Sziasztok!

Kicsit elvagyok keseredve, na de mindegy. Most nem ezért jöttem. Az egyik barátnőmmel nyitottunk egy blogot. Nézzetek körül. Köszönöm.

Girls Styles

Epilógus

Story of My Life

 Darcy szemszöge:

Falevelek borítanak mindent és taposok rajtuk végig miközben a járdán sétálok. Fölöttem felhős az ég, és fel kell sóhajtanom. Itt egy új nap, és haza kell mennem. Nehéz és fájó szívvel válok el a bentlakásos iskolámtól, de már a szüleim is nagyon hiányoznak. És a testvérem. Olyan nagyon régen láttam őket, mégsem bántam meg hogy eljöttem ide. Megalapoztam azt, hogy boldog jövőm legyen és ne kelljen a hírnévre fognom azt, hogy elértem valamit. Mert abba belefáradtam, és gyerekkoromban elég volt eltűrnöm az állandó kamerákat, amelyek végig kísérték minden pillanatomat. Igazság szerint biztos vagyok abban, hogy most is figyel valaki. Mindig ott vannak. Nem tudok elbújni előlük, akárhogyan is próbálkozom. Számomra sokkal fontosabb volt a jövőm annál, hogy hagyjam hogy iskolába sem tudtam járni a lesifotósok és a megrohanó rajongók miatt. Hiszen én voltam Harry Styles lánya, Darcy Styles. Egy elérhető célpont voltam, amelyet megláttak és kapni akartak belőle egy darabot. Ha az akár csak egy aláírás is volt. Mindig lelkiismeretfurdalással írtam alá a cetliket, képeket. Mert nem az enyém volt a siker. Nem engem szerettek. Hanem az apámat, majd később az anyámat. Tudtam jól és éreztem rajta is, hogy megsínyli ez, de szerette és szereti is apát. 

Mindent nekik köszönhetek. Mert ha nem bíztak volna meg bennem és nem támogattak volna, akkor nem járhattam volna Észak-London egyik legdrágább és legnevesebb bentlakásos iskolájába, amit sikeresen elvégeztem. És most hazafelé tartok, ugyanis a szüleim különleges alkalmat tartanak. Meglepődtem amikor felhívtak és elő álltak az ötletükkel, de én nem szólhattam bele. Csak támogattam őket, és megígértem hogy ott leszek. A gépem elé akartak jönni, de tudtam hogyha igent mondok sohasem jutunk el arra a partira. Így most itt sétálok London utcáin, mert nem szerettem volna ezt a pár sarkot gyalog megtenni. Megkértem a taxis-t hogy hamarabb tegyen ki. Sapka van a fejemen, így elrejtem kusza, göndör hosszú hajamat, mely a legjobban hasonlít szeretett apámra. Fejemet előre hajtom, így smaragdzöld szemeim sem kerülnek senki elé. 

Lassan megérkezem, de sehogyan sem tudom rávenni magam arra, hogy bemenjek ebbe a hatalmas házba, ahol gyerekkorom boldog perceit töltöttem szeretetben, és mindent megkaptam amit csak akartam. Mondhatom azt, hogy elkényesztetett gyerek voltam, de anyáéknak csak nagyon nehezen sikerült engem összehozni, így azt hiszem mindennél boldogabbak voltak, mikor egyszerre két csöppséget is kaptak. De a tesóm teljes ellentétem volt. Ő nem húzódott vissza, nem tanult olyan jól és inkább érdekelték a pasik mint a tanulás. Vele mindig is többet veszekedtek anyáék, de azt hiszem lassan neki is benő a feje lágya. 

Felnézek a szobám ablakára, amely előtt egy sötét függöny van elhúzva. Pontosan úgy, ahogy én hagytam. Ilyenkor nagyon hiányoznak és százszor megbánom hogy elmentem. De tudom, hogy nem volt rossz döntés, és nem sokára hazajövök. Végleg. Vagy csak időre, még nem tudom. Majd eldől reménykedem erősen. 

Beírom a hosszú számkódot a kapunál, ami kattan egyet és megengedi hogy belépjek rajta. A kert ugyanolyan gyönyörű mint mindig és anya virágai itt-ott megtalálhatóak, melyek emlékek ezreit juttatja eszembe. A kikövezett úton haladok a nagy bejárati ajtónk felé, de meg-meg állok beleszagolni a levegőbe, vagy csak elmélkedni. Olyan jó itthon lenni. Olyan sok idő után. 

Halkan kopogtatok, és a táskám szíját tördelem ujjaim helyett idegességemben. Belülről már hallom a halk, lágy zenét, és rögtön tudom hogy apa egyik lemezét rakták be. Vagyis a banda egyik lemezét. Az utolsót.

Az ajtó kinyílik és rögtön megpillantom anyukámat egy gyönyörű bézs színű ruhában. Mintha rá szabták volna. De hát ezt is tették. A saját cége, vállalata. A magazinja mellett és a saját márkája mellett ebbe is belefogott. Bejött. Csodáltam a kitartásáért, az ötleteiért, az életéért. Nem volt neki egyszerű, senkinek sem az. De ő megcsinálta, képes volt rá. Én is az akartam lenni. 

-Kicsim! - húz rögtön be és megölel. -  Hogy vagy? - fogja kezei közé az arcomat és hüvelykujjával finoman megsimogatja.- Gyönyörű vagy kislányom! - húzott közelebb magához megint. Pár percig egymás karjaiban álltunk és nekem már a szemem is könnybe lábadt, előjött érzelmeim miatt. Nagyon szeretem anyukámat.

Szipogva kibújtunk egymás öleléséből, majd levettem a cipőmet és a nappaliba tartottam. Hatalmas házunk fénypontja talán a nappalink volt, melyet anya saját maga álmodott meg és minden egyes pillanatban itt volt az építkezés során. Apa agyára ment állandóan, hisz ő aggódott érte, hogy valami baj történik vele. Nem egy kisebb, nevetségesebb vitájuk volt emiatt. De sohasem veszekedtek komolyabban. Ha össze is kaptak valamin, mindig csendesen, éjszaka a szobájukban rendezték le úgy, hogy mi ne észleljünk belőle semmit. Így is volt. Ezeket mind anya mesélte el nekem mikor már kezdtem nagyobb lenni. 

- Engedd már el az én hercegnőmet asszony! - jött elő édesapám, akin semennyire sem látszott meg a kora. Az öltözködése változott meg, de ugyanúgy ragyogtak a szemei és haja göndören kunkorodott a fején, mint egy szénaboglya. Elegáns öltönyt viselt nyakkendővel. Arca ragyogott mikor meglátott és ő is rögtön nagy kezei közé zárt. Az én drága, szerető szüleim. Ők jelentenek nekem mindent. Semmiért nem adnám fel őket és bizonyítani szeretnék nekik, hogy büszkék legyenek rám.

- Hurrá! Megjött az unalmasság! - fogadott szerető hugicám, ugyanis én voltam az idősebb 3,5 perccel. Lassan 19 éve.

- Én is örülök neked! - vigyorogtam rá, mint a vadalma.

- Mégis minek örülsz? - fújtatott keresztbe font karokkal. Hozta a formáját. Anyáék egy elegáns partit tartanak, erre lejön egy fekete, mintákkal díszített, deszkás trikóban, szakadt farmerban és egy csizmában. Ez az én testvérem. Mert hiába, én kiöltözöm és megadom a tiszteletet, ő ezzel hódít a hírnévnek, biztosra véve hogy őt bizony megjegyzik a pletyka lapok. És nincs is más célja. 

- Na gyere ide, te vadóc! - zártam karjaim közé őt is, és megszorongattam. Majdnem köhögő rohamot kapott, miközben próbált kiszabadulni, de nem engedtem. Nekem ő is hiányzott.

- Engedj már el! - fújtatott mérgesen.

- Még mindig olyan vagy mint egy mérges kiscica! - ütöttem bele a vállába. Tudtam hogy ezt utálja.

- Nem vagyok egy tetves dög! - válaszolta, amit nem nagyon kellett volna apa közelében.

- Kislányom, nem megmondtam már neked hogy ne beszélj csúnyán! És ne szidd a macskát! Az egy szent állat! - pirított rá a lányra.

- Ja, Egyiptomban. De nem Angliában.- mormogta az orra alatt, mert nem merte mindezeket apa szemébe mondani. Nem csodálom.
- Mit mondtál kisasszony? - húzta vissza a karját a testvéremnek, majd a szemébe nézett. És egyszerre nevették el magukat. Le sem tagadhatnák egymást. Ahogy senki a családban. Igazi Style-ok vagyunk.

Mint minden pillanat és esemény elrepült az életünkben. Zayn és Perrie életéről nem sokat tudtunk már. Ők eltűntek és lehet hogy apa néha beszélt velük, de én sokáig nem találkoztam velük. Anyukám rokonai boldogok voltak. Emily-ről senki nem tudott senki. És sokáig féltünk ettől. Apa mindent bevetett hogy megtalálja őt, de senki, soha nem bukkant a nyomára. Majd egy nap, csak úgy belobbant az életünkbe azzal hogy segítségre van szüksége. Én nem tudtam erről a dologról többet és nem szerettem volna kérdezősködni. Az sohasem az én műfajom volt. Sok minden jött és ment. Semmi nem volt állandó sajnos. De ez szerintem mindenki életében így van. Sokat mesélhetne mindenki egy-egy pillanatáról vagy csak egy megmosolyogtató és váratlan meglepetésről. Mert az élet tele van meglepetéssel. Soha nem tudhatjuk hogy mikor hova bukkanunk, vagy milyen lehetőségeket kapunk. Amikkel vagy élünk vagy nem. A döntéseink fogják alakítani az életünket. A jövőnket és mindent ami velünk kapcsolatos. Jövünk megyünk mi emberek. Szeretünk utálunk, de biztos valamit érzünk. Aztán találunk valakit, aki megváltoztatja a sorsunkat. Felborul bennünk az egyensúly és egy kusza gombolyag lesz belőle, ami sokszor hihetetlen. De ez az élet.
 Köszönöm hogy velem tartottál egy egész történet folyamán!

Nem tudom hogyan hálálhatnám meg!

Köszönöm!

Dasie

Döntés

Sziasztok Drága olvasóim!

Tudom hogy nagyon régen volt már bejegyzés és sokat kell várnotok rám, de ennek meg van az oka. Én sem gy gondoltam mikor elindítottam és elkezdtem írni. Nem így terveztem semmit, de mind tudjuk hogy vannak váratlan események az életünkben, amelyek betoppannak hirtelen.

Imádtam írni és most is ez a mindenem. De áldozatokat kell hoznom ahhoz, hogy jó jegyeim legyenek és bejussak az egyetemre, ahova szeretnék. Sajnos sok időmet elveszi hogy a gép előtt ülök, így úgy döntöttem leteszem és nem fogok vele foglalkozni, maximum hétvégén, de akkor is csak megnézni pár dolgot és válaszolni sok mindenre. Tudom hogy ennek a történetemnek már vége, csak az epilógus vár rátok. Azt mielőbb felteszem. A szünetben biztos.A másik történetemet is befejezem. Minden héten szombaton fogok részt feltenni este. De nem szeretném azt sem húzni, így rövidebb részekre számíthattok majd és körülbelül 20-30 fejezetre. Ez nekem is nehéz, nem csak nektek, de nem tehetek mást. Mert bevallom őszintén megijedtem pár dologtól és lépnem kell.Remélem hogy olyan olvasóim vagytok, akik megértitek és így is itt lesztek az oldalon. A másikon pedig még inkább.Ahol szerintem a leggyakrabban fogok jelentkezni,mert úgy érzem muszáj kiírnom magamból a hétköznapi dolgaimat, az a Dasie's Fancy lesz. Oldalt a modulsávban megtalálhatjátok, ha eddig nem néztetek volna be, hajrá.

Nagyon köszönök nektek mindent, de tényleg mindent, mert nélkületek nem jutottam volna el eddig. Nem sikerült volna. Ti vagytok a legjobbak. Köszönöm nektek!

Dasie

Pillanatnyi lélegzet-Novella

Sziasztok!

Szeretném ha elolvasnátok!

Muszáj volt írnom. Átadnom mindazt a zűrzavart, ami bennem van. Csak olvasd! 

Dasie

Van mikor megihlet egy dal és megindít benned valamit. Amikor úgy érzed, kitörni vágysz és mindenkinek elszeretnéd mondani azt, ami benned rejlik. Átadni azt az érzést, ami benned nyújtózkodik és egyre jobban kitörni készül. Megbolondít és megőrjít egyben, hogy nem tudod elmondani teljes mértékben úgy, hogy mindenki azt érezze amit te. A sírás kerülget és a sikoltásoddal küzdesz ahelyett, hogy leülnél és megbeszélnéd valakivel a gondjaidat. Inkább magadba fojtasz minden bánatot, csalódást. Magaddal harcolsz és a magánnyal. Mert igenis egyedül vagy. Nincs melletted senki és semmi. A lelkedben és a világodban úgy tátong az üresség, mint egy kietlen csarnokban, barlangban az élet. Ahol visszhangot vet minden kitörni készülő csata és harc, vagy megmozdulás. Bármely apró nesz. Ahol nincs más, csak a szenvedés és a fájdalom. Az egyedüllét határa felemészt és magával hurcol, egy sötét rejtekbe, ahonnan nem tudod hogyan is szabadulhatnál Nélküle. De Ő nincs tovább és az a tudat fáj a legjobban, hogy nem is lesz többé. Mert csak te maradsz, egyedül. Majd rájössz, hogy ő sem létezett, csak a reményedben, álmaidban. Ott, ahol próbálsz elbújni, mert már nem bírod a feléd irányuló elvárásokat, a nyomást az élet felé. Sötétség, kín, arcodra fagyó sikoly. Megdermedsz a halottak között, majd rájössz hogy lelked darabjait tépted saját magad ketté. Foszlányok, melyek belőled szakadnak és fekete cseppekként törnek fel a tudatodba, azzal az indokkal hogy bűnös vagy. Mindenkiért. Az életért. Mindent te rontottál el, egy semmi vagy, akivel rongyként bánnak és még a fekete szipoly is jobban esik, mint bármi más abban a pillanatban. A magány képmása, már saját magad vagy és definiálhatnák veled is. Hajad csomókban hullik a kezeidbe, homlokod ráncos, és nem tudni mikor volt olyan sima, ami arra emlékeztetett volna hogy minden rendben és boldog vagy. Szemöldököd íve, már régen a feledés képébe veszett, és ujjaiddal próbálsz rajtuk segíteni, de be kell vallani, eszedbe sem jut. Nem érdekel. Szemeid feldagadva a sírástól, a homályos világban, képzeletben alig látsz. Te magad vagy az árnyék, ami eléd áll. Saját magad kudarca vagy. Az orrod piros a sok fújástól és szád cserepes a sok üvöltéstől és a nedvesség hiányától. Arcod sápadt, nyomott. A testeden már nem is nézel végig, nem mersz belegondolni abba, hogy mennyire elriasztó vagy. Egy gusztustalan alak, aki csak élősködik a földön és mindenkit kihasznál. Aki csak előre akar törni, de nem érdekli kin gázol át. Mindenkivel jóban akar lenni, kibeszélni, kikészíteni, tönkre tenni. Semmivé eltiporni, mint egy szöcskét az útból. Megsemmisíteni lénye egy kis darabját. Majd felujjongani a sikerre. És örülni a foszlánynak, mely újból ott ékeskedik a mellkasodban. Tettek, melyek egymást követik és elhagynak, majd újból visszatérnek hogy táplálkozhassanak belőled. Te élteted őket, te vagy maga a sötétség fátyola, amelytől mindig is menekültél. Tiszta akartál lenni, tökéletes. Vagy talán isten tudja mire törekedtél a korod előtt. Körmeidet szaggatod. Húsod már a velejéig hatol, véred kiserken és te felkacagsz a fájdalmon. Egyre gyorsabban és erősebben téped a bőrt le, addig folytatod míg a kezeid már megállás nélkül remegnek, véred sűrű rubinként hatol végig a légkörön, elédvetítve az életedet, saját magadat. Megrettensz és még jobban gyűlölöd azt, aki vagy. Patkány, egy élősködő. Még a négy fal is többet ér nálad, amely körül vesz. Te magad vagy a fogoly és a természeted a ketreced, amely bent tart és irányít. Azt teszed amit óhajt, és cselekedsz, nem gondolva semmi következményre. Mert az nem számít. Csak a hatalom és az, hogy te kivagy és ki lehet belőled. Majd a vérveszteségtől a földnek ütközöl.

Roskadva fekszel és tépelődsz. Körmeid koszosak a rászáradt véredtől, bőröd színe kivehetetlen a forró, lángoló zuhatagban. Azt sem tudod már mit viselsz, de azt igen, hogy mit nem akarsz. A terhet, amely magával cipel és az emlékeket újra és újra szemed elé vetíti, ezzel is megnehezítve azt, hogy elengedd. Elengedd Őt, aki a részed volt. Egybeforrt lelketek kettéhasadt elvesztésekor. És már csak úgy emlékszel rá, aki kihasznált és elvitt mindent belőled, csak a szenvedést, kínt, küzdelmet és a legrettenesebbet-a magányt itt hagyta neked. Tudta hogy ez lesz belőled, hogy összetörsz, mert gyenge vagy. Nem tudsz kitörni, csak magadba fojtod, majd belefáradsz. Élő hulla vagy, a szó legtökéletesebb formájában. Csakis az ígérete tart életben.

Azt mondta, mindig veled lesz, nem hagy el, szeret és óv. Ehelyett tested lángol attól, amit hátrahagyott neked. Csókja, érintése, suttogása úgy hiányzik mint egy korty víz, vagy mint egy pillanatnyi lélegzet. 

Megsemmisülsz és nem létezel többé. Tested élettelen és mozdulatlan. Egyedül a gondolatod él még, mely rá emlékezik és minden boldog, gondtalan pillanatotokra. Sietve illannak a képsorok egymás után, te pedig nem győzöd követni a több millió foszlányát lelkednek, melyek követik a szárnyalást a múltba és beléd. Apró verdesés, csend. Ígéretek, melyek soha nem valósultak meg. Isten, mondd már meg miért teszi ezt veled? Miért kell neked ezt elszenvedned? Miért kell ezeket a gondolatokat érezned és tudnod? Miért kell mindig neked szenvedni és újra és újra meghalnod a pillanatban?

ELÉG!

Az utolsó képfoszlány is megsemmisül, majd kapsz egy utolsó lélegzetet, mely után kapnál, de már nincs erőd. Nem is volt. Hajlamot érzel arra, hogy kibelezz egy állatot, majd apró darabokra tépd kínodban ,átadva neki azt a szenvedést, mely benned lakozik. Magadat belélehelve. Senki, senki nem tudja mi rejlik halott lelkedben. Csak te kezdesz rájönni. A kemény zord valóság nyilvánul meg a létben. Minden ember kikapcsol és szeme előtt ez az egyetlen kép jelenik meg, szinte robotszerűen: 

az eltátott szájad sikolyra húzva, szemeidben a halállal.

35.rész

Sziasztok!

Így kedd este meghoztam az utolsó részt!

Még lesz egy Epilógus, mert most annyira könnyezem, hogy alig látom a klaviatúrát, és nem tudtam már tovább írni. De az lesz az eddigi leghosszabb fejezet. Meghajolva  a történet előtt, amely megszületett és megíródódott. De most még mindig nem szeretnék búcsúzkodni.

Nagyon hálás vagyok mindenkinek és nem tudom hogyan köszönhetném meg azt a kitartást, amit tanúsítotok felém. Szeretlek titeket és annyira köszönöm hogy velem vagytok. Ez remélem így is marad.

Puszi

Dasie

Kérlek, indítsd újra ha lement. Az egész rész alatt szóljon.

Dasie szemszöge:

Minden izmom fájt, amikor felkeltem. Az ablakon át, halványan beszűrődött a nap lágy sugara, árnyékot vetve a bútorokra, ruhákra és rám. El volt borulva, mert a felhők fátyolként fedték be az eget, itt-ott szabad utat  engedve a sugaraknak, amelyek mégis áthatoltak és küzdöttek a szürkés pamacsokkal. A vastag hóréteg ami leesett szinte világít a hajnal derengő fényében. Egyedül feküdtem az ágyban és moccanni is alig tudtam. Az ágynemű szanaszét volt a szobában és ahogy körülnéztem, rögtön pipacsvörös lettem, mert felrémlettek bennem a múltéjszaka történtek. A velem szemben lévő asztalon van a nadrágom, amit oda dobtam hevességemben és összetört egy vázát. Valószínűleg erre emlékeznem kéne. A pólója a csilláron hever, a falon lévő festmény oldalasan lóg. Az ágyról egy takaró ledobva, vagy lerúgva, nem tudom pontosan. A szoba egyik sarkában lévő tükrön az én melltartóm lóg. Teljes kupleráj. Szemeimet lehunyom hogy hogyan is történhetett mindez. A csókok, apró érintések, szenvedély-ajkamba harapok, a vágyra emlékezve-alhasam is emlékszik rá. Ösztönösen összerándul én pedig felnyögnék az érzéstől, ha nem okozna még az is fizikai fáradalmat. Életem talán egyik legszebb és legjobb éjszakája volt. És egy percét sem bántam meg. Érintéseit még mindig a bőrömön érzem, apró csókjai, mozdulatai, csípőmozgása...ahogy kitölt büszkeségével. Újra átélném vele százszor, ha lehetséges lenne. Sohasem hagynám abba vele a szeretkezést. Beletúrok, biztosan zilált hajamba és sikerül végre felülnöm az ágyon. Most tudatosul is leginkább bennem, hogy Harry nincs itt. Pedig hányszor elképzeltem, hogy az első együttlétünk után, majd az ő védelmező karjai közt ébredek. Most pedig csalódtam. Tönkre teszi az egész pillanatot és robban a lelkem, szívem, mindenem. Égek, zihálok és akarom azt, hogy itt legyen velem. Csakis én számítsak és senki más. Lehet hogy önzően hangzik, de végre valahára nem más érzései és nem más élete kerül előtérbe, hanem az enyém. Lassan csúszok az ágy elejére és a talpamat a finom, puha szőnyegre teszem, időzve a felüléssel. Lábujjaim a vékony, apró szálakba fúródnak és erősen szorítom őket össze a fogaimmal együtt hogy kibírjam. Karjaimra támaszkodom és komolyan nevetnem kell mozdulataimon. Mint egy terhes nő, aki már nem bírja cipelni a terhet magán. Ám közben nem csak magamat hallom nevetni. Gyorsan felkapom a fejem, mármint próbálok minél jobban igyekezni a mozdulatban. Szemeimet rá emelem, ő pedig az ajtófélfának támaszkodva áll. Vállával kicsit bedől, míg egyik karján támaszkodik. Testét egyetlen egy fekete Calvin Klein boxeralsó fedi. Szálkás, kissé kigyúrt izmai finoman kirajzolódnak és a halvány fényben is jól kivehetőek. Mellkasán látszik hogy egy kicsit zilál állapotban van még, gyorsabban veszi a levegőt, talán nem rég kelhetett ő is. Arca ellazult, ragyogó. Levakarhatatlan mosoly ül rajta. Angyal szerű kép más. Tökéletes, már-már istenszerű. De nekem elég félistenként is. Lelkem szaltókat ugrik és már is készen áll arra, hogy a nyakába ugorjon, ujjongjon érte. Csakhogy a testem nem igazán engedelmeskedik ennek.
-Segítsek?- jön közelebb és finoman, lágyan az ágy szélére húz. Úgy látszik ez nekünk egy bevált mozdulat, elhelyezkedés. Mindig itt kötünk ki. De most nem guggol le elém, hanem mögém mászik és mellkassal előre, leül. Hátamon érzem kezeit, ahogy húznak magához. Lágyan cirógatja a bőrömet és csendben nyugszunk így kettesben. Puszikat hagy a hajamban és ujjai felfedező hadjáratot indítanak rajtam. Meghitt és boldog pillanat ez. Azt akarom hogy itt és most megálljon az idő és így maradjunk örökké. Örökkön örökké.
-Elmondod tegnap este hogy kerültél ide?- kérdi csendesen, miközben puszit ad a nyakamba. Felhúzom a vállamat kuncogva. De közben fel is sóhajtok, mert tudom el kell mondanom neki, amire nem éppen vagyok igazán büszke.
-Harry, az az igazság hogy megszöktem.- nézek hátra az arcára, amin először nem tükröződik semmi, majd egy csíbészes mosoly ül ki rá.
-Hmmm... szóval rosszalkodtál, mi? A rosszkislányok büntetést érdemelnek.-húzza végig oldalamon az egyik kezét. De én elkapom. Most nem szeretném hogy elterelje a figyelmem. Van egy két dolog amit meg kell beszélnünk, utána folytathatjuk, amire mind a ketten sóvárogva vágyunk.
-Később megbüntethetsz, de most beszélnünk kell.-csóválom meg a fejem és veszek egy mély levegőt. Távol voltam hosszú ideig és tudnom kell, hogy mi történt és ő hogy van. Amit tegnap láttam, nem igazán tudok pozitívumra gondolni.
-Nem akarok beszélgetni.- lógatja az orrát, mint egy kisfiú, de belül ismerem már hogy ő is ugyanolyan komolyan gondolja ezt, mint én.
-Szóval, már nem bírtam a bezártságot. Az elején amikor bevittek rá sem döbbentem hogy mi is történt velem, és hol vagyok. Csak az ürességet éreztem. Azt, hogy egyedül vagyok és elhagyatott. Nem jutott semmi olyan eszembe ami kihúzott volna a gondolatokból. Csakis az apám képe jelent meg előttem, ahogy fogdosott. És nagyon arra sem emlékszem hogyan menekültem az érintései elől meg. Hatalmas ürességet érzek és sötétséget még mindig magamban, és fogalmam sincs arról, hogyan tudnám az emlékeimet feleleveníteni. Annyi kérdés kavarog bennem és persze a hiány, amit irántad éreztem. Abban teljes mértékig biztos vagyok, hogy te voltál az a pont a gondolataimban, aki segített visszazökkenni. Egy pont, amiben megtudtam kapaszkodni és erővel ugyan, de magamhoz tudtam térni. Attól a pillanattól kezdve, veled szerettem volna lenni. Ezt másokkal is megosztottam. És ekkor jöttem rá hogy egy szanatóriumban vagyok. Addig, azt sem észleltem magam körül hogy ki vagyok és hol. Csakis te lebegtél a szemem előtt, amiben meg kellett kapaszkodnom. Egyszerűen muszáj voltam, mert éreztem hogy nem ereszthetlek el.- hirtelen kitörésem engem is meglepett, de csak úgy folytak belőlem a szavak, amelyek egy idő után hisztériába csaptak át. A könnyeimet már a számban éreztem, ahogy a sós nedv lefolyt az arcomon. Vállaim rázkódtak és a mellkasára hajtom a fejem. Alsótestem bizsereg, de most nem foglalkozom vele. Szükségem van arra, hogy dédelgessen, megnyugtasson.
-Shhh... nyugodtan sírj. Itt vagyok.- simogatja a hátam.
-Tudom.- válaszolom, majd erősen a szájára nyomok egy apró csókot, melyben próbálok minden egyes pillanatot, érzést süllyeszteni. Most nem sietünk. Csak mi ketten vagyunk. Nem tudom hogy valaha is megtudom majd neki hálálni mindazt, amit ő adott nekem a tudta nélkül.
-Jobb?- kérdezi percekkel később.
-Sokkal.- mormolom.
-Mindent elmondtál amit szerettél volna? Kiengedted magadból?- simogatja meg ujjbegyeivel az arcom, és letöröl még pár kósza könnycseppet. Lassan átgondolva megrázom a fejem. Még nem értem a végére.
-Nem muszáj most folytatnunk. Máskor is lesz még rá időnk.- néz a szemembe jelentőségteljesen. De nem. Én most szeretném elmondani. Túl szeretnék lenni rajta.
-Mindent elfogok most mondani, de utána egy ideig nem szeretnék ilyenről beszélni. Szóval nem engedhettem el a gondolatot hogy te ott vagy nekem és rád van szükségem. Mert szeretlek. Azóta szeretlek, amióta beléptél abba a stúdióba. Ami olyan távolinak tűnik, mégis annyira közel van. És annyira lehetetlen hogy pont ott, pont te bukkantál rám. Egy lányra, aki mindig is oda volt érted, de nem ismert és azt sem tudta kivagy. Annyival lehettem csak tisztában, amit a média írt rólad, de én nem hiszek mindenben nekik, így nem tudtam ki vagy. Éreztem hogy meg kellett téged ismernélek és veled kell lennem. Ezek a gondolatok és emlékek futottak le a szemem előtt, amikor magamhoz tértem és próbáltam rájönni hol is vagyok és merre talállak. De Harry, nem engedtek onnan el. Azt hitték teljesen megbolondultam és soha nem jövök már rendbe. Ó, ha tudták volna milyen jól is vagyok és terveket szövök egy ablakból kibámulva. Amit annyiszor próbáltam feszegetni, még sem nyílt. Majd tegnap újra megpróbáltam és -most nevetni fogsz-kinyílt. Nem is gondolkoztam tovább. Kimásztam. Már az egyik lábam kint lógott, amikor az ügyeletes orvos benyitott és kitágult pillantásokkal méregetett. Kiabálni akart segítségért, láttam az arcán és a mozdulatain, de könyörögtem neki. Térdre estem előtte és elmondtam neki, mindent, de tényleg mindent rólad. Majd halványan elmosolyodott és elhozott idáig. Még most is hihetetlen hogy a munkáját kockáztatta miattam, de szerintem én is ezt tettem volna  a helyébe. És innen már te is tudod, hiszen ott voltál.- mutatok a vállára.
Nem szól és egy pillanatra ledermedek, hogy semmire nem reagál. Minta sokkot kapott volna és nagyon reménykedem hogy nem. Most nem tudnék megküzdeni vele. Magam mellett akarom tudni, vele lenni, nyugodt lenni és boldog. Mégis csak karácsony van.
-Harry?-húzom el a kezeimet az arca előtt, melyen kaján mosoly ül a következő pillanatban. Legszívesebben megütném, de csak horkantok, megcsóválom a fejem és nevetek. Az ölében maradok, a mellkasára hajtom a fejem és úgy szenderedek álomba. A karjaiban, ahol már oly régóta lenni akarok.

Harry szemszöge:

A karjaimban van, alszik és csendes. Mint egy tündér, aki elfáradt és végre hazatért. Mindent elmondott nekem, pedig szinte nem is kértem tőle. A dolgok, amik nekem szörnyűek voltak, most gondoltam csak arra, hogy ő neki is egy kínszenvedés volt, de talán szükség volt erre. És nekem is. Tegnap egy élő roncs voltam. Egy szánalmas gyenge férfi, srác vagy ahogy tetszik. Elhagytam magam és átadtam magam a fájdalomnak. Már nem tudtam megbirkózni azzal, hogy ő nincs velem. Nem szívunk egy levegőt és nem mutathatom ki neki, mennyire de mennyire szeretem őt. De így van. Mindenemet feláldoznám érte. Akár az életemet is. Persze ezek nagy szavak, de én ezt érzem és azt akarom hogy ez így legyen. Mi egyek vagyunk. Bizonyítja az is, amit percekkel ezelőtt elmondott nekem. Istenem, fogalmam sincs hogyan tudnám megvigasztalni és átadni neki azt a sok együttérzést, oltalmazást és szeretetet, amit iránta érzek magamban és amire szüksége van hogy tudja. Egyikünk élete sem könnyű. Az enyém sem és az övé sem. De kié az? Hol van olyan család, szerelem ahol nincs gond és veszekedés? Sehol. Mindenhol létezik feszültség. Csak a pillanattól függ hogy milyen. Vagy felforr tőle a levegő vagy lehűl mint egy jégcsap. Az egyik forróságot és telt érzést ad, míg a másik ürességet, hideget. Semmit. És szerintem mi is ilyenek vagyunk, emberek. Hangulattól függ hogy mit teszünk,érzünk. Mi mellett tartunk ki és van-e bennünk remény, amely sokszor az életet tarthatja bennünk. Mindig biztosnak kell lennünk benne és kapaszkodni belé, hogy sohase hagyjon el minket. Mert akkor igazán magunkra maradunk. Magányos, semmi emberek. De ki akarna egyedül lenni? Ki vágyik arra, hogy más legyen, külön, egyedülálló, reménytelen? Senki. Aki azt is gondolja magáról, hazudik saját gondolatainak, hozzáállásának, érzéseinek. Kitartásának. Tudom, hogy én sem voltam elég kitartó és csak a reményem maradt meg, amit nem tudom hogy maradt bennem, de a hóban fekve, csakis arra tudtam gondolni hogy mi még találkozni fogunk és soha nem engedjük majd el a másikat. És tessék, a következő pillanatban felbukkant és már a nappaliban voltunk. Később pedig égett a lelkem, a szívem. Felrobbantam. Olyan éjszakánk volt, amit soha életemben nem fogok elfelejteni. Mindig is csak ő fog létezni számomra.
A szőke haja, a mogyoróbarna szeme, gyönyörű arca. Kecses mozdulatai, a csilingelő nevetései, szavai. A léte. Az, hogy van nekem.
 Mert mindennek meg van a maga szabálya és rendelete. Olyan mint a mi történetünk. Sokan csak nevetve és szánalmasan megcsóválják a fejüket arra, hogy ilyen nem létezik ahogyan mi találkoztunk. Hisz, mikor fordul elő olyan, hogy pont rám van szüksége? Hogy egy sztár, akiért rajong csak úgy rátalál, rábukkan. Lehetetlenség. A valóéletben bizonyára. De kimondta hogy ez az? Senki. Ez az én és az ő világa. És az is marad. Örökre. Remélem.

Köszönöm hogy elolvastad!

Kérlek írj nekem pár sort!

Köszönöm *.*

Dasie

34.rész

Szép estét!

Megjöttem. Most még nem szeretnék búcsúzkodni, de hamarosan az is eljön. Ez az utolsó előtti rész.

Remélem tetszeni fog.

Nagyon köszönök mindent nektek!

A cserékre válaszolni fogok, valamint a díjakat is kifogom rakni mihamarabb!

Jó olvasást!

Dasie

Perrie szemszöge:

Az eltelt hónapok sok mindenre választ adtak. Főleg köztem és Zayn között. Amikor eldöntöttem hogy megváltozom és végre kezembe veszem a sorsomat, talán életem legjobb gondolatait, tetteimet cselekedtem. Felhagytam azzal, hogy fűvel-fával ágyba fekszem. Ami a legnagyobb siker volt nekem az az, hogy lemondtam arról hogy mindenkin átgázolva leszek híres. Nem törődve senki érzésével és életével. Nem gondoltam abba bele hogy kit hogyan teszek tönkre. Nem érdekelt senki érzelme, munkája, a két keze gyümölcse. Már ezerszer megbántam hogy úgy viselkedtem Harry-vel is, aki talán szeretett engem. Átgondolatlanul folytattam viszonyt, egy olyan emberrel, aki ma már a rácsok mögött ül. Libabőrös leszek az emlékre, gyomrom görcsbe rándul és még az izmaim is megfeszülnek arra gondolva, miket is hagytam neki hogy velem tegyen. Ma már, a felét sem tudnám elviselni annak a sok erőszaknak. De talán ennek így kellett lennie, vagy még sem? 

Több dolog van amire ráébredtem a hónapok kapcsán. És a falba verném a fejem ha lenne hozzá bátorságom. Olyan hülye, önző szőke liba voltam. A hírnévre vágytam, ami már régen a lábaim előtt hevert, amikor megszülettem. Hiszen az édesanyám volt a Vogue szerkesztője. De én nem voltam ezzel tisztában. A címlapokon akartam virítani és elindítani azt az életet amit én képzeltem el saját magamnak. Ám, közben olyan akadályokba ütköztem, amin nehéz és fájó volt az áttörés. Már nem is csinálnám újra. És nem a fájdalom, szenvedés miatt. Hanem azért, mert rájöttem hogy más út is van a hírnév felé. Ami előttem már régen agyon van taposva. Csak nem voltam még rá képes, hogy rájöjjek és észrevegyem azt, hogy tehetséges vagyok. Hogy rejlik bennem annyi, hogy ki is bontakoztassam magam anélkül, hogy megbántanék másokat és átgázolnék azok érzésein, életein, tettein.

Miután beszéltem Zayn-el egyik este Skypon, megszakítottam vele a kapcsolatot. Újból. Elvonultam egy kisvárosba és próbáltam helyrehozni magamban mindazt a dolgot amit elrontottam. Másra nem voltam képes, hiszen azokon az embereken nem tudtam segíteni és fogalmam sem volt hogyan hozhatnám helyre az ő életükben kavart incidenseket. Sokat sétáltam a parton, és kedveltem amikor a hideg víz nyaldosta a talpamat. Gyakran futottam és olvastam. Próbáltam megváltozni. 

Az egyik nap találkoztam 4 lánnyal, akikkel elég jól kijöttünk. Sokban különböztünk, mégis ez hozta meg annak a varázsát, hogy egyik este egy farönkön ülve kezdtünk el énekelni a tábor tűz körül. Hülyéskedésnek indult, amiből hatalmas ötlet, majd siker lett. Ami ezután jött pedig már történelem. 

Talán amikor nyertünk, akkor világosodott meg mindaz előttem, hogy mit is vesztettem a saját hülyeségem miatt. Ma már nem bánom, de nem tudok rajta nevetni. Nem vicces egyáltalán, ha nem szomorú. Hatalmas lelkiismeret furdalás gyötört és gyötör a mai napig is. De az idő folyamán próbáltam mindent helyrehozni ahogy csak tudtam. És persze ezt, nem csak a karrieremre értem. Hanem mások életére is.

Emily szemszöge:

Talán akkor tört össze bennem minden, amikor rám vágta az ajtót és kilépett a hotelből. Valamint az én életemből. Az igaz hogy nem voltam biztos az érzéseimben Zayn iránt. Lehet hogy szerettem, lehet hogy nem. De abban az egyben biztos voltam, hogy jobban megbántottam őt, mint valaha bárkit. És ez volt az az egyetlen dolog, amit sohasem szerettem volna megtenni senkivel, semmilyen körülmények között. Ám már késő volt arra hogy bánakozzak és sajnáljam azt, hogy lefeküdtem Liammel. Talán a legjobb együttlétem volt, mint akárki mással azelőtt. Pedig az utóbbi időben eléggé kicsapongó életet éltem. És ezt mindig arra fogtam, hogy apánk elhagyott minket. De távolról sem ez volt a gond. Mindvégig ott lebegett a szemem előtt, de sohasem foglalkoztam úgy igazán vele. És ami a legmeglepőbb, féltem a tudattól. Féltem, mert nem akartam saját magamnak sem bevallani. Nem azzal volt a gond hogy elhagyott minket, hanem az ok miatt. Mindenkinek azt mondta és azt mondtuk hogy egy másik nő miatt ment el. Mást szeret és másban találta meg azt a pluszt, amit talán mindenki keres. De ez hazugság volt, és a legrosszabb mind közül. Mert a hazugságok között is van különbség. Van hogy elhallgatunk dolgokat. Olyanokat, amelyről jobb ha nem tud senki. Van, hogy azért füllentünk mert azzal megóvjuk a másikat attól a tudattól, amitől megszeretnénk védeni és ami talán teljesen kiakasztaná. És van a hazugság. Amikor saját magunk miatt nem mondjuk el az igazságot. Elhallgatunk dolgokat, olyanokat amelyek minket bántanának vagy keserítenék be az életünket.

Ilyen volt az is, hogy az apánk el ment. Miattam ment el. Vagyis kettőnk miatt. Többször is lefeküdtünk egymással. Ez nem csak hogy törvényellenes volt, de még gusztustalan is. Viszont nem bántam meg, sem akkor, sem most. Azóta sem beszéltem vele és megmondom őszintén nem is hiányzott. Hányingerem támadt már csak a gondolatra is, hogy mi ezt megtettük, és más pasikkal, éjszakákkal akartam ezt elfelejteni, de nem ment. Még most is éreztem az érintéseket, a szavakat, a sóhajokat. Nem tudom hogyan történhetett meg. Abban sem vagyok biztos hogy kényszerítve lett volna bármelyikünk is. De megtörtént, és ezzel a tudattal kell a mai napig élnem. 

Felemészt a tudat, hogy valakit el kell magamtól löknöm megint. Zayn elment és ezt teljességgel el is fogadom. Nem is számítottam arra, hogy marad. Viszont az fáj, hogy már nem lehetünk barátok. Csak abban merek hinni, hogy egyszer megbocsát nekem mindent. De tudom, hogy ez nem egyszerű dolog.

Fogalmam sincs mi lesz velem a jövőben. Mit kezdek magammal és hol leszek. Kivel. Nem tudom mit csinálnék szívesen és azzal sem vagyok tisztában, hogy hol is kezdhetném vagy folytathatnám az életemet. 

De amit eldöntöttem és amiben teljességgel biztos voltam, az az volt, hogy el kell mennem egy orvoshoz. Muszáj valaki olyannak elmondanom a problémáimat, aki nem ismer és nem tudja kivagyok. Aki nem ítél el a tetteim miatt. A legrosszabb talán az volt, hogy szerintem anya sejtette és mikor apa elment, akkor vált előtte nyilvánossá, tisztává. Teljességgel befordult és a világ megszűnt neki létezni. Élte a napjait, de tudtam, alig tud a szemembe nézni is. És ez csak akkor jött rendbe amikor Dasie idejött. Akkor kisugárzott és mintha kezdte volna elfelejteni a rosszat, a múltat, ami igaz hogy apró, halvány árnyékot hagyott maga után a tudatban, még sem foszlott el teljesen. 

-Emily, itt vagy?-kopogtatnak az ajtóban, miközben a ruháimat csomagolom egy bőröndbe. Nem maradhatok tovább itt. Egy kicsit ki kell szellőztetnem magam és tiszta lappal indítani mindent. El kell döntenem hogy mit is szeretnék magammal kezdeni. Nem élhetek  mindig anya nyakán, főleg ezt tudva.

-Igen?-nyitom ki az ajtómat és engedem be váratlan vendégemet, akit meglátva meghökkenek.-Mit keresel itt Liam?-lépek vissza az ágyhoz, folytatva a csomagolást.

-Figyelj, beszélnünk kéne.-ül le a bőrönd mellé.

-Mégis miről kéne nekünk kettőnknek beszélnünk?-kérdezem idegesen belehajintva egy pólót a többi ruha közé.

-Szerintem te is nagyon jól tudod. Ami pár hónapja történt kettőnk között.-emlékeztet rá, mintha el tudtam volna felejteni. 

-Mi van vele? Megbeszéltük hogy csak annyi volt nem?-tárom szét a kezem idegesen, majd teszem csípőre. De arra nagyon figyelve hogy ne nézzek a szemébe. Nem tehetem, mert akkor elgyengülök. Most pedig pont azt nem szabad.

-Tényleg így érzed? Hogy csak annyi volt? Mert tudd meg, én nem! Nekem igen is jelentett valamit! Valami olyat, amit nem igazán szeretnék elfelejteni. És újra akarom érezni. Újra meg újra és újra.-áll fel indulatában és közelebb jön hozzám. Ezzel teljesen kizökkentve az elszántságomból. Felemeli az állam hogy belenézzek mélybarna szemeibe, melyek úgy csillognak, akár a Hold.

-Muszáj így éreznem.-felelem.

-De miért? Miért nem érzed és cselekszed végre azt amit Te akarsz?-mutat rá a mellkasomra. 

-Éppen azt próbálom tenni.-mutatok a bőrönd felé.

-Tényleg ezt akarod? Elmenni? Elszaladni minden elől és elrejtőzni? A tudat akkor is ott marad!-emeli fel a hangját, így egy kissé megrezdülök.

-Ne haragudj, nem akartalak megbántani sem megijeszteni. De egyszerűen kihozol a sodromból.-sóhajt fel, majd a szemembe néz. Pár teljes percig bámuljuk egymást. Fürkészően keressük a másik gyenge pontját.

Majd egyszerre robban mind a kettőnkben a nevetés. Karjaiba kapaszkodom hogy el ne essek, de így is összegörnyedek.

Kezei puhán érintik az arcom, végig simítva rajta mint a legpuhább selymen. Hajamat fülem mögé tűri, majd felsóhajt. Közelebb hajol és vár. A szívünk egy ritmusra ver, már-már kitörve a helyéről. Számon érzem a lehelletét, még sem húzódom közelebb. Várom hogy ő lépjen, de nem mer. Pár keserves pillanatig visszatudom magam fogni, ám hangosan felnyögöm és számat az ő ajkaira tapasztom. Bensőm felujjong, mintha évek óta ínségben szenvedett volna és csak most jutott a felszabadításhoz.

Zayn szemszöge:

Lépteim hangosan visszhangzanak a falakon, amint a kórház falain belül haladok egyre előrébb és előrébb.  Gondolataim messze járnak, egyáltalán nem itt. Ahol lenniük kellene viszont. Még most sem szeretném elhinni hogy így végződik a kettőnk kapcsolata. Ha megtehetném, akkor visszapörgetném az időt és sok mindenen változtatnék. A legelső talán az lenne hogy megkeresném és nem hallganék a szavaira. Megpróbálnám. De félek attól hogy már túl késő. Nem veszíthetem megint el. Nem engedhetem ki karjai közül újra. Érzem hogy ő hozzám tartozik és küzdenem kell azért hogy erre ő is rájöjjön. 

Nagyon büszke vagyok arra, amit elért, ezzel megmutatva hogy új életet kezdett. De én is részese szerettem volna lenni a új életének. Abban a szerepben akartam lenni, ami felvidítja őt és a legszebb pillanatait vetíti elé az életében. Minden pillanatát elvarázsolni, bearanyozni. A fellegekben járni és csak csókolni finom, puha ajkait. Ajándékokkal meglepni, átölelni, megsimogatni. Az ő szájából akarom hallani a nevem, mely az élvezet felső fokát hozná ki belőlem. Akarom őt és igenis mindent megfogok tenni azért, hogy újra az enyém legyen. Már közel nem érdekel hogy  ellenkezni fog. Nem szállok le róla és örökre vele maradok. Tudom hogy szüksége van rám. Egyszerűen érzem hogy mi egymáshoz tartozunk. Lehet hogy furcsa egy pasi szájából hallani ezt, de így van. Perrie minden gondolatom reggel, délben, este. Minden mikrogondolatom és létem ő érte van. A szívem ő érte ég. Csakis ő tud rajtam segíteni. 

-Doktor úr, várjon!-kiáltom a folyosó végéről. Utolérem a fehér köpenyest, majd megállok vele szemben.-Hogy van?-kérdezek rá a legfontosabbra. Rá.

Ő halványan elmosolyodik hevességemen, majd válaszol nyugodtan, érthetően.

-Jobban van. Az állapotát stabilizáltuk. A kisasszony amint magához tér, már érezheti is a finom illatokat. Mélyet szívhat a valamennyire steril, szmogos londoni levegőből.-vázolja elém a tényeket, és kissé leereszkedik a vállam szavai hallatán. Tudtam hogy nem lesz egyszerű műtét, de Perrie oly régóta szeretné az illatokat érezni, hogy senki nem tudta lebeszélni a komplikációs beavatkozásról. 

-Köszönöm.-hálálkodom.-Bemehetek hozzá?-kérdezem, talán túl buzgón is. 

-Menjen, de ne izgassa fel túlságosan. Még néhány óra nyugalomra van szüksége. Kezet rázunk és neki már mennie is kell.

Lenyomom a kilincset és halkan lépkedek a fehér szobában. Szőke haja a párnán szétterülve, szemei lehunyva. A szobában máris az ő illata terjeng. Talán vanília, de nem vagyok benne biztos. De abban igen, hogy bárhol, bármikor felismerném.

Halkan foglalok helyet az ágy melletti széken. Nem szeretném felébreszteni, nyugalomra és alvásra van szüksége. Nem egy olyan szerencsétlen állatra, mint én, aki ilyen meggondolatlan dolgokra készül, ami talán a legnagyobb őrültség a világon. De szeretem, és tudom nem tudnék nélküle élni. 

-Szia!-köszön halkan. Hangja rekedtes, de még így is csilingel.

-Szia!-köszönök vissza, majd megfogom a kezét.

-Mit keresel te itt?-vonja fel a szemöldökét.

-Hallottam hogy itt vagy és amúgy is beszélni szerettem volna veled.-magyarázom.

-Halljuk.-köszörüli meg a torkát. Majd egy pillanatra megreked és a levegőbe szagol.-Óh, Te Jó Isten!-kiált fel és hirtelen felül az ágyban. Odaugrok hogy még véletlenül se essen semmi komolyabb baja. 

-Mi a baj?-hagyom hogy megkapaszkodjon a karjaimban. Hirtelen felém hajol és a mellkasomba fúrja a fejét.

-Hmm.. milyen finom illatod van!-jelenti ki, én pedig elnevetem magam, majd köré kulcsolom a kezem. Újra együtt vagyunk. Egymás karjaiban. Örökre így akarok maradni. Már csak a válaszán múlik.

Köszönöm hogy elolvastad!

Kérlek írj kommentet!

Dasie

Me

Ciao!
Kérlek iratkozzatok fel és írjatok kommentet, ha érdekel titeket!
Köszönöm
Dasie

Dasie's fancy

33.rész

Sziasztok!
Nem szeretném húzni az időt. Köszönök mindent! És remélem örülni fogtok a résznek és a történteknek! A zenét indítsátok el. Direkt albumot linkeltem be, mivel így nem kell újraindítani, és az egész részt jellemzi a hangulat!

CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGEDRE OLVASD EL! 

Köszönöm!
Puszi
Dasie 

MARCO MENGONI

Harry szemszöge:

Csak az ürességet éreztem és a rettentő hideget, amely a csontomig hatolt. De már ezzel sem foglalkoztam. Egy semmi voltam nélküle, egy rongy, amelyet oda-vissza rángattak már hónapok óta. A lelkemet és érzéseimet biztosan. Nem foglalkoztam azzal hogy a rajongóim mit gondolnak rólam és mennyire csalódnak bennem. Nem érdekelt. Ez voltam én, az érzelem mentes üres ember, akinek el kellett engednie azt, akit a legjobban szeretett. Ironikus nem de? Hogy szerethettem volna olyan rövid idő alatt meg. Biztos csak jobban bevonzott mint a többi csaj, akivel addig összefutottam. Ő más volt. Mint egy hullám úgy csapódott belém az égető bizsergés, amit már rég el kellett volna engednem, felejtenem. Otthagyni a lelkem egy kis szegletében életem hátralevő részére, hogy néha egy-egy pillantást vethessek rá, sanyargatóan és fájóan. Meg kellett tennem, nem másért, csakis érte. Ő miatta tettem mindazt, amit. Nem foglalkozhattam azzal, hogy nekem mennyire fáj vagy mennyire szenvedek miatta. Az sohasem volt előtérben. Magam előtt sohasem az én érdekem függött. Vagy anyáé, Gemmáé, a barátaimé. De én magam soha. 

Sokan állítanak be olyan embernek, aki szereti a pénzt és a nőket. Játszok velük és kihasználom őket, hogy később egy darab semmiként dobjam el őket magamtól, mint egy hajkefét. Sokszor megpróbálok ezzel nem foglalkozni, de én nem az a személy vagyok, aki csak úgy eltudja mindig engedni a füle mellett az ilyen megjegyzéseket. Néha nekem is kijár az, hogy kiálljak magamért, vagy kiadjam magamból mindazt a feszültséget, megbántottságot, fájdalmat, sérelmet és megannyi indulatot, amelyet felsorolhatnék, de biztos vagyok benne hogy egy idő után elveszíteném a fonalat a szavaimnak, gondolataimnak. Én csak egy srác vagyok, aki imádott oviba járni, játszani, énekelni. Akit megtört szülei válása, de mindig próbált erős maradni és kitartani az álmai mellett. Mert mit érünk mi emberek, ha mindent feladunk? Ha minden megpróbáltatást, csak egy gát marad előttünk, amit nem tudunk megugrani? Egyedül, tehetetlenül sodródnék az életben, kitudja hol. 

Csak azt érzem hogy elfáradtam és nem bírom tovább. Annyit küzdöttem, próbálkoztam és hadakoztam már. Sok olyannal is, amelyről a rajongóknak halvány sejtésük sincs. És ez így van rendjén. Miért kéne őket megijesztenem? Talán, azt nem szeretném a legjobban. Lehanyatlok a földre és bámulom magam előtt a könyvespolcot, melyen ezer meg ezer kép szerepel, még sem emlékszem szinte egyikre sem mikor készül. A könyveket tudom hogy szinte az összeset elolvastam, mégis tartalma oly halvány ködként borul elmémre, mint a hajnali köd az utcákra. Fáj és éget ez az érzés hogy egyedül vagyok szentestén. Akkor amikor mindenkinek örülnie kéne és ünnepelni. Ajándékokat bontogatni, frissen sült sütiket enni. A lakást betöltené a fahéj és a narancs illata, melynek eszenciája ellepné az elménket és kissé meg is részegítene mindenkit, ezzel csak fokozva a családias hangulatot. Halk zene szólna, mely megtörné a kellemes csendet és felvillanyozva töltené ki az űrt az emberekben, amely egész évben csak erre a napra áhítozik, vágyakozik. 

Az égők ezer színe tölti be a lakás minden szegletét, a falak a szivárvány minden színében játszanak. A plafon mint egy ezüst égbolt. A fenyő illata az erdőre emlékeztet és hívogat hogy hajoljak közelebb és hunyjam le szemeimet, elrepítve magával egy csodás világba. A saját képzeletembe. 

Egyedül vagyok. Itt is és a lelkemben is. Erről csakis én tehetek. Mindenkit elküldtem hogy boldog legyen és ne az én kifejezéstelen arcomat bámulják egész végig a szeretet ünnepén. Belül tudom, hogy mi is ünnepelnénk. Halvány mosoly árnyéka jelenik meg szám szegletében. Elképzelem ahogy sürögne a konyhában és azon idegeskedne, hogy anyának mi fog ízleni és mi nem. Mit ront el, mi fognak szólni az ajándékainknak és a lelkesedéshez, amely belőle áradna. Istenem mit nem adnék annak hogy még egyszer egyetlenegyszer visszakapjam. Esküszöm sohasem engedném el. Életem végéig fognám a kezét és vele mennék akárhova is menne. Követném talán még az óperenciás tengeren is túl, amilyen szeleburdi, ez is az eszébe ötlene, amire én nem számítanék. Mindenével együtt szükségem van rá. Nem tudok létezni nélküle. Engem ő éltet. 

A sarokban megszólal egy ingaóra, mely jelzi hogy éjfélt ütött az óra. Lassan feltápászkodom és tiszteletem jeléül egyedül, halkan, minden fájdalmamat beleadva énekelem el nemzeti himnuszunkat. Majd kabát nélkül elhúzom a nappali ajtaját, és kilépek az erkélyre. A fűbe lépkedve, mezítláb a hóba süppedek. 

Szemeim tágra nyílnak a csodálkozástól. Ennyi havat kiskorom óta nem láttam. Majdnem a lábszáramig ellep. Egy szál pólóban sem foglalkozom a hideggel. Belül sokkal jobban levagyok már fagyva régóta. EZ semmi ahhoz képest. 

Lehajolok és a kezembe veszem. Az apró kristályok azonnal olvadni kezdenek meleg bőrömön. Végtagjaimat már alig érzem. Lerogyok a földre, a térdeimre és könnyeim záporként zúdulnak rám. Erősen összeszorítom őket és engedem hogy az érzés magával sodorjon. Fejem lassan emelkedik fel a sötét égbolt felé. Majd egy halk mondatot ejtek ki a számon, mely úgy remeg akár egy ima, számomra az is:

-Istenem kérlek engedd vissza hozzám!-tárom szét a kezeimet és újra elkezdek mélyen zokogni. De most már üvöltök is. Kész. Vége. Megőrültem. Majd összerogyok egy pólóban az udvaromon. Arcomon érzem az utolsó hópelyheket, melyek beterítik fehér arcom.

-Harry?-rázza meg valaki a vállam. Először ki sem akarom nyitni a szemeim, mert félek hogy újra csalódni fogok. Hangja mint az angyaloké, úgy hat rám és csilingel. Erősen szorítom össze a pilláimat, hogy ne engedjem el idő előtt.

-Harry, térj magadhoz kérlek!-rimánkodik nekem tovább. Megrémülök, mert egy forró csepp esik elernyedt tagomra.

Szemeim kipattannak és nem hisznek a valóságnak.

-Dasie!-kapom a karjaim közé és erősen szorítom mellkasomhoz. Haja nyirkos, de puha és isteni illata van. Tagjai vékonyabbak mint valaha, de ezzel most nem foglalkozom. Még mindig nem hiszem el hogy tényleg ő az.

-Bi-i-iztos te vagy?-dadogom, miközben fogaim össze-összekoccannak. Már halálra fagytam. Nem tudom mióta feküdhettem kint a hóban egy szál pólóban.

-Igen Harry, itt vagyok!-próbálja magabiztosan mondani, de olyannyira szorítom hogy nem igen kap még levegőt sem, nem hogy válaszolni tudjon rendesen.-Menjünk be!-utasít. Én pedig tudom, hogy bármerre menjen mostantól én követem. Ha az most csak a ház is. Megyek.

Felkapom gyenge karjaim közé és gyorsan megpörgetem. Hangosan, hátravetett fejjel nevet és már-már csodás pillanat és idilli kép lenne, ha nem fáznék szörnyen. Leteszem és megfogom apró kezeit. Majd bemegyünk a finom melegre.

Dasie szemszöge:

Kicsit megfélemlítő és borzasztó látvány volt őt látni az udvaron feküdni. Az ajtót kinyitva a szőnyeg alatt található kulccsal, rögtön hozzá futottam. Először azt hittem már halálra fagyott, de a pulzusa még mondhatni erős és kitartó volt. Combjai még eléggé melegek, hogy mutathassák nekem azt, hogy él. Arca viszont élettelen volt. Szemei alatt olyan sötét karikák rejlettek hogy az egész csodás arcát beárnyékolták. Sápadt volt és az átlagnál jobban le volt soványodva. Ruhái már nem feszültek izmain, lógtak körülötte a hófehér gyepen.

Gyengéden pofozgattam az arcát és talán először azért nem kelt fel, mert nem hitte hogy itt vagyok. Még mindig viaskodtam magamban azzal, hogy biztos jó-e hogy idejöttem. Lehet már túl van rajtam és nem akar vissza az életébe. Főleg azért ne, mert fél attól hogy újra szenvedne. Nem sokáig tehetem meg azt, hogy ezen őrlődöm, mert a karjaiba kap és a következő percek teljesen kiesnek. Édes, mámorító illata, a haja, a nyaka, a bőre-minden annyira hiányzott hogy majd belehaltam. Látom hogy majd meg fagy, ezért beljebb invitálom. Felállunk és a karjaiba kap. Megpörget és én régóta először nevetek fel, úgy igazán. 4 hónap óta először.

Becsukja az erkélyajtót, majd felém fordul.

-Biztos itt vagy, vagy csak képzelem?-jön közelebb és magával húz a kanapéra. Ám én megrázom a  fejem és az emeletre intek.

-Itt vagyok, és ha azt akarod hogy itt is maradjak azonnal át kell hogy öltözz. Nem szeretném ha tüdőgyulladásod lenne.-fogom meg a kezét.

-Jó, de csak akkor ha te is jössz. Nem tudnék most még egy másodpercre sem elszakadni tőled.-lépked a lépcső felé, majd a fokokon is a szobája felé. Belépve elpirulok és leülök az ágyra.

Ő kikap egy pólót és nadrágot a szekrényből, majd kibújik vizes darabjaiból. Nem tudok nem oda figyelni. Magához vonz. Teljes lényével. Majd mikor végez, ő is leül és az ölébe von.

-Hogy kerülsz ide?-suttogja a szoba sötétjébe, ugyanis nem kapcsoltunk villanyt. Így meghittebb.

-Kiengedtek. Én pedig siettem ahogy tudtam.-rajzolok köröket a hasára.

-Istenem, annyira hiányoztál!-von közelebb magához, majd érzem a levegőben azt az erős bizsergést, feszültséget, mely a mellkasunkat összeszorítja és képes lenne felrobbantani. Lenéz a számra és észreveszem hogy én is az övét nézem. A gyomromban már felkeltek szárnyasaim. A torkomban dobog a szívem és kiráz a hideg.

-El sem tudom mondani hogy milyen volt nélküled!-motyogom én is és csak remélni tudom hogy meghallja. De miért ne tenné? Csend van. És meghitt hangulat, érzelem.

Ujjai végig simítanak arccsontomon, majd hajamat fülem mögé gyűri. Én hasonlóan teszek és játszok, hozzá oly közel.

Mind a ketten egyszerre hajolunk a másikhoz közel. Bőrömön érzem már bőre melegségét. A vágy, mely azóta ott lakozik bennünk, most nem képes magát az üregében tartani. Ajkaink már-már találkoznak, de egyikünk se meri meglépni ezt a határt. Félek a karjaiban esek össze az érzéstől, ha újra úgy ér hozzám.

Ujjbegyei nyugtatóan cirógatnak, de tudom és látom szemeiben hogy neki is hasonló gondolatok járnak a fejében. Nyelek egy nagyot és mélyet sóhajtok, mielőtt ajkaink végleg találkoznának.

Majd megtörténik mindaz, mely 4 hónapja várat magára és amelyre az egész testem kívánkozik. Szája először becézgeti az enyémet és csak apró nyomot hagy az enyémen. Az érzést hagyjuk kibontakozni, majd nem tudunk tovább várni. 

Mind a ketten megfeszülünk és hatalmas kezei arcomat megfogják és még közelebb vonják. Ajkai megtalálják az enyémeket és nyelvét érzem az alsó ajkamon. Nem tétlenkedek, engedek neki, így szinte felrobbanok ahogy nyelveink találkoznak és heves, majd lágy táncot járnak egymással. Kezei még mindig vasmarokkal tartanak. Belenyögök a csókba, majd ő is így tesz. Mind a ketten elmosolyodunk, de nem hagyjuk abba. Nem tudjuk. Rengeteg idő eltelik, de csak néha bontakozunk ki, ha levegőt kell vennünk.

Eszembe sem jut őt leállítani. Akarom és magamhoz szeretném láncolni örökre, mindenhogy ahogyan csak lehet. 

Már a hajnal derengő fénye jelenik meg a horizonton, de még mindig sötét van. Lassan fölé kerekedem és lehúzom róla  a pólóját. Elcsodálkozom és le kell hunynom a szemeimet a gyönyörtől, mely már magához kerít a látványtól. Elmosolyodik és visszahúz egy újabb csókra, miközben ő is kigombolja blúzomat. Kissé zihál, miközben melleimhez ér és meg is markolja őket. Hangosan zihálok és hátravetem a fejemet, hangosan nyögve. Teljesen átadom magam az érzésnek. Neki. 

Követelően csókolom, mint aki fél hogy nem kap többet. Mohó vagyok, de az nyugtat hogy ő is. A nadrágját lerántom róla és feszes boxere jelzi számomra, hogy kész van rám. És én is rá. 

Farmeromból gyorsan bújok ki és nem tudom merre dobom a szobában. Valami törik, abban biztos vagyok. Szemei cikáznak a testemen, majd kikapcsolja a melltartómat és a kezeibe veszi melleimet. Szív, harap, csókol mindenhol ahol ér és én nem vagyok biztos benne hogy sokáig bírom még. Kezeim megtalálják méretes szerszámát és finoman végig simítok rajta az anyagon keresztül. Ő bőrömön felmordul és lehúzza a fekete fehérneműmet. Még a halvány fényben is látom hogy szemei ragyognak. Egyiküknek sem kérdeznie hogy biztos-e benne. Tudjuk és érezzük hogy ennek itt és most kell történnie. Minden gondolkodás nélkül. Csakis érzelemmel, vággyal és szenvedéllyel.

Ajkai nőiességemig haladnak, majd lassan érzékien, csodálatosan kezd el kényeztetni, megmutatva hogy ő igen is vágyik rám és ért ehhez. Meg kell mondani, nagyon. Gyengén szív és nyal, majd köröz érzékeny pontomon, mellyel már-már a fellegekhez repít. Hatalmas akarat erő kell ahhoz, hogy nehogy abban a pillanatban élvezzek el a szájával rajtam. A lepedőt markolom és számba harapok, ahogy megérzem először egy majd két ujját bennem. Csípőmet felemelve élvezek el és nyögöm nevét. Vagyis kiáltom. 

-Te jó ég kicsim, nagyon szűk vagy!-zihál, majd feljön egy csókért. Kezeimmel arcát fogom hogy minél erősebben és közelebb tartsam magamhoz.

-Most én jövök.-suttogom izgatóan a fülébe, majd meghúzom egy hajtincsét. Fordítok helyzetünkön és fölékerekedek. A csípőjére ülök és magamat is meglepve, kezdem el az anyagon keresztül kényeztetni. Lassan mozgok előre hátra, hajamat hátra dobva és nyögve. Biztos vagyok benne hogy megőrjítem, de neki is kijár az élvezés.

-Dasie... ki-kicim.-nyögi és hátravetett fejjel nyög. Csodás látvány, ahogy alattam, miattam esik szinte össze. Szét.

Lejjebb húzódok és lassan, érzékien húzom le boxerét. Férfiassága elém tárul és csak egy pajkos mosoly futja tőlem, mielőtt ne venném a számba. Nem sokáig kényeztethetem, mert hangos kiabálással elélvez, a számban. Kisé óckodom tőle, de libidóm az egekben, miközben lenyelem. Mint egy vadmacska nyalom meg a számat, mutatva hogy finom volt. Nyel egy nagyot és felhúz. Lázasan csókol, izzik a bőrünk, mely egymáshoz simul. Kezeink kényeztetik egymást, felébresztve mindkettőnkben az állatot,az érzéki szeretetet, melyet a másiknak adni akarunk. Lenyom az ágyra, majd fölém helyezkedik és megfogja kezeimet a fejem fölött. A nadrágjából kivett óvszert felgörgeti magára. Férfiasságát már a bejáratomnál érzem és  közelebb dörzsölöm magam, mutatva neki hogy csinálja már, mert megőrülök a vágytól, annyira akarom őt. Nagyon lassan és óvva hatol belém, míg meg nem szokom méretét. Lágyan csókol, elfelejtetve a lenti fájdalmat, amit először okoz, majd felvált a fékezhetetlen vágy iránta. Egyszerre nyögünk, amikor kihúzódik, majd vissza. Tempója gyorsabb löketet ad érzéseinknek. Csípője lágyan, finoman mozog, építve bennünk a gyönyört. 

Mind a ketten izzunk mint egy vasdarab. A vérünk iramosan vágtáz az ereinkben. Érzem, hogy hamarosan mind a ketten elérjük azt a pontot, amikor minden felrobban. Löketei egyre gyorsabban és gyorsabban vonnak maguk köré, ujjaival rásegít kitörő gyönyörömön. Csak azt érzem hogy ki-be tölt engem és vezet el a robbanáshoz. Majd érzem hogy megfeszül és én is átadom magam az érzésnek. Egyszerre nyögjük egymás nevét, majd zuhanunk a gyönyörben, mámorban. 

Rám omlik és mind a ketten mély álomba merülünk. Tudjuk hogy sok minden vár még ránk, de a nehezén már túl vagyunk. És felettébb boldog pillanatoknak nézünk még elébe.

Köszönöm hogy elolvastad!

Kérlek írj nekem!

Dasie

My life at the moment

Sziasztok!

Igaz, még nem új résszel jelentkezem, amit nagyon sajnálok, de már készülőben van a posztolás irányába.

Az új részeket leginkább hétvégén szoktam megírni, mert akkor van rá időm. Minden szombat délután bevackolom magam, zenét hallgatok és írok. Ez mindig lenyugtat és egy új világba repít, amelyet egyre közelebb érzek magamhoz. Egy olyan világot próbálok nektek mindig teremteni, amely különleges, nem hétköznapi mégis beletudjátok magatokat képzelni és kitudtok zökkeni pár percre az adott helyzetetektől.

Mindig a legjobbra és valami különlegesre törekszem, hogy az a tucat, amelyet alkotok, ne legyen olyan mint más. Mert távolról sem akarok senkit másolni és azzal tölteni az időmet, hogy olyat adjak át, amelyet száz meg száz más blogon megtaláltok. Általában próbálom beleszőni magam. A saját képzeletemet, álomvilágomat akarom elétek vetíteni. Tudjátok ehhez sokszor erő és hangulat kell. Sokszor vagyok mélyponton és akkor sosem szeretek írni, mert félek attól hogy túlontúl eltaszítanám magamtól az embereket, az olvasóimat, titeket. Pedig ez nagyon távol áll tőlem. Én mosolyt szeretnék rajzolni az emberek arcára, mely festői hangulatot ad, akár pár percre, pillanatra az életetekben. Nem vagyok tökéletes ember és nagyon sok hibám van, melyek elég gyakran felőrölnek és a mély depresszióba kergetnek. Átgondoltam már nem egyszer hogy hogyan is érhetem el azt magamban hogy ezek a dolgok mindig foglalkoztassanak. Nem vagyok nádszálvékony, van rajtam mit fogni. És ez sokszor nekem nagyon fáj, hogy nem lehetek olyan lány, aki csak felkap magára valamit és jól néz ki. Nem. Sokat kell azzal törődnöm hogy én vagyok-e és jól áll-e az adott darab nekem. Követem a divatot, az újra és újra megjelenő stílusokat. De egyet megtanultam talán az elmúlt 3 évben. Hogy nekem egyedi stílusom kell hogy legyen és nem másokat kell másolnom. És ezzel semmi bajom sincsen. Most nem fogok regényt írni erről, azt hiszem az nem ez a bejegyzés, mert ennek teljesen mást szántam és nem a mély depressziómat ami néha gyötör. Nem. El szeretnék mondani, vagyis mesélni nektek pár boldog percet ami történt velem a hetekben. 

Az első, ami talán életem legboldogabb és legviccesebb napja volt, az 2 hete történt. Itt a blogomon megismertem egy lányt, aki később a közösségi oldalon is megtalált engem. Körülbelül április óta beszélgethetünk, szóval egy kis ideje már ismerjük egymást. Rengeteg dolgot tudtunk már egymásról és a nyár folyamán is szerettünk volna már összehozni egy közös találkozót, de sohasem jött össze, mert vagy ő volt táborban vagy én voltam kórházban. De jobb alkalom nem is lehetett volna, mint hogy én felutazok Pest-re és az Arénában közösen megnézzük a This Is Us-t. Bevallom kicsit féltem szombat reggel, amikor felültem a vonatra, hiszen nem tudtam mire számítsak. Hogy ő is egy olyan lány aki csak átver és megjátsza magát a neten, mint oly sokan mások. De bíztam benne és mélyen hittem és tudtam hogy Zorka nem az és nem is olyan, akiben bármikor is csalódhattam volna. És bátran kimerem állítani hogy soha nem is fogom. Talán egy olyan személyre találtam rá, aki a másik felem. Nagyon ok olyan dologra jöttünk rá és merően hiszek abban hogy jövünk még, ami közös bennünk. Nem tudom hányszor hangzott el az a mondat hogy -Igen, nekem is!-vagy -Igen,én is!-

Persze mint minden lánynak, nekünk is megvoltak a bakijaink és jól kiröhögtük egymást, de mi már csak így szeretjük egymást. Ugyi hugi? :)

A filmen együtt nevettünk, énekeltünk, sírtunk és sikítottunk. Volt hogy én döltem az ő vállának vagy ő az enyémnek. Csodás volt. A közös karkötőnk szinte összekapcsolt minket, Örök barátokká. AZ már más tészta hogy valaki azóta lelopta az enyémről a medált, de akkor ő meg pusztuljon meg és legyen vele boldog. De a láncot a mai napig mindennap a karomon hordom.

Ahogy felidézem az eseményeket egyre több dolog jut eszembe. Azt kifelejtettem az elejéből hogy képes voltam eltévedni a Keletiben, de ez már más tészta :D Le sem tagadhatnám néha hogy szőke vagyok.

Lejártuk a lábunkat és rengeteg boltot. Rájöttünk hogy nagyon egyezik az ízlésünk. 

A búcsúzás nehéz volt, de gyorsan lerendeztük, hiszen egyikünk sem akart szerintem sírni :D 

Azóta is beszélgetünk és talán még közelebb kerültünk egymáshoz azóta. A legeslegjobb dolog hogy jövőhéten újra találkozunk és csapunk egy hatalmas shopping napot. Már alig várom. *.*

Egy összevágott kép a napunkról :)

A másik dolog amit szerettem volna veletek megosztani, mert számomra nagyon sokat jelent és egy indok hogy miért nem kaptatok részt ma, az a szülinapom. Ma lettem 17 éves és hogy a barátnőm szavával éljek, az utolsó szülinapom amit még kiskorúként ünnepelhetek. Rólam tudni kell azt, hogy nem szeretem a bulikt és nem vagyok az, aki olyan lenne hogy csapjunk bele az éjszakába és kitudja mi lesz. Félre ne értsen senki. Nem ítélem el azokat akik szeretik. Nyugodtan. Csak akkor mások is fogadják el azt hogy én nem vagyok olyan. Tehát a mai napomat a városban töltöttem és biliárdoztunk 8 barátommal. Talán sohasem volt még ilyen jó és vidám szülinapom. Jó érzés volt a tudat, hogy ez most rólam szól. Hogy mindenki miattam jött el és értem megteszik azt, hogy megküzdenek egy golyóval a biliárdasztalon. Bevallom eddig életemben ha 2x játszottam, így elég bénán kezdtem, de hál'istennek belejöttem valamennyire a végére. Már itt alig volt hangom, hiszen 2 óra hosszát eltöltöttünk ezzel. Azt hiszem 2 meccset játszottunk és egyszer a lányok, egyszer a fiúk nyertek. Így az egál, nem? :)

Majd elindultunk és mindenki már farkas éhes volt. Gondolkoznunk kellett azon, hogy hova is üljünk be, hiszen 9 ember nem mindenhol fér el kényelmesen. Így egy közeli pizzázó mellett döntöttünk, ahol volt szabadtéren is lehetőség arra, hogy a kis csapat teletömhesse a bendőjét. Aha. Gondoltuk mi. Amint leültünk eleredt az eső. Csakhogy, ennél a pizzánál, nem volt csak szabadtéren lehetőség enni. Az volt a megmentőnk hogy a fejünk felett el lehetett húzni a ponyvát, így nem áztunk meg. Na meg nekem az is megdobogtatta a szívemet, hogy akiért odavagyok esernyőt emelt kettőnk felé, így védve magát és engem is az esőtől. Rengeteget beszélgettünk, nevettünk és kiabáltunk. AZt hiszem nyílt mozit adtunk a tulajoknak, de sebaj.

Sikerült nekik elérzékenyíteniük, hiszen az ajándékaim, amiket kaptam tőlük, mind-mind én vagyok. Feltétel nélkül örültem mindennek, talán jobban is mint kellett volna.

Ez lett volna az én kimerítő összefoglalóm és helyzetjelentésem. Remélem nem haragszotok rám és megértitek hogy most kicsit kikellett a hétköznapokból lépnem és velük tölteni ezt a néhány órát, amelyet az írásból faragtam le. Ígérem bepótolom és behozom a lemaradásomat, amint tudom.

Köszönöm hogy elolvastad! Köszönöm a barátaimnak és barátnőimnek. Köszönöm annak a személynek, aki ezt soha nem fogja olvasni, de én mégis itt kijelenthetem hogy sokat jelent a számomra és megdobogtatja szívem. Annak, aki felnyitja a szemem, akkor, amikor kell és nem engedi hogy hülyeséget csináljak.

És végül, köszönöm nektek olvasóim, akik eljutattok olyan örömökhöz hogy kitartotok mellettem és érdeklődtök irántam és az én firkálmányaim iránt.

Ti vagytok a legjobbak és higgyétek el. Mindenkiben él és lappang egy olyan személy, aki rabul ejti majd az ő hercegét és boldoggá teszi. Amely alkot egy egyedit és csodát. Mert mint ti vagytok drága olvasóim.

Kellemes pihenést a holnapi naphoz. És hatalmas ölelés és kitartás a sulihoz.

Az ajándékaim *.*

Dasie

32.rész

Sziasztok!
Tudom hogy nem hosszú és nem vagyok hű magamhoz. Viszont már nagyon szerettem volna közzé tenni nektek. Ha számotokra úgy elfogadható akkor többet lennének részek, de akkor viszont nem ilyen hosszúak. Benne lennétek? Vagy vártok a hosszabbra? A ti döntéseteket!
Köszönöm a sok cserét, a feliratkozóimat, a látogatóimat, a kommentjeiteket! Fantasztikusak vagytok!
Remélem élvezitek a sulit és kibírjátok a napi küzdést! De higgyétek el, ha most még nem is, később majd örültök neki :)
Kitartást!
Puszi
Dasie

AJÁNLOTT ZENE

Dasie szemszöge:

A párás ablakon tekintettem ki a nyugodt, csendes utcára. Nem járt erre senki és az volt a legjobb hogy azt sem tudták hogy én kivagyok vagy mit is keresek itt. Idegen voltam, akire félve néztek. Akitől még tartottak, mert tudták mit gondoljanak rólam. Kitűntem, de ez kicsit sem zavart, sőt. Az eddigi tökéletes életem szertefoszlott és átvette a helyét a fájdalom és az a sok értelmetlen dolog ami velem történt. A legnagyobb ellenségemnek sem kívántam azt, amit én átéltem azon az estén. 

Tudom hogy megakarta tenni, de még most is beleborzongok abba, hogyha a szemem elé vetődik egy-egy kép, vagy a szavai felrémlenek. Sikítanom kellett volna, viszont semmi nem jött ki a torkomon. Lefagytam és remegtem mint a nyárfa levél. Az életem lepergett a szemem előtt, amit nem nagyon értettem, hiszen nem haldokoltam. Annál sokkal jobban fájt a tudat, hogy azt teszi velem, amit. Fogalmam sincs arról, hogy ő felfogta-e azóta mit is művelt. Hogy tudatában volt-e annak, amit tesz. Borostája szúrt amikor az állát végig húzta a nyakhajlatomon. És ezt az érintést, még mindig ott éreztem ahányszor csak eszembe jutott. A bőröm bizsergett a félelemtől és az undortól, amely már belém ivódott. 

Próbáltam kiszabadulni a karjai közül. Egy idő után erősebben rángattam a végtagjaimat és mindent beleadtam abba, hogy kiszabadulhassak a karjai közül és elmenekülhessek. Belül már azon tanakodtam-amint sikerült kicsit magamhoz térnem-hogy, hogyan szabadulhatnák ki. Az ajtón semmi esélyem kimenni, hiszen zárva volt és biztos voltam benne hogy nem fogja nekem mosolyogva átadni a kulcsokat. Ha egyáltalán itt azzal működik. Apám sznobizmusából kiindulva azt is megmertem kockáztatni, hogy még az ajtóknak is külön volt egy kódrendszere. Erre még a karomat is odaadtam volna. Szeretett hivalkodni azzal, amije van és hencegni is a pozíciójával. 

A második lehetőségem az ablak volt. Tudom hogy az első emeleten voltunk, de talán ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Vagy választhattam azt, hogy hagyom magam neki. De semmiképpen sem szerettem volna átélni. Így is elég lelki trauma, hogy megpróbálta. A jobb kezét egyik mellemen pihentette és a pólómat próbálta egyre lejjebb húzni, míg a bal kezével próbált ellazítani, nem sok sikerrel. A testemet sajnos nem tudtam irányítani, így az érzésbe beleremegtem ahogyan ujjai végig futottak a mellbimbómon, meg-megcsavarva azokat. Hangos zihálásomra, csak egy hahotázással felelt és bátran szorított közelebb majd ültetett fel az íróasztalára. Jobb helyzetem nem is lehetett volna. Nem tétovázhattam, rögtön ágyékon rúgtam. A fájdalomtól összegörnyedt, de szemeiben harag és düh vegyült koromfeketén. Kihasználva a pár pillanatot, míg próbálta összeszedni magát, felugrottam és a legközelebbi ablakhoz léptem. Könyökömmel kitörtem az üveget és nagyot sóhajtva ugrottam le, nem számítva arra hogy lent egy hatalmas betonplacc vár rám. Utolsó emlékem a kétségbeesett nevem kiáltása a szájából. És itt elhomályosodott előttem a világ. És nem maradt más csak én és a sötétség. Mint kiderült jó sokáig a barátja voltam az öntudatlanságnak.

Nem tudom mennyi idő telhetett el a balesetem óta, de egyik nap a fény szólított magához, hogy talán ideje lenne felkelnem és újra élnem az életem. Először nem szerettem volna visszatérni. Minden olyan békés és nyugodt volt. Nem volt baj, nem voltak emlékeim, teljesen tudatlan voltam mind a történtek, mind az életem kapcsán. Csak én voltam. Még a nevemre sem emlékeztem, de ez egy cseppet sem zavart. Szerettem így lenni és ha kívánhattam volna örökké lebegtem volna ebben a nyugvó állapotban. Persze voltak visszahúzó elemek és pillantások a valóságba. Egy fiú rémlett nekem, nem is, egy srác. Az ágyam előtt térdepelt és összekulcsolt kezekkel sírt. Keservesen zokogott egy lány ágya előtt. Sokáig nem tudtam, majd rájöttem hogy ez csakis én lehetek. Ez a kép sokszor felderengett előttem, talán hónapokon keresztül, de figyelmen kívül hagytam, hiszen jobb volt lebegni, könnyűnek lenni. 

Ahogy telt az idő-megjegyzem, ott, akkor én nem észleltem semmit abból hogy bármennyit is múlt volna-többet jelentek meg előttem ezek a képek, villanások és már nem csak a srác szerepelt rajta. Egy csont sovány nő ült még az ágyam mellett sokat és olvasott vagy beszélt hozzám. Érdekes volt hogy ezt mindig hallottam. Ha beszéltek hozzám, az állandóan visszarepített. Végig hallgattam könyörgésüket, sóhajaikat, imáikat, de először nem is értettem mit akarnak. Később, nagyon hosszú idő múlva rájöttem hogy nekem vissza kell mennem. Mert közöttük a helyem és az életemnek folytatódnia kell.

A kórházban amint magamhoz tértem, nem hagytak nyugodni és mindenféle kérdés repkedett felém. Azt sem tudtam hova kapjam a fejem és melyikre válaszoljak, amikor belépett egy fiatal, magas orvos az ajtón és hangosabban csendet kért, majd mindenkit kitoloncolt a szobából.

-Hogy vagy? Ugye tegezhetlek Dasie? Nem sokkal vagyok nálad idősebb.-állt meg az ágyam mellett a mappájával a kezében, majd körmölni kezdett, de fogalmam nem volt arról hogy mit is írhat már most. 

-Pe-ersze.-próbáltam válaszolni, ám a hangom inkább tűnt rekedtnek és zajnak, mintsem válasznak. Olyan érdekesen csengett a nevem a szájából. Furcsa volt újra hallani, érzékelni. Az egész annyira más volt és nehéz. Még a levegővétel is keményebb volt, nem oly légies, mint ahol eddig voltam. A napfénye besütött az ablakon és bántotta a szemeim, viszont a bőrömet átitattam vele. Próbáltam minél több D vitamint magamba szívni.

-Hogy érzed magad?-rántott vissza a valóságba az orvos hangja. Szemeim hirtelen pattantak ki. Reakcióm valószínűleg megijesztették, mert rögtön közelebb hajolt és végig simított a karomon.-Nyugalom. Nincs semmi baj. Jól vagy.-a karomon felállt a szőr az érintésére és a levegő is megfagyott körülöttem.

 Dermedt voltam. Nem akartam hogy megérintsen. Senki érintését sem tudtam volna elviselni magamon. Ő egy orvos, én pedig a betege voltam.Emlékeim áttörtek a gáton az agyamban, amely eddig a gondolataimat és minden eddig történtet elfedett. Sikítani akartam. Rángattam a kezeimet, lábaimat. Csak megakartam szabadulni attól a szörnyű kíntól, ami körülöttem zajlott. Visszaakartam kapni a rendes, normális életemet. Egy senki akartam lenni. Beleharaptam az orvos karjába és kiakartam ugrani az ágyból, de az erős kezei visszarántottak.

-Engedjen el! Nem akarom hogy hozzám érjen. Engedjen el! Nem hallja? Eresszen már el!-rángatóztam, de nem engedett. Az ágyba tett vissza, majd egy fehér ampullából felszívott egy kis anyagot az injekciós tűbe. Karjaim és bokáim már leszíjjazva terültek szét az ágyon. Moccanni sem tudtam. A branülömön keresztül beadta nekem az anyagot. Szinte teljesen biztos voltam benne hogy nyugtató volt. Mert a következőt pillanatban pilláim újra elnehezedtek és mély, álom mentes világba zuhantam.

És most itt vagyok. Még mindig az ablakon bámulok kifelé. A hó már hatalmas pelyhekben hullik és lassan karácsony. El sem tudom hinni hogy ennyi idő eltelt azóta. Jó, mondjuk augusztusban , amikor leugrottam arról az erkélyről, 3 hónapos kómába kerültem. Majd mikor felébredtem, pár nap múlva ide szállítottak. Nem akartam egy szanatóriumban tölteni a karácsonyt, amely a szeretet ünnepe. Anyáékkal és Harry-vel akartam megünnepelni. Ajándékok után akartam futkosni. Idegeskedni az ünnepi vacsora miatt. De az orvosok nem bíztak bennem, így nem engedték hogy kitegyem a lábam. A rokonaim nem látogathattak meg már egy hónapja. Nem beszélhettem velük. A világ elvolt tőlem zárva, csakis egy kis rést hagytak meg nekem. Ezt az ablakot, amelyet minden egyes nap nézek. Bámulok ki rajta és figyelem a külvilágot. Ami, meg kell hogy mondjak nagyon unalmas, hiszen senki nem jár erre. Az épületet amúgy is egy nagy parkra épült, és egy pad tárul mindig a szemem elé. Embereket csak akkor látok, ha valaki kimegy a friss levegőre, vagy az itt dolgozó nővérek, orvosok, ritkán látogatók megfordulnak erre. 

Tudtam hogy nem igazán jól reagáltam a magamhoz térésem után a kezelésekre, és másokra. Idegileg kész voltam, és nem tudtam feldolgozni azt a tényt, hogy az apám meg akart erőszakolni. A gyomrom még most is megremeg, de attól függetlenül vágytam arra hogy Harry a karjaiba zárjon. Talán sohasem leszek túl rajta teljesen. Mindig az emlékeimben fog élni az a délután. Nem tudom mi lett az apámmal. Azt sem tudom hogy a testvéreim megszülettek-e. Azt hogy Harry most éppen hol van. Csak reménykedni tudtam hogy nem felejtettek el engem és még néha azért gondolnak rám.  Mert én még élek.

Harry szemszöge:

Nem tudtam tétlenül a folyosón ülni, mikor tudtában voltam annak, hogy végre magához tért. Hosszú, keserves hónapok után végre láthattam a tágra nyíló gyönyörű szemeit. Ám azokból nem a szeretet és a megnyugvás sugárzott, nem is vártam el ezt tőle. A zavartság és a tudatlanság köszöntött vissza. Éreztem hogy nem ismert fel, de csak abban bízhattam hogy ez egy átmeneti állapot és újra önmaga lesz. A tétlenség megőrjített, de már megtanultam magamban kezelni a fékezhetetlen düht és magányt. Senki sem sejtette hogy mi is játszódik le a családunkban, vagy a mi kettőnk kapcsolatában. Nem is akartam hogy bárki tudomására jusson. A média elől próbáltam elrejteni a fájdalmamat. Semmiképpen sem szerettem volna hogy kitudódjon a Dasie családjában történtek. Az édesanyja nem szerette volna elmondani hogy mi is történt és a mai napig sem tudom, hogy miért lett ez a csodálatos lány öngyilkos. Mert ebben a hitben élt mindenki. A rendőrök nyomoztak, de semmi jelét nem találták annak hogy dulakodás, esetleg bántalmazás történt volna. Az édesapja nem bírta így látni a lányt, így ő a munkába temette a bánatát és mindig utazott. Minden ügyet ő maga intézett, annak ellenére hogy megszületettek az ikrei.  De nem érdekelte őt a gyerekei. Lassan a szemem előtt vált nyilvánvalóvá, hogy elhagyja őket és nem jelentkezik. Azt hiszem Louis édesanyja, Johanna segített neki a mindennapokban és ha kellett, néha vigyázott a kicsikre. Én sokáig nem mertem elmenni. Okoltam magamat hogy visszautaztam Amerikába. Ha én vele lettem volna és nem hagyom magára, akkor most is együtt lennénk boldogan. 

De én már régen nem hittem abban, hogy nyugodt, boldog életem lehet. A békés szavakat, már akkor kitöröltem a memóriámból, amikor nagyobb sikereket értünk el és robbanásszerűen betörtünk a zenei piacra. Most már levegőt is alig tudok venni úgy, hogy ne tudjanak róla. Mindig, mindenhol megtalálnak. Bosszankodhatnék és bevallom őszintén sokszor idegesít is, de akkor mindig mérlegelem a dolgokat. A rajongóink juttattak minket oda, ahol most vagyunk. Ő miattuk lehetünk sikeresek, ő értük írunk dalokat és adunk ki bármilyen promóciós terméket. Mindig is arról álmodtam hogy megvalósíthassam az álmaimat és másokat szórakoztathassak. Éreztem hogy én a színpadra születtem és ott a helyem. Álmaimban sem képzeltem volna, hogy ezzel együtt, a zenével, kapok egy második nagy családot, akire mindig, bármilyen körülmények között számíthatok. És lehet hogy vannak hullámvölgyeink és az életünk sem teljesen tükörsima, gond mentes. De imádom az akadályokat, amiken túl kell jutni ahhoz, hogy megkapjuk amit megérdemlünk és amire vágyunk kitudja mióta.

De most mindez lényegtelennek tűnik a szemem előtt. Bánom hogy nem tölthettünk több időt. Hogy nem mutathattam meg neki hogy mennyire is szeretem. Nem éreztethettem vele hogy mennyire fontos nekem. Zavar és rettentően dühít hogy nem tudtam hamarabb lépni felé. Pedig pont én nem arról vagyok híres hogy beszari lennék, mégis nem akartam elrontani. Nem szerettem volna hogy kicsúszik a kezeim közül, és nem lehet az enyém. Magamnak akartam. Megakartam kapni minden módon ahogyan csak lehetséges. Akartam a szerelmét, a szeretetét, a lelkét, a testét. Mindenét. Magamhoz akartam láncolni. De most mégis hogyan tehetném? 

Fél mindentől. Nem ismer fel. 

Hirtelen hangos kiabálásra lettünk figyelmesek, én pedig rögtön az ajtóhoz szaladtam. Nem lehetett elfordítani a kilincset, pedig próbáltam betörni és széttörni. Nem ment. Borzalmas látvány volt azt figyelni ahogy az ágyhoz láncolja, majd bead neki valamit, amitől a teste rögtön elernyedt és elaludt. Vagyis, nagyon reméltem hogy csak elaludt. Feszült végtagjaimra egy kéz kulcsolódott és fejtette le a kilincsről, ugyanis folyamatosan rángattam. Beakartam jutni hozzá. Beszélni szerettem volna vele, ahogyan eddig is tettem és tudtam nagyon jól hogy hallja, csak nem tud rá válaszolni. Magamhoz akartam szorítani. Megvédeni mindentől és mindenkitől. 

De nem engedtek be hozzá. Sem akkor, sem napok múlva. Őt pedig elvitték. Fogalmam sem volt hová. Csak arra kértek hogy felejtsem el és próbáljam elfogadni azt, hogy ő már nem önmaga és nem az enyém. Én nem vettem be ezt a maszlagot. Tudtam, nagyon jól tudtam hogy Dasie nem adná fel ilyen könnyen. Utána akartam menni. De nem engedtek. És csak is úgy tudtak visszatartani, hogy azt mondták érte meg kell hogy tegyem. 

Mit szólnátok az ilyen hosszúságú részekhez? Várom a véleményeket! Köszönöm hogy elolvastad! Xoo