33.rész

Sziasztok!
Nem szeretném húzni az időt. Köszönök mindent! És remélem örülni fogtok a résznek és a történteknek! A zenét indítsátok el. Direkt albumot linkeltem be, mivel így nem kell újraindítani, és az egész részt jellemzi a hangulat!

CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGEDRE OLVASD EL! 

Köszönöm!
Puszi
Dasie 

MARCO MENGONI

Harry szemszöge:

Csak az ürességet éreztem és a rettentő hideget, amely a csontomig hatolt. De már ezzel sem foglalkoztam. Egy semmi voltam nélküle, egy rongy, amelyet oda-vissza rángattak már hónapok óta. A lelkemet és érzéseimet biztosan. Nem foglalkoztam azzal hogy a rajongóim mit gondolnak rólam és mennyire csalódnak bennem. Nem érdekelt. Ez voltam én, az érzelem mentes üres ember, akinek el kellett engednie azt, akit a legjobban szeretett. Ironikus nem de? Hogy szerethettem volna olyan rövid idő alatt meg. Biztos csak jobban bevonzott mint a többi csaj, akivel addig összefutottam. Ő más volt. Mint egy hullám úgy csapódott belém az égető bizsergés, amit már rég el kellett volna engednem, felejtenem. Otthagyni a lelkem egy kis szegletében életem hátralevő részére, hogy néha egy-egy pillantást vethessek rá, sanyargatóan és fájóan. Meg kellett tennem, nem másért, csakis érte. Ő miatta tettem mindazt, amit. Nem foglalkozhattam azzal, hogy nekem mennyire fáj vagy mennyire szenvedek miatta. Az sohasem volt előtérben. Magam előtt sohasem az én érdekem függött. Vagy anyáé, Gemmáé, a barátaimé. De én magam soha. 

Sokan állítanak be olyan embernek, aki szereti a pénzt és a nőket. Játszok velük és kihasználom őket, hogy később egy darab semmiként dobjam el őket magamtól, mint egy hajkefét. Sokszor megpróbálok ezzel nem foglalkozni, de én nem az a személy vagyok, aki csak úgy eltudja mindig engedni a füle mellett az ilyen megjegyzéseket. Néha nekem is kijár az, hogy kiálljak magamért, vagy kiadjam magamból mindazt a feszültséget, megbántottságot, fájdalmat, sérelmet és megannyi indulatot, amelyet felsorolhatnék, de biztos vagyok benne hogy egy idő után elveszíteném a fonalat a szavaimnak, gondolataimnak. Én csak egy srác vagyok, aki imádott oviba járni, játszani, énekelni. Akit megtört szülei válása, de mindig próbált erős maradni és kitartani az álmai mellett. Mert mit érünk mi emberek, ha mindent feladunk? Ha minden megpróbáltatást, csak egy gát marad előttünk, amit nem tudunk megugrani? Egyedül, tehetetlenül sodródnék az életben, kitudja hol. 

Csak azt érzem hogy elfáradtam és nem bírom tovább. Annyit küzdöttem, próbálkoztam és hadakoztam már. Sok olyannal is, amelyről a rajongóknak halvány sejtésük sincs. És ez így van rendjén. Miért kéne őket megijesztenem? Talán, azt nem szeretném a legjobban. Lehanyatlok a földre és bámulom magam előtt a könyvespolcot, melyen ezer meg ezer kép szerepel, még sem emlékszem szinte egyikre sem mikor készül. A könyveket tudom hogy szinte az összeset elolvastam, mégis tartalma oly halvány ködként borul elmémre, mint a hajnali köd az utcákra. Fáj és éget ez az érzés hogy egyedül vagyok szentestén. Akkor amikor mindenkinek örülnie kéne és ünnepelni. Ajándékokat bontogatni, frissen sült sütiket enni. A lakást betöltené a fahéj és a narancs illata, melynek eszenciája ellepné az elménket és kissé meg is részegítene mindenkit, ezzel csak fokozva a családias hangulatot. Halk zene szólna, mely megtörné a kellemes csendet és felvillanyozva töltené ki az űrt az emberekben, amely egész évben csak erre a napra áhítozik, vágyakozik. 

Az égők ezer színe tölti be a lakás minden szegletét, a falak a szivárvány minden színében játszanak. A plafon mint egy ezüst égbolt. A fenyő illata az erdőre emlékeztet és hívogat hogy hajoljak közelebb és hunyjam le szemeimet, elrepítve magával egy csodás világba. A saját képzeletembe. 

Egyedül vagyok. Itt is és a lelkemben is. Erről csakis én tehetek. Mindenkit elküldtem hogy boldog legyen és ne az én kifejezéstelen arcomat bámulják egész végig a szeretet ünnepén. Belül tudom, hogy mi is ünnepelnénk. Halvány mosoly árnyéka jelenik meg szám szegletében. Elképzelem ahogy sürögne a konyhában és azon idegeskedne, hogy anyának mi fog ízleni és mi nem. Mit ront el, mi fognak szólni az ajándékainknak és a lelkesedéshez, amely belőle áradna. Istenem mit nem adnék annak hogy még egyszer egyetlenegyszer visszakapjam. Esküszöm sohasem engedném el. Életem végéig fognám a kezét és vele mennék akárhova is menne. Követném talán még az óperenciás tengeren is túl, amilyen szeleburdi, ez is az eszébe ötlene, amire én nem számítanék. Mindenével együtt szükségem van rá. Nem tudok létezni nélküle. Engem ő éltet. 

A sarokban megszólal egy ingaóra, mely jelzi hogy éjfélt ütött az óra. Lassan feltápászkodom és tiszteletem jeléül egyedül, halkan, minden fájdalmamat beleadva énekelem el nemzeti himnuszunkat. Majd kabát nélkül elhúzom a nappali ajtaját, és kilépek az erkélyre. A fűbe lépkedve, mezítláb a hóba süppedek. 

Szemeim tágra nyílnak a csodálkozástól. Ennyi havat kiskorom óta nem láttam. Majdnem a lábszáramig ellep. Egy szál pólóban sem foglalkozom a hideggel. Belül sokkal jobban levagyok már fagyva régóta. EZ semmi ahhoz képest. 

Lehajolok és a kezembe veszem. Az apró kristályok azonnal olvadni kezdenek meleg bőrömön. Végtagjaimat már alig érzem. Lerogyok a földre, a térdeimre és könnyeim záporként zúdulnak rám. Erősen összeszorítom őket és engedem hogy az érzés magával sodorjon. Fejem lassan emelkedik fel a sötét égbolt felé. Majd egy halk mondatot ejtek ki a számon, mely úgy remeg akár egy ima, számomra az is:

-Istenem kérlek engedd vissza hozzám!-tárom szét a kezeimet és újra elkezdek mélyen zokogni. De most már üvöltök is. Kész. Vége. Megőrültem. Majd összerogyok egy pólóban az udvaromon. Arcomon érzem az utolsó hópelyheket, melyek beterítik fehér arcom.

-Harry?-rázza meg valaki a vállam. Először ki sem akarom nyitni a szemeim, mert félek hogy újra csalódni fogok. Hangja mint az angyaloké, úgy hat rám és csilingel. Erősen szorítom össze a pilláimat, hogy ne engedjem el idő előtt.

-Harry, térj magadhoz kérlek!-rimánkodik nekem tovább. Megrémülök, mert egy forró csepp esik elernyedt tagomra.

Szemeim kipattannak és nem hisznek a valóságnak.

-Dasie!-kapom a karjaim közé és erősen szorítom mellkasomhoz. Haja nyirkos, de puha és isteni illata van. Tagjai vékonyabbak mint valaha, de ezzel most nem foglalkozom. Még mindig nem hiszem el hogy tényleg ő az.

-Bi-i-iztos te vagy?-dadogom, miközben fogaim össze-összekoccannak. Már halálra fagytam. Nem tudom mióta feküdhettem kint a hóban egy szál pólóban.

-Igen Harry, itt vagyok!-próbálja magabiztosan mondani, de olyannyira szorítom hogy nem igen kap még levegőt sem, nem hogy válaszolni tudjon rendesen.-Menjünk be!-utasít. Én pedig tudom, hogy bármerre menjen mostantól én követem. Ha az most csak a ház is. Megyek.

Felkapom gyenge karjaim közé és gyorsan megpörgetem. Hangosan, hátravetett fejjel nevet és már-már csodás pillanat és idilli kép lenne, ha nem fáznék szörnyen. Leteszem és megfogom apró kezeit. Majd bemegyünk a finom melegre.

Dasie szemszöge:

Kicsit megfélemlítő és borzasztó látvány volt őt látni az udvaron feküdni. Az ajtót kinyitva a szőnyeg alatt található kulccsal, rögtön hozzá futottam. Először azt hittem már halálra fagyott, de a pulzusa még mondhatni erős és kitartó volt. Combjai még eléggé melegek, hogy mutathassák nekem azt, hogy él. Arca viszont élettelen volt. Szemei alatt olyan sötét karikák rejlettek hogy az egész csodás arcát beárnyékolták. Sápadt volt és az átlagnál jobban le volt soványodva. Ruhái már nem feszültek izmain, lógtak körülötte a hófehér gyepen.

Gyengéden pofozgattam az arcát és talán először azért nem kelt fel, mert nem hitte hogy itt vagyok. Még mindig viaskodtam magamban azzal, hogy biztos jó-e hogy idejöttem. Lehet már túl van rajtam és nem akar vissza az életébe. Főleg azért ne, mert fél attól hogy újra szenvedne. Nem sokáig tehetem meg azt, hogy ezen őrlődöm, mert a karjaiba kap és a következő percek teljesen kiesnek. Édes, mámorító illata, a haja, a nyaka, a bőre-minden annyira hiányzott hogy majd belehaltam. Látom hogy majd meg fagy, ezért beljebb invitálom. Felállunk és a karjaiba kap. Megpörget és én régóta először nevetek fel, úgy igazán. 4 hónap óta először.

Becsukja az erkélyajtót, majd felém fordul.

-Biztos itt vagy, vagy csak képzelem?-jön közelebb és magával húz a kanapéra. Ám én megrázom a  fejem és az emeletre intek.

-Itt vagyok, és ha azt akarod hogy itt is maradjak azonnal át kell hogy öltözz. Nem szeretném ha tüdőgyulladásod lenne.-fogom meg a kezét.

-Jó, de csak akkor ha te is jössz. Nem tudnék most még egy másodpercre sem elszakadni tőled.-lépked a lépcső felé, majd a fokokon is a szobája felé. Belépve elpirulok és leülök az ágyra.

Ő kikap egy pólót és nadrágot a szekrényből, majd kibújik vizes darabjaiból. Nem tudok nem oda figyelni. Magához vonz. Teljes lényével. Majd mikor végez, ő is leül és az ölébe von.

-Hogy kerülsz ide?-suttogja a szoba sötétjébe, ugyanis nem kapcsoltunk villanyt. Így meghittebb.

-Kiengedtek. Én pedig siettem ahogy tudtam.-rajzolok köröket a hasára.

-Istenem, annyira hiányoztál!-von közelebb magához, majd érzem a levegőben azt az erős bizsergést, feszültséget, mely a mellkasunkat összeszorítja és képes lenne felrobbantani. Lenéz a számra és észreveszem hogy én is az övét nézem. A gyomromban már felkeltek szárnyasaim. A torkomban dobog a szívem és kiráz a hideg.

-El sem tudom mondani hogy milyen volt nélküled!-motyogom én is és csak remélni tudom hogy meghallja. De miért ne tenné? Csend van. És meghitt hangulat, érzelem.

Ujjai végig simítanak arccsontomon, majd hajamat fülem mögé gyűri. Én hasonlóan teszek és játszok, hozzá oly közel.

Mind a ketten egyszerre hajolunk a másikhoz közel. Bőrömön érzem már bőre melegségét. A vágy, mely azóta ott lakozik bennünk, most nem képes magát az üregében tartani. Ajkaink már-már találkoznak, de egyikünk se meri meglépni ezt a határt. Félek a karjaiban esek össze az érzéstől, ha újra úgy ér hozzám.

Ujjbegyei nyugtatóan cirógatnak, de tudom és látom szemeiben hogy neki is hasonló gondolatok járnak a fejében. Nyelek egy nagyot és mélyet sóhajtok, mielőtt ajkaink végleg találkoznának.

Majd megtörténik mindaz, mely 4 hónapja várat magára és amelyre az egész testem kívánkozik. Szája először becézgeti az enyémet és csak apró nyomot hagy az enyémen. Az érzést hagyjuk kibontakozni, majd nem tudunk tovább várni. 

Mind a ketten megfeszülünk és hatalmas kezei arcomat megfogják és még közelebb vonják. Ajkai megtalálják az enyémeket és nyelvét érzem az alsó ajkamon. Nem tétlenkedek, engedek neki, így szinte felrobbanok ahogy nyelveink találkoznak és heves, majd lágy táncot járnak egymással. Kezei még mindig vasmarokkal tartanak. Belenyögök a csókba, majd ő is így tesz. Mind a ketten elmosolyodunk, de nem hagyjuk abba. Nem tudjuk. Rengeteg idő eltelik, de csak néha bontakozunk ki, ha levegőt kell vennünk.

Eszembe sem jut őt leállítani. Akarom és magamhoz szeretném láncolni örökre, mindenhogy ahogyan csak lehet. 

Már a hajnal derengő fénye jelenik meg a horizonton, de még mindig sötét van. Lassan fölé kerekedem és lehúzom róla  a pólóját. Elcsodálkozom és le kell hunynom a szemeimet a gyönyörtől, mely már magához kerít a látványtól. Elmosolyodik és visszahúz egy újabb csókra, miközben ő is kigombolja blúzomat. Kissé zihál, miközben melleimhez ér és meg is markolja őket. Hangosan zihálok és hátravetem a fejemet, hangosan nyögve. Teljesen átadom magam az érzésnek. Neki. 

Követelően csókolom, mint aki fél hogy nem kap többet. Mohó vagyok, de az nyugtat hogy ő is. A nadrágját lerántom róla és feszes boxere jelzi számomra, hogy kész van rám. És én is rá. 

Farmeromból gyorsan bújok ki és nem tudom merre dobom a szobában. Valami törik, abban biztos vagyok. Szemei cikáznak a testemen, majd kikapcsolja a melltartómat és a kezeibe veszi melleimet. Szív, harap, csókol mindenhol ahol ér és én nem vagyok biztos benne hogy sokáig bírom még. Kezeim megtalálják méretes szerszámát és finoman végig simítok rajta az anyagon keresztül. Ő bőrömön felmordul és lehúzza a fekete fehérneműmet. Még a halvány fényben is látom hogy szemei ragyognak. Egyiküknek sem kérdeznie hogy biztos-e benne. Tudjuk és érezzük hogy ennek itt és most kell történnie. Minden gondolkodás nélkül. Csakis érzelemmel, vággyal és szenvedéllyel.

Ajkai nőiességemig haladnak, majd lassan érzékien, csodálatosan kezd el kényeztetni, megmutatva hogy ő igen is vágyik rám és ért ehhez. Meg kell mondani, nagyon. Gyengén szív és nyal, majd köröz érzékeny pontomon, mellyel már-már a fellegekhez repít. Hatalmas akarat erő kell ahhoz, hogy nehogy abban a pillanatban élvezzek el a szájával rajtam. A lepedőt markolom és számba harapok, ahogy megérzem először egy majd két ujját bennem. Csípőmet felemelve élvezek el és nyögöm nevét. Vagyis kiáltom. 

-Te jó ég kicsim, nagyon szűk vagy!-zihál, majd feljön egy csókért. Kezeimmel arcát fogom hogy minél erősebben és közelebb tartsam magamhoz.

-Most én jövök.-suttogom izgatóan a fülébe, majd meghúzom egy hajtincsét. Fordítok helyzetünkön és fölékerekedek. A csípőjére ülök és magamat is meglepve, kezdem el az anyagon keresztül kényeztetni. Lassan mozgok előre hátra, hajamat hátra dobva és nyögve. Biztos vagyok benne hogy megőrjítem, de neki is kijár az élvezés.

-Dasie... ki-kicim.-nyögi és hátravetett fejjel nyög. Csodás látvány, ahogy alattam, miattam esik szinte össze. Szét.

Lejjebb húzódok és lassan, érzékien húzom le boxerét. Férfiassága elém tárul és csak egy pajkos mosoly futja tőlem, mielőtt ne venném a számba. Nem sokáig kényeztethetem, mert hangos kiabálással elélvez, a számban. Kisé óckodom tőle, de libidóm az egekben, miközben lenyelem. Mint egy vadmacska nyalom meg a számat, mutatva hogy finom volt. Nyel egy nagyot és felhúz. Lázasan csókol, izzik a bőrünk, mely egymáshoz simul. Kezeink kényeztetik egymást, felébresztve mindkettőnkben az állatot,az érzéki szeretetet, melyet a másiknak adni akarunk. Lenyom az ágyra, majd fölém helyezkedik és megfogja kezeimet a fejem fölött. A nadrágjából kivett óvszert felgörgeti magára. Férfiasságát már a bejáratomnál érzem és  közelebb dörzsölöm magam, mutatva neki hogy csinálja már, mert megőrülök a vágytól, annyira akarom őt. Nagyon lassan és óvva hatol belém, míg meg nem szokom méretét. Lágyan csókol, elfelejtetve a lenti fájdalmat, amit először okoz, majd felvált a fékezhetetlen vágy iránta. Egyszerre nyögünk, amikor kihúzódik, majd vissza. Tempója gyorsabb löketet ad érzéseinknek. Csípője lágyan, finoman mozog, építve bennünk a gyönyört. 

Mind a ketten izzunk mint egy vasdarab. A vérünk iramosan vágtáz az ereinkben. Érzem, hogy hamarosan mind a ketten elérjük azt a pontot, amikor minden felrobban. Löketei egyre gyorsabban és gyorsabban vonnak maguk köré, ujjaival rásegít kitörő gyönyörömön. Csak azt érzem hogy ki-be tölt engem és vezet el a robbanáshoz. Majd érzem hogy megfeszül és én is átadom magam az érzésnek. Egyszerre nyögjük egymás nevét, majd zuhanunk a gyönyörben, mámorban. 

Rám omlik és mind a ketten mély álomba merülünk. Tudjuk hogy sok minden vár még ránk, de a nehezén már túl vagyunk. És felettébb boldog pillanatoknak nézünk még elébe.

Köszönöm hogy elolvastad!

Kérlek írj nekem!

Dasie