2014. szeptember 28., vasárnap

MEGLEPETÉS |

Sziasztok!
Húha, milyen rég írtam erre a blogomra bejegyzést, pedig menyire szerettem.
Köszönöm azoknak akik ezt olvasni fogják és látnak még bennem reményt és jövőt.
Eszméletlenül sokat adtatok nekem, amit nem tudok elégszer megköszönni.
Csodás volt ezt a blogot írni, és így egy évvel később meglepően idegen ide visszatérni.
Most egy új dologgal jöttem nektek és szeretnélek titeket megkérni arra, hogy adjatok nekem egy esélyt.
Pár hónapja belekezdtem egy blogba és nagyon szeretném ha ellátogatnátok ide és megnéznétek az én új, kis birodalmamat. Köszönöm előre is hogy esélyt adtok nekem!
Szeretném ha ott is velem tartanátok, megosztanátok velem véleményeiteket, és tapasztalataitokat!


Köszönöm!
Puszi,
Vivi

2013. november 3., vasárnap

Sziasztok!
Kicsit elvagyok keseredve, na de mindegy. Most nem ezért jöttem. Az egyik barátnőmmel nyitottunk egy blogot. Nézzetek körül. Köszönöm.


2013. október 25., péntek

Epilógus

 Darcy szemszöge:

Falevelek borítanak mindent és taposok rajtuk végig miközben a járdán sétálok. Fölöttem felhős az ég, és fel kell sóhajtanom. Itt egy új nap, és haza kell mennem. Nehéz és fájó szívvel válok el a bentlakásos iskolámtól, de már a szüleim is nagyon hiányoznak. És a testvérem. Olyan nagyon régen láttam őket, mégsem bántam meg hogy eljöttem ide. Megalapoztam azt, hogy boldog jövőm legyen és ne kelljen a hírnévre fognom azt, hogy elértem valamit. Mert abba belefáradtam, és gyerekkoromban elég volt eltűrnöm az állandó kamerákat, amelyek végig kísérték minden pillanatomat. Igazság szerint biztos vagyok abban, hogy most is figyel valaki. Mindig ott vannak. Nem tudok elbújni előlük, akárhogyan is próbálkozom. Számomra sokkal fontosabb volt a jövőm annál, hogy hagyjam hogy iskolába sem tudtam járni a lesifotósok és a megrohanó rajongók miatt. Hiszen én voltam Harry Styles lánya, Darcy Styles. Egy elérhető célpont voltam, amelyet megláttak és kapni akartak belőle egy darabot. Ha az akár csak egy aláírás is volt. Mindig lelkiismeretfurdalással írtam alá a cetliket, képeket. Mert nem az enyém volt a siker. Nem engem szerettek. Hanem az apámat, majd később az anyámat. Tudtam jól és éreztem rajta is, hogy megsínyli ez, de szerette és szereti is apát. 
Mindent nekik köszönhetek. Mert ha nem bíztak volna meg bennem és nem támogattak volna, akkor nem járhattam volna Észak-London egyik legdrágább és legnevesebb bentlakásos iskolájába, amit sikeresen elvégeztem. És most hazafelé tartok, ugyanis a szüleim különleges alkalmat tartanak. Meglepődtem amikor felhívtak és elő álltak az ötletükkel, de én nem szólhattam bele. Csak támogattam őket, és megígértem hogy ott leszek. A gépem elé akartak jönni, de tudtam hogyha igent mondok sohasem jutunk el arra a partira. Így most itt sétálok London utcáin, mert nem szerettem volna ezt a pár sarkot gyalog megtenni. Megkértem a taxis-t hogy hamarabb tegyen ki. Sapka van a fejemen, így elrejtem kusza, göndör hosszú hajamat, mely a legjobban hasonlít szeretett apámra. Fejemet előre hajtom, így smaragdzöld szemeim sem kerülnek senki elé. 
Lassan megérkezem, de sehogyan sem tudom rávenni magam arra, hogy bemenjek ebbe a hatalmas házba, ahol gyerekkorom boldog perceit töltöttem szeretetben, és mindent megkaptam amit csak akartam. Mondhatom azt, hogy elkényesztetett gyerek voltam, de anyáéknak csak nagyon nehezen sikerült engem összehozni, így azt hiszem mindennél boldogabbak voltak, mikor egyszerre két csöppséget is kaptak. De a tesóm teljes ellentétem volt. Ő nem húzódott vissza, nem tanult olyan jól és inkább érdekelték a pasik mint a tanulás. Vele mindig is többet veszekedtek anyáék, de azt hiszem lassan neki is benő a feje lágya. 
Felnézek a szobám ablakára, amely előtt egy sötét függöny van elhúzva. Pontosan úgy, ahogy én hagytam. Ilyenkor nagyon hiányoznak és százszor megbánom hogy elmentem. De tudom, hogy nem volt rossz döntés, és nem sokára hazajövök. Végleg. Vagy csak időre, még nem tudom. Majd eldől reménykedem erősen. 
Beírom a hosszú számkódot a kapunál, ami kattan egyet és megengedi hogy belépjek rajta. A kert ugyanolyan gyönyörű mint mindig és anya virágai itt-ott megtalálhatóak, melyek emlékek ezreit juttatja eszembe. A kikövezett úton haladok a nagy bejárati ajtónk felé, de meg-meg állok beleszagolni a levegőbe, vagy csak elmélkedni. Olyan jó itthon lenni. Olyan sok idő után. 
Halkan kopogtatok, és a táskám szíját tördelem ujjaim helyett idegességemben. Belülről már hallom a halk, lágy zenét, és rögtön tudom hogy apa egyik lemezét rakták be. Vagyis a banda egyik lemezét. Az utolsót.

Az ajtó kinyílik és rögtön megpillantom anyukámat egy gyönyörű bézs színű ruhában. Mintha rá szabták volna. De hát ezt is tették. A saját cége, vállalata. A magazinja mellett és a saját márkája mellett ebbe is belefogott. Bejött. Csodáltam a kitartásáért, az ötleteiért, az életéért. Nem volt neki egyszerű, senkinek sem az. De ő megcsinálta, képes volt rá. Én is az akartam lenni. 
-Kicsim! - húz rögtön be és megölel. -  Hogy vagy? - fogja kezei közé az arcomat és hüvelykujjával finoman megsimogatja.- Gyönyörű vagy kislányom! - húzott közelebb magához megint. Pár percig egymás karjaiban álltunk és nekem már a szemem is könnybe lábadt, előjött érzelmeim miatt. Nagyon szeretem anyukámat.
Szipogva kibújtunk egymás öleléséből, majd levettem a cipőmet és a nappaliba tartottam. Hatalmas házunk fénypontja talán a nappalink volt, melyet anya saját maga álmodott meg és minden egyes pillanatban itt volt az építkezés során. Apa agyára ment állandóan, hisz ő aggódott érte, hogy valami baj történik vele. Nem egy kisebb, nevetségesebb vitájuk volt emiatt. De sohasem veszekedtek komolyabban. Ha össze is kaptak valamin, mindig csendesen, éjszaka a szobájukban rendezték le úgy, hogy mi ne észleljünk belőle semmit. Így is volt. Ezeket mind anya mesélte el nekem mikor már kezdtem nagyobb lenni. 
- Engedd már el az én hercegnőmet asszony! - jött elő édesapám, akin semennyire sem látszott meg a kora. Az öltözködése változott meg, de ugyanúgy ragyogtak a szemei és haja göndören kunkorodott a fején, mint egy szénaboglya. Elegáns öltönyt viselt nyakkendővel. Arca ragyogott mikor meglátott és ő is rögtön nagy kezei közé zárt. Az én drága, szerető szüleim. Ők jelentenek nekem mindent. Semmiért nem adnám fel őket és bizonyítani szeretnék nekik, hogy büszkék legyenek rám.
- Hurrá! Megjött az unalmasság! - fogadott szerető hugicám, ugyanis én voltam az idősebb 3,5 perccel. Lassan 19 éve.
- Én is örülök neked! - vigyorogtam rá, mint a vadalma.
- Mégis minek örülsz? - fújtatott keresztbe font karokkal. Hozta a formáját. Anyáék egy elegáns partit tartanak, erre lejön egy fekete, mintákkal díszített, deszkás trikóban, szakadt farmerban és egy csizmában. Ez az én testvérem. Mert hiába, én kiöltözöm és megadom a tiszteletet, ő ezzel hódít a hírnévnek, biztosra véve hogy őt bizony megjegyzik a pletyka lapok. És nincs is más célja. 
- Na gyere ide, te vadóc! - zártam karjaim közé őt is, és megszorongattam. Majdnem köhögő rohamot kapott, miközben próbált kiszabadulni, de nem engedtem. Nekem ő is hiányzott.
- Engedj már el! - fújtatott mérgesen.
- Még mindig olyan vagy mint egy mérges kiscica! - ütöttem bele a vállába. Tudtam hogy ezt utálja.
- Nem vagyok egy tetves dög! - válaszolta, amit nem nagyon kellett volna apa közelében.
- Kislányom, nem megmondtam már neked hogy ne beszélj csúnyán! És ne szidd a macskát! Az egy szent állat! - pirított rá a lányra.
- Ja, Egyiptomban. De nem Angliában.- mormogta az orra alatt, mert nem merte mindezeket apa szemébe mondani. Nem csodálom.
- Mit mondtál kisasszony? - húzta vissza a karját a testvéremnek, majd a szemébe nézett. És egyszerre nevették el magukat. Le sem tagadhatnák egymást. Ahogy senki a családban. Igazi Style-ok vagyunk.

Mint minden pillanat és esemény elrepült az életünkben. Zayn és Perrie életéről nem sokat tudtunk már. Ők eltűntek és lehet hogy apa néha beszélt velük, de én sokáig nem találkoztam velük. Anyukám rokonai boldogok voltak. Emily-ről senki nem tudott senki. És sokáig féltünk ettől. Apa mindent bevetett hogy megtalálja őt, de senki, soha nem bukkant a nyomára. Majd egy nap, csak úgy belobbant az életünkbe azzal hogy segítségre van szüksége. Én nem tudtam erről a dologról többet és nem szerettem volna kérdezősködni. Az sohasem az én műfajom volt. Sok minden jött és ment. Semmi nem volt állandó sajnos. De ez szerintem mindenki életében így van. Sokat mesélhetne mindenki egy-egy pillanatáról vagy csak egy megmosolyogtató és váratlan meglepetésről. Mert az élet tele van meglepetéssel. Soha nem tudhatjuk hogy mikor hova bukkanunk, vagy milyen lehetőségeket kapunk. Amikkel vagy élünk vagy nem. A döntéseink fogják alakítani az életünket. A jövőnket és mindent ami velünk kapcsolatos. Jövünk megyünk mi emberek. Szeretünk utálunk, de biztos valamit érzünk. Aztán találunk valakit, aki megváltoztatja a sorsunkat. Felborul bennünk az egyensúly és egy kusza gombolyag lesz belőle, ami sokszor hihetetlen. De ez az élet.
 Köszönöm hogy velem tartottál egy egész történet folyamán!


Nem tudom hogyan hálálhatnám meg!
Köszönöm!
Dasie


Döntés

Sziasztok Drága olvasóim!
Tudom hogy nagyon régen volt már bejegyzés és sokat kell várnotok rám, de ennek meg van az oka. Én sem gy gondoltam mikor elindítottam és elkezdtem írni. Nem így terveztem semmit, de mind tudjuk hogy vannak váratlan események az életünkben, amelyek betoppannak hirtelen.
Imádtam írni és most is ez a mindenem. De áldozatokat kell hoznom ahhoz, hogy jó jegyeim legyenek és bejussak az egyetemre, ahova szeretnék. Sajnos sok időmet elveszi hogy a gép előtt ülök, így úgy döntöttem leteszem és nem fogok vele foglalkozni, maximum hétvégén, de akkor is csak megnézni pár dolgot és válaszolni sok mindenre. Tudom hogy ennek a történetemnek már vége, csak az epilógus vár rátok. Azt mielőbb felteszem. A szünetben biztos.A másik történetemet is befejezem. Minden héten szombaton fogok részt feltenni este. De nem szeretném azt sem húzni, így rövidebb részekre számíthattok majd és körülbelül 20-30 fejezetre. Ez nekem is nehéz, nem csak nektek, de nem tehetek mást. Mert bevallom őszintén megijedtem pár dologtól és lépnem kell.Remélem hogy olyan olvasóim vagytok, akik megértitek és így is itt lesztek az oldalon. A másikon pedig még inkább.Ahol szerintem a leggyakrabban fogok jelentkezni,mert úgy érzem muszáj kiírnom magamból a hétköznapi dolgaimat, az a Dasie's Fancy lesz. Oldalt a modulsávban megtalálhatjátok, ha eddig nem néztetek volna be, hajrá.
Nagyon köszönök nektek mindent, de tényleg mindent, mert nélkületek nem jutottam volna el eddig. Nem sikerült volna. Ti vagytok a legjobbak. Köszönöm nektek!
Dasie

2013. október 19., szombat

Pillanatnyi lélegzet-Novella

Sziasztok!
Szeretném ha elolvasnátok!
Muszáj volt írnom. Átadnom mindazt a zűrzavart, ami bennem van. Csak olvasd! 
Dasie


Van mikor megihlet egy dal és megindít benned valamit. Amikor úgy érzed, kitörni vágysz és mindenkinek elszeretnéd mondani azt, ami benned rejlik. Átadni azt az érzést, ami benned nyújtózkodik és egyre jobban kitörni készül. Megbolondít és megőrjít egyben, hogy nem tudod elmondani teljes mértékben úgy, hogy mindenki azt érezze amit te. A sírás kerülget és a sikoltásoddal küzdesz ahelyett, hogy leülnél és megbeszélnéd valakivel a gondjaidat. Inkább magadba fojtasz minden bánatot, csalódást. Magaddal harcolsz és a magánnyal. Mert igenis egyedül vagy. Nincs melletted senki és semmi. A lelkedben és a világodban úgy tátong az üresség, mint egy kietlen csarnokban, barlangban az élet. Ahol visszhangot vet minden kitörni készülő csata és harc, vagy megmozdulás. Bármely apró nesz. Ahol nincs más, csak a szenvedés és a fájdalom. Az egyedüllét határa felemészt és magával hurcol, egy sötét rejtekbe, ahonnan nem tudod hogyan is szabadulhatnál Nélküle. De Ő nincs tovább és az a tudat fáj a legjobban, hogy nem is lesz többé. Mert csak te maradsz, egyedül. Majd rájössz, hogy ő sem létezett, csak a reményedben, álmaidban. Ott, ahol próbálsz elbújni, mert már nem bírod a feléd irányuló elvárásokat, a nyomást az élet felé. Sötétség, kín, arcodra fagyó sikoly. Megdermedsz a halottak között, majd rájössz hogy lelked darabjait tépted saját magad ketté. Foszlányok, melyek belőled szakadnak és fekete cseppekként törnek fel a tudatodba, azzal az indokkal hogy bűnös vagy. Mindenkiért. Az életért. Mindent te rontottál el, egy semmi vagy, akivel rongyként bánnak és még a fekete szipoly is jobban esik, mint bármi más abban a pillanatban. A magány képmása, már saját magad vagy és definiálhatnák veled is. Hajad csomókban hullik a kezeidbe, homlokod ráncos, és nem tudni mikor volt olyan sima, ami arra emlékeztetett volna hogy minden rendben és boldog vagy. Szemöldököd íve, már régen a feledés képébe veszett, és ujjaiddal próbálsz rajtuk segíteni, de be kell vallani, eszedbe sem jut. Nem érdekel. Szemeid feldagadva a sírástól, a homályos világban, képzeletben alig látsz. Te magad vagy az árnyék, ami eléd áll. Saját magad kudarca vagy. Az orrod piros a sok fújástól és szád cserepes a sok üvöltéstől és a nedvesség hiányától. Arcod sápadt, nyomott. A testeden már nem is nézel végig, nem mersz belegondolni abba, hogy mennyire elriasztó vagy. Egy gusztustalan alak, aki csak élősködik a földön és mindenkit kihasznál. Aki csak előre akar törni, de nem érdekli kin gázol át. Mindenkivel jóban akar lenni, kibeszélni, kikészíteni, tönkre tenni. Semmivé eltiporni, mint egy szöcskét az útból. Megsemmisíteni lénye egy kis darabját. Majd felujjongani a sikerre. És örülni a foszlánynak, mely újból ott ékeskedik a mellkasodban. Tettek, melyek egymást követik és elhagynak, majd újból visszatérnek hogy táplálkozhassanak belőled. Te élteted őket, te vagy maga a sötétség fátyola, amelytől mindig is menekültél. Tiszta akartál lenni, tökéletes. Vagy talán isten tudja mire törekedtél a korod előtt. Körmeidet szaggatod. Húsod már a velejéig hatol, véred kiserken és te felkacagsz a fájdalmon. Egyre gyorsabban és erősebben téped a bőrt le, addig folytatod míg a kezeid már megállás nélkül remegnek, véred sűrű rubinként hatol végig a légkörön, elédvetítve az életedet, saját magadat. Megrettensz és még jobban gyűlölöd azt, aki vagy. Patkány, egy élősködő. Még a négy fal is többet ér nálad, amely körül vesz. Te magad vagy a fogoly és a természeted a ketreced, amely bent tart és irányít. Azt teszed amit óhajt, és cselekedsz, nem gondolva semmi következményre. Mert az nem számít. Csak a hatalom és az, hogy te kivagy és ki lehet belőled. Majd a vérveszteségtől a földnek ütközöl.
Roskadva fekszel és tépelődsz. Körmeid koszosak a rászáradt véredtől, bőröd színe kivehetetlen a forró, lángoló zuhatagban. Azt sem tudod már mit viselsz, de azt igen, hogy mit nem akarsz. A terhet, amely magával cipel és az emlékeket újra és újra szemed elé vetíti, ezzel is megnehezítve azt, hogy elengedd. Elengedd Őt, aki a részed volt. Egybeforrt lelketek kettéhasadt elvesztésekor. És már csak úgy emlékszel rá, aki kihasznált és elvitt mindent belőled, csak a szenvedést, kínt, küzdelmet és a legrettenesebbet-a magányt itt hagyta neked. Tudta hogy ez lesz belőled, hogy összetörsz, mert gyenge vagy. Nem tudsz kitörni, csak magadba fojtod, majd belefáradsz. Élő hulla vagy, a szó legtökéletesebb formájában. Csakis az ígérete tart életben.
Azt mondta, mindig veled lesz, nem hagy el, szeret és óv. Ehelyett tested lángol attól, amit hátrahagyott neked. Csókja, érintése, suttogása úgy hiányzik mint egy korty víz, vagy mint egy pillanatnyi lélegzet
Megsemmisülsz és nem létezel többé. Tested élettelen és mozdulatlan. Egyedül a gondolatod él még, mely rá emlékezik és minden boldog, gondtalan pillanatotokra. Sietve illannak a képsorok egymás után, te pedig nem győzöd követni a több millió foszlányát lelkednek, melyek követik a szárnyalást a múltba és beléd. Apró verdesés, csend. Ígéretek, melyek soha nem valósultak meg. Isten, mondd már meg miért teszi ezt veled? Miért kell neked ezt elszenvedned? Miért kell ezeket a gondolatokat érezned és tudnod? Miért kell mindig neked szenvedni és újra és újra meghalnod a pillanatban?

ELÉG!

Az utolsó képfoszlány is megsemmisül, majd kapsz egy utolsó lélegzetet, mely után kapnál, de már nincs erőd. Nem is volt. Hajlamot érzel arra, hogy kibelezz egy állatot, majd apró darabokra tépd kínodban ,átadva neki azt a szenvedést, mely benned lakozik. Magadat belélehelve. Senki, senki nem tudja mi rejlik halott lelkedben. Csak te kezdesz rájönni. A kemény zord valóság nyilvánul meg a létben. Minden ember kikapcsol és szeme előtt ez az egyetlen kép jelenik meg, szinte robotszerűen: 
az eltátott szájad sikolyra húzva, szemeidben a halállal.

2013. október 15., kedd

35.rész

Sziasztok!
Így kedd este meghoztam az utolsó részt!
Még lesz egy Epilógus, mert most annyira könnyezem, hogy alig látom a klaviatúrát, és nem tudtam már tovább írni. De az lesz az eddigi leghosszabb fejezet. Meghajolva  a történet előtt, amely megszületett és megíródódott. De most még mindig nem szeretnék búcsúzkodni.
Nagyon hálás vagyok mindenkinek és nem tudom hogyan köszönhetném meg azt a kitartást, amit tanúsítotok felém. Szeretlek titeket és annyira köszönöm hogy velem vagytok. Ez remélem így is marad.
Puszi
Dasie


Dasie szemszöge:

Minden izmom fájt, amikor felkeltem. Az ablakon át, halványan beszűrődött a nap lágy sugara, árnyékot vetve a bútorokra, ruhákra és rám. El volt borulva, mert a felhők fátyolként fedték be az eget, itt-ott szabad utat  engedve a sugaraknak, amelyek mégis áthatoltak és küzdöttek a szürkés pamacsokkal. A vastag hóréteg ami leesett szinte világít a hajnal derengő fényében. Egyedül feküdtem az ágyban és moccanni is alig tudtam. Az ágynemű szanaszét volt a szobában és ahogy körülnéztem, rögtön pipacsvörös lettem, mert felrémlettek bennem a múltéjszaka történtek. A velem szemben lévő asztalon van a nadrágom, amit oda dobtam hevességemben és összetört egy vázát. Valószínűleg erre emlékeznem kéne. A pólója a csilláron hever, a falon lévő festmény oldalasan lóg. Az ágyról egy takaró ledobva, vagy lerúgva, nem tudom pontosan. A szoba egyik sarkában lévő tükrön az én melltartóm lóg. Teljes kupleráj. Szemeimet lehunyom hogy hogyan is történhetett mindez. A csókok, apró érintések, szenvedély-ajkamba harapok, a vágyra emlékezve-alhasam is emlékszik rá. Ösztönösen összerándul én pedig felnyögnék az érzéstől, ha nem okozna még az is fizikai fáradalmat. Életem talán egyik legszebb és legjobb éjszakája volt. És egy percét sem bántam meg. Érintéseit még mindig a bőrömön érzem, apró csókjai, mozdulatai, csípőmozgása...ahogy kitölt büszkeségével. Újra átélném vele százszor, ha lehetséges lenne. Sohasem hagynám abba vele a szeretkezést. Beletúrok, biztosan zilált hajamba és sikerül végre felülnöm az ágyon. Most tudatosul is leginkább bennem, hogy Harry nincs itt. Pedig hányszor elképzeltem, hogy az első együttlétünk után, majd az ő védelmező karjai közt ébredek. Most pedig csalódtam. Tönkre teszi az egész pillanatot és robban a lelkem, szívem, mindenem. Égek, zihálok és akarom azt, hogy itt legyen velem. Csakis én számítsak és senki más. Lehet hogy önzően hangzik, de végre valahára nem más érzései és nem más élete kerül előtérbe, hanem az enyém. Lassan csúszok az ágy elejére és a talpamat a finom, puha szőnyegre teszem, időzve a felüléssel. Lábujjaim a vékony, apró szálakba fúródnak és erősen szorítom őket össze a fogaimmal együtt hogy kibírjam. Karjaimra támaszkodom és komolyan nevetnem kell mozdulataimon. Mint egy terhes nő, aki már nem bírja cipelni a terhet magán. Ám közben nem csak magamat hallom nevetni. Gyorsan felkapom a fejem, mármint próbálok minél jobban igyekezni a mozdulatban. Szemeimet rá emelem, ő pedig az ajtófélfának támaszkodva áll. Vállával kicsit bedől, míg egyik karján támaszkodik. Testét egyetlen egy fekete Calvin Klein boxeralsó fedi. Szálkás, kissé kigyúrt izmai finoman kirajzolódnak és a halvány fényben is jól kivehetőek. Mellkasán látszik hogy egy kicsit zilál állapotban van még, gyorsabban veszi a levegőt, talán nem rég kelhetett ő is. Arca ellazult, ragyogó. Levakarhatatlan mosoly ül rajta. Angyal szerű kép más. Tökéletes, már-már istenszerű. De nekem elég félistenként is. Lelkem szaltókat ugrik és már is készen áll arra, hogy a nyakába ugorjon, ujjongjon érte. Csakhogy a testem nem igazán engedelmeskedik ennek.
-Segítsek?- jön közelebb és finoman, lágyan az ágy szélére húz. Úgy látszik ez nekünk egy bevált mozdulat, elhelyezkedés. Mindig itt kötünk ki. De most nem guggol le elém, hanem mögém mászik és mellkassal előre, leül. Hátamon érzem kezeit, ahogy húznak magához. Lágyan cirógatja a bőrömet és csendben nyugszunk így kettesben. Puszikat hagy a hajamban és ujjai felfedező hadjáratot indítanak rajtam. Meghitt és boldog pillanat ez. Azt akarom hogy itt és most megálljon az idő és így maradjunk örökké. Örökkön örökké.
-Elmondod tegnap este hogy kerültél ide?- kérdi csendesen, miközben puszit ad a nyakamba. Felhúzom a vállamat kuncogva. De közben fel is sóhajtok, mert tudom el kell mondanom neki, amire nem éppen vagyok igazán büszke.
-Harry, az az igazság hogy megszöktem.- nézek hátra az arcára, amin először nem tükröződik semmi, majd egy csíbészes mosoly ül ki rá.
-Hmmm... szóval rosszalkodtál, mi? A rosszkislányok büntetést érdemelnek.-húzza végig oldalamon az egyik kezét. De én elkapom. Most nem szeretném hogy elterelje a figyelmem. Van egy két dolog amit meg kell beszélnünk, utána folytathatjuk, amire mind a ketten sóvárogva vágyunk.
-Később megbüntethetsz, de most beszélnünk kell.-csóválom meg a fejem és veszek egy mély levegőt. Távol voltam hosszú ideig és tudnom kell, hogy mi történt és ő hogy van. Amit tegnap láttam, nem igazán tudok pozitívumra gondolni.
-Nem akarok beszélgetni.- lógatja az orrát, mint egy kisfiú, de belül ismerem már hogy ő is ugyanolyan komolyan gondolja ezt, mint én.
-Szóval, már nem bírtam a bezártságot. Az elején amikor bevittek rá sem döbbentem hogy mi is történt velem, és hol vagyok. Csak az ürességet éreztem. Azt, hogy egyedül vagyok és elhagyatott. Nem jutott semmi olyan eszembe ami kihúzott volna a gondolatokból. Csakis az apám képe jelent meg előttem, ahogy fogdosott. És nagyon arra sem emlékszem hogyan menekültem az érintései elől meg. Hatalmas ürességet érzek és sötétséget még mindig magamban, és fogalmam sincs arról, hogyan tudnám az emlékeimet feleleveníteni. Annyi kérdés kavarog bennem és persze a hiány, amit irántad éreztem. Abban teljes mértékig biztos vagyok, hogy te voltál az a pont a gondolataimban, aki segített visszazökkenni. Egy pont, amiben megtudtam kapaszkodni és erővel ugyan, de magamhoz tudtam térni. Attól a pillanattól kezdve, veled szerettem volna lenni. Ezt másokkal is megosztottam. És ekkor jöttem rá hogy egy szanatóriumban vagyok. Addig, azt sem észleltem magam körül hogy ki vagyok és hol. Csakis te lebegtél a szemem előtt, amiben meg kellett kapaszkodnom. Egyszerűen muszáj voltam, mert éreztem hogy nem ereszthetlek el.- hirtelen kitörésem engem is meglepett, de csak úgy folytak belőlem a szavak, amelyek egy idő után hisztériába csaptak át. A könnyeimet már a számban éreztem, ahogy a sós nedv lefolyt az arcomon. Vállaim rázkódtak és a mellkasára hajtom a fejem. Alsótestem bizsereg, de most nem foglalkozom vele. Szükségem van arra, hogy dédelgessen, megnyugtasson.
-Shhh... nyugodtan sírj. Itt vagyok.- simogatja a hátam.
-Tudom.- válaszolom, majd erősen a szájára nyomok egy apró csókot, melyben próbálok minden egyes pillanatot, érzést süllyeszteni. Most nem sietünk. Csak mi ketten vagyunk. Nem tudom hogy valaha is megtudom majd neki hálálni mindazt, amit ő adott nekem a tudta nélkül.
-Jobb?- kérdezi percekkel később.
-Sokkal.- mormolom.
-Mindent elmondtál amit szerettél volna? Kiengedted magadból?- simogatja meg ujjbegyeivel az arcom, és letöröl még pár kósza könnycseppet. Lassan átgondolva megrázom a fejem. Még nem értem a végére.
-Nem muszáj most folytatnunk. Máskor is lesz még rá időnk.- néz a szemembe jelentőségteljesen. De nem. Én most szeretném elmondani. Túl szeretnék lenni rajta.
-Mindent elfogok most mondani, de utána egy ideig nem szeretnék ilyenről beszélni. Szóval nem engedhettem el a gondolatot hogy te ott vagy nekem és rád van szükségem. Mert szeretlek. Azóta szeretlek, amióta beléptél abba a stúdióba. Ami olyan távolinak tűnik, mégis annyira közel van. És annyira lehetetlen hogy pont ott, pont te bukkantál rám. Egy lányra, aki mindig is oda volt érted, de nem ismert és azt sem tudta kivagy. Annyival lehettem csak tisztában, amit a média írt rólad, de én nem hiszek mindenben nekik, így nem tudtam ki vagy. Éreztem hogy meg kellett téged ismernélek és veled kell lennem. Ezek a gondolatok és emlékek futottak le a szemem előtt, amikor magamhoz tértem és próbáltam rájönni hol is vagyok és merre talállak. De Harry, nem engedtek onnan el. Azt hitték teljesen megbolondultam és soha nem jövök már rendbe. Ó, ha tudták volna milyen jól is vagyok és terveket szövök egy ablakból kibámulva. Amit annyiszor próbáltam feszegetni, még sem nyílt. Majd tegnap újra megpróbáltam és -most nevetni fogsz-kinyílt. Nem is gondolkoztam tovább. Kimásztam. Már az egyik lábam kint lógott, amikor az ügyeletes orvos benyitott és kitágult pillantásokkal méregetett. Kiabálni akart segítségért, láttam az arcán és a mozdulatain, de könyörögtem neki. Térdre estem előtte és elmondtam neki, mindent, de tényleg mindent rólad. Majd halványan elmosolyodott és elhozott idáig. Még most is hihetetlen hogy a munkáját kockáztatta miattam, de szerintem én is ezt tettem volna  a helyébe. És innen már te is tudod, hiszen ott voltál.- mutatok a vállára.
Nem szól és egy pillanatra ledermedek, hogy semmire nem reagál. Minta sokkot kapott volna és nagyon reménykedem hogy nem. Most nem tudnék megküzdeni vele. Magam mellett akarom tudni, vele lenni, nyugodt lenni és boldog. Mégis csak karácsony van.
-Harry?-húzom el a kezeimet az arca előtt, melyen kaján mosoly ül a következő pillanatban. Legszívesebben megütném, de csak horkantok, megcsóválom a fejem és nevetek. Az ölében maradok, a mellkasára hajtom a fejem és úgy szenderedek álomba. A karjaiban, ahol már oly régóta lenni akarok.

Harry szemszöge:

A karjaimban van, alszik és csendes. Mint egy tündér, aki elfáradt és végre hazatért. Mindent elmondott nekem, pedig szinte nem is kértem tőle. A dolgok, amik nekem szörnyűek voltak, most gondoltam csak arra, hogy ő neki is egy kínszenvedés volt, de talán szükség volt erre. És nekem is. Tegnap egy élő roncs voltam. Egy szánalmas gyenge férfi, srác vagy ahogy tetszik. Elhagytam magam és átadtam magam a fájdalomnak. Már nem tudtam megbirkózni azzal, hogy ő nincs velem. Nem szívunk egy levegőt és nem mutathatom ki neki, mennyire de mennyire szeretem őt. De így van. Mindenemet feláldoznám érte. Akár az életemet is. Persze ezek nagy szavak, de én ezt érzem és azt akarom hogy ez így legyen. Mi egyek vagyunk. Bizonyítja az is, amit percekkel ezelőtt elmondott nekem. Istenem, fogalmam sincs hogyan tudnám megvigasztalni és átadni neki azt a sok együttérzést, oltalmazást és szeretetet, amit iránta érzek magamban és amire szüksége van hogy tudja. Egyikünk élete sem könnyű. Az enyém sem és az övé sem. De kié az? Hol van olyan család, szerelem ahol nincs gond és veszekedés? Sehol. Mindenhol létezik feszültség. Csak a pillanattól függ hogy milyen. Vagy felforr tőle a levegő vagy lehűl mint egy jégcsap. Az egyik forróságot és telt érzést ad, míg a másik ürességet, hideget. Semmit. És szerintem mi is ilyenek vagyunk, emberek. Hangulattól függ hogy mit teszünk,érzünk. Mi mellett tartunk ki és van-e bennünk remény, amely sokszor az életet tarthatja bennünk. Mindig biztosnak kell lennünk benne és kapaszkodni belé, hogy sohase hagyjon el minket. Mert akkor igazán magunkra maradunk. Magányos, semmi emberek. De ki akarna egyedül lenni? Ki vágyik arra, hogy más legyen, külön, egyedülálló, reménytelen? Senki. Aki azt is gondolja magáról, hazudik saját gondolatainak, hozzáállásának, érzéseinek. Kitartásának. Tudom, hogy én sem voltam elég kitartó és csak a reményem maradt meg, amit nem tudom hogy maradt bennem, de a hóban fekve, csakis arra tudtam gondolni hogy mi még találkozni fogunk és soha nem engedjük majd el a másikat. És tessék, a következő pillanatban felbukkant és már a nappaliban voltunk. Később pedig égett a lelkem, a szívem. Felrobbantam. Olyan éjszakánk volt, amit soha életemben nem fogok elfelejteni. Mindig is csak ő fog létezni számomra.
A szőke haja, a mogyoróbarna szeme, gyönyörű arca. Kecses mozdulatai, a csilingelő nevetései, szavai. A léte. Az, hogy van nekem.
 Mert mindennek meg van a maga szabálya és rendelete. Olyan mint a mi történetünk. Sokan csak nevetve és szánalmasan megcsóválják a fejüket arra, hogy ilyen nem létezik ahogyan mi találkoztunk. Hisz, mikor fordul elő olyan, hogy pont rám van szüksége? Hogy egy sztár, akiért rajong csak úgy rátalál, rábukkan. Lehetetlenség. A valóéletben bizonyára. De kimondta hogy ez az? Senki. Ez az én és az ő világa. És az is marad. Örökre. Remélem.

Köszönöm hogy elolvastad!
Kérlek írj nekem pár sort!
Köszönöm *.*
Dasie


2013. október 5., szombat

34.rész

Szép estét!
Megjöttem. Most még nem szeretnék búcsúzkodni, de hamarosan az is eljön. Ez az utolsó előtti rész.
Remélem tetszeni fog.
Nagyon köszönök mindent nektek!
A cserékre válaszolni fogok, valamint a díjakat is kifogom rakni mihamarabb!
Jó olvasást!
Dasie

Perrie szemszöge:


Az eltelt hónapok sok mindenre választ adtak. Főleg köztem és Zayn között. Amikor eldöntöttem hogy megváltozom és végre kezembe veszem a sorsomat, talán életem legjobb gondolatait, tetteimet cselekedtem. Felhagytam azzal, hogy fűvel-fával ágyba fekszem. Ami a legnagyobb siker volt nekem az az, hogy lemondtam arról hogy mindenkin átgázolva leszek híres. Nem törődve senki érzésével és életével. Nem gondoltam abba bele hogy kit hogyan teszek tönkre. Nem érdekelt senki érzelme, munkája, a két keze gyümölcse. Már ezerszer megbántam hogy úgy viselkedtem Harry-vel is, aki talán szeretett engem. Átgondolatlanul folytattam viszonyt, egy olyan emberrel, aki ma már a rácsok mögött ül. Libabőrös leszek az emlékre, gyomrom görcsbe rándul és még az izmaim is megfeszülnek arra gondolva, miket is hagytam neki hogy velem tegyen. Ma már, a felét sem tudnám elviselni annak a sok erőszaknak. De talán ennek így kellett lennie, vagy még sem? 

Több dolog van amire ráébredtem a hónapok kapcsán. És a falba verném a fejem ha lenne hozzá bátorságom. Olyan hülye, önző szőke liba voltam. A hírnévre vágytam, ami már régen a lábaim előtt hevert, amikor megszülettem. Hiszen az édesanyám volt a Vogue szerkesztője. De én nem voltam ezzel tisztában. A címlapokon akartam virítani és elindítani azt az életet amit én képzeltem el saját magamnak. Ám, közben olyan akadályokba ütköztem, amin nehéz és fájó volt az áttörés. Már nem is csinálnám újra. És nem a fájdalom, szenvedés miatt. Hanem azért, mert rájöttem hogy más út is van a hírnév felé. Ami előttem már régen agyon van taposva. Csak nem voltam még rá képes, hogy rájöjjek és észrevegyem azt, hogy tehetséges vagyok. Hogy rejlik bennem annyi, hogy ki is bontakoztassam magam anélkül, hogy megbántanék másokat és átgázolnék azok érzésein, életein, tettein.
Miután beszéltem Zayn-el egyik este Skypon, megszakítottam vele a kapcsolatot. Újból. Elvonultam egy kisvárosba és próbáltam helyrehozni magamban mindazt a dolgot amit elrontottam. Másra nem voltam képes, hiszen azokon az embereken nem tudtam segíteni és fogalmam sem volt hogyan hozhatnám helyre az ő életükben kavart incidenseket. Sokat sétáltam a parton, és kedveltem amikor a hideg víz nyaldosta a talpamat. Gyakran futottam és olvastam. Próbáltam megváltozni. 
Az egyik nap találkoztam 4 lánnyal, akikkel elég jól kijöttünk. Sokban különböztünk, mégis ez hozta meg annak a varázsát, hogy egyik este egy farönkön ülve kezdtünk el énekelni a tábor tűz körül. Hülyéskedésnek indult, amiből hatalmas ötlet, majd siker lett. Ami ezután jött pedig már történelem. 

Talán amikor nyertünk, akkor világosodott meg mindaz előttem, hogy mit is vesztettem a saját hülyeségem miatt. Ma már nem bánom, de nem tudok rajta nevetni. Nem vicces egyáltalán, ha nem szomorú. Hatalmas lelkiismeret furdalás gyötört és gyötör a mai napig is. De az idő folyamán próbáltam mindent helyrehozni ahogy csak tudtam. És persze ezt, nem csak a karrieremre értem. Hanem mások életére is.

Emily szemszöge:

Talán akkor tört össze bennem minden, amikor rám vágta az ajtót és kilépett a hotelből. Valamint az én életemből. Az igaz hogy nem voltam biztos az érzéseimben Zayn iránt. Lehet hogy szerettem, lehet hogy nem. De abban az egyben biztos voltam, hogy jobban megbántottam őt, mint valaha bárkit. És ez volt az az egyetlen dolog, amit sohasem szerettem volna megtenni senkivel, semmilyen körülmények között. Ám már késő volt arra hogy bánakozzak és sajnáljam azt, hogy lefeküdtem Liammel. Talán a legjobb együttlétem volt, mint akárki mással azelőtt. Pedig az utóbbi időben eléggé kicsapongó életet éltem. És ezt mindig arra fogtam, hogy apánk elhagyott minket. De távolról sem ez volt a gond. Mindvégig ott lebegett a szemem előtt, de sohasem foglalkoztam úgy igazán vele. És ami a legmeglepőbb, féltem a tudattól. Féltem, mert nem akartam saját magamnak sem bevallani. Nem azzal volt a gond hogy elhagyott minket, hanem az ok miatt. Mindenkinek azt mondta és azt mondtuk hogy egy másik nő miatt ment el. Mást szeret és másban találta meg azt a pluszt, amit talán mindenki keres. De ez hazugság volt, és a legrosszabb mind közül. Mert a hazugságok között is van különbség. Van hogy elhallgatunk dolgokat. Olyanokat, amelyről jobb ha nem tud senki. Van, hogy azért füllentünk mert azzal megóvjuk a másikat attól a tudattól, amitől megszeretnénk védeni és ami talán teljesen kiakasztaná. És van a hazugság. Amikor saját magunk miatt nem mondjuk el az igazságot. Elhallgatunk dolgokat, olyanokat amelyek minket bántanának vagy keserítenék be az életünket.
Ilyen volt az is, hogy az apánk el ment. Miattam ment el. Vagyis kettőnk miatt. Többször is lefeküdtünk egymással. Ez nem csak hogy törvényellenes volt, de még gusztustalan is. Viszont nem bántam meg, sem akkor, sem most. Azóta sem beszéltem vele és megmondom őszintén nem is hiányzott. Hányingerem támadt már csak a gondolatra is, hogy mi ezt megtettük, és más pasikkal, éjszakákkal akartam ezt elfelejteni, de nem ment. Még most is éreztem az érintéseket, a szavakat, a sóhajokat. Nem tudom hogyan történhetett meg. Abban sem vagyok biztos hogy kényszerítve lett volna bármelyikünk is. De megtörtént, és ezzel a tudattal kell a mai napig élnem. 

Felemészt a tudat, hogy valakit el kell magamtól löknöm megint. Zayn elment és ezt teljességgel el is fogadom. Nem is számítottam arra, hogy marad. Viszont az fáj, hogy már nem lehetünk barátok. Csak abban merek hinni, hogy egyszer megbocsát nekem mindent. De tudom, hogy ez nem egyszerű dolog.
Fogalmam sincs mi lesz velem a jövőben. Mit kezdek magammal és hol leszek. Kivel. Nem tudom mit csinálnék szívesen és azzal sem vagyok tisztában, hogy hol is kezdhetném vagy folytathatnám az életemet. 
De amit eldöntöttem és amiben teljességgel biztos voltam, az az volt, hogy el kell mennem egy orvoshoz. Muszáj valaki olyannak elmondanom a problémáimat, aki nem ismer és nem tudja kivagyok. Aki nem ítél el a tetteim miatt. A legrosszabb talán az volt, hogy szerintem anya sejtette és mikor apa elment, akkor vált előtte nyilvánossá, tisztává. Teljességgel befordult és a világ megszűnt neki létezni. Élte a napjait, de tudtam, alig tud a szemembe nézni is. És ez csak akkor jött rendbe amikor Dasie idejött. Akkor kisugárzott és mintha kezdte volna elfelejteni a rosszat, a múltat, ami igaz hogy apró, halvány árnyékot hagyott maga után a tudatban, még sem foszlott el teljesen. 

-Emily, itt vagy?-kopogtatnak az ajtóban, miközben a ruháimat csomagolom egy bőröndbe. Nem maradhatok tovább itt. Egy kicsit ki kell szellőztetnem magam és tiszta lappal indítani mindent. El kell döntenem hogy mit is szeretnék magammal kezdeni. Nem élhetek  mindig anya nyakán, főleg ezt tudva.
-Igen?-nyitom ki az ajtómat és engedem be váratlan vendégemet, akit meglátva meghökkenek.-Mit keresel itt Liam?-lépek vissza az ágyhoz, folytatva a csomagolást.
-Figyelj, beszélnünk kéne.-ül le a bőrönd mellé.
-Mégis miről kéne nekünk kettőnknek beszélnünk?-kérdezem idegesen belehajintva egy pólót a többi ruha közé.
-Szerintem te is nagyon jól tudod. Ami pár hónapja történt kettőnk között.-emlékeztet rá, mintha el tudtam volna felejteni. 
-Mi van vele? Megbeszéltük hogy csak annyi volt nem?-tárom szét a kezem idegesen, majd teszem csípőre. De arra nagyon figyelve hogy ne nézzek a szemébe. Nem tehetem, mert akkor elgyengülök. Most pedig pont azt nem szabad.
-Tényleg így érzed? Hogy csak annyi volt? Mert tudd meg, én nem! Nekem igen is jelentett valamit! Valami olyat, amit nem igazán szeretnék elfelejteni. És újra akarom érezni. Újra meg újra és újra.-áll fel indulatában és közelebb jön hozzám. Ezzel teljesen kizökkentve az elszántságomból. Felemeli az állam hogy belenézzek mélybarna szemeibe, melyek úgy csillognak, akár a Hold.
-Muszáj így éreznem.-felelem.
-De miért? Miért nem érzed és cselekszed végre azt amit Te akarsz?-mutat rá a mellkasomra. 
-Éppen azt próbálom tenni.-mutatok a bőrönd felé.
-Tényleg ezt akarod? Elmenni? Elszaladni minden elől és elrejtőzni? A tudat akkor is ott marad!-emeli fel a hangját, így egy kissé megrezdülök.
-Ne haragudj, nem akartalak megbántani sem megijeszteni. De egyszerűen kihozol a sodromból.-sóhajt fel, majd a szemembe néz. Pár teljes percig bámuljuk egymást. Fürkészően keressük a másik gyenge pontját.
Majd egyszerre robban mind a kettőnkben a nevetés. Karjaiba kapaszkodom hogy el ne essek, de így is összegörnyedek.
Kezei puhán érintik az arcom, végig simítva rajta mint a legpuhább selymen. Hajamat fülem mögé tűri, majd felsóhajt. Közelebb hajol és vár. A szívünk egy ritmusra ver, már-már kitörve a helyéről. Számon érzem a lehelletét, még sem húzódom közelebb. Várom hogy ő lépjen, de nem mer. Pár keserves pillanatig visszatudom magam fogni, ám hangosan felnyögöm és számat az ő ajkaira tapasztom. Bensőm felujjong, mintha évek óta ínségben szenvedett volna és csak most jutott a felszabadításhoz.

Zayn szemszöge:

Lépteim hangosan visszhangzanak a falakon, amint a kórház falain belül haladok egyre előrébb és előrébb.  Gondolataim messze járnak, egyáltalán nem itt. Ahol lenniük kellene viszont. Még most sem szeretném elhinni hogy így végződik a kettőnk kapcsolata. Ha megtehetném, akkor visszapörgetném az időt és sok mindenen változtatnék. A legelső talán az lenne hogy megkeresném és nem hallganék a szavaira. Megpróbálnám. De félek attól hogy már túl késő. Nem veszíthetem megint el. Nem engedhetem ki karjai közül újra. Érzem hogy ő hozzám tartozik és küzdenem kell azért hogy erre ő is rájöjjön. 
Nagyon büszke vagyok arra, amit elért, ezzel megmutatva hogy új életet kezdett. De én is részese szerettem volna lenni a új életének. Abban a szerepben akartam lenni, ami felvidítja őt és a legszebb pillanatait vetíti elé az életében. Minden pillanatát elvarázsolni, bearanyozni. A fellegekben járni és csak csókolni finom, puha ajkait. Ajándékokkal meglepni, átölelni, megsimogatni. Az ő szájából akarom hallani a nevem, mely az élvezet felső fokát hozná ki belőlem. Akarom őt és igenis mindent megfogok tenni azért, hogy újra az enyém legyen. Már közel nem érdekel hogy  ellenkezni fog. Nem szállok le róla és örökre vele maradok. Tudom hogy szüksége van rám. Egyszerűen érzem hogy mi egymáshoz tartozunk. Lehet hogy furcsa egy pasi szájából hallani ezt, de így van. Perrie minden gondolatom reggel, délben, este. Minden mikrogondolatom és létem ő érte van. A szívem ő érte ég. Csakis ő tud rajtam segíteni. 
-Doktor úr, várjon!-kiáltom a folyosó végéről. Utolérem a fehér köpenyest, majd megállok vele szemben.-Hogy van?-kérdezek rá a legfontosabbra. Rá.
Ő halványan elmosolyodik hevességemen, majd válaszol nyugodtan, érthetően.
-Jobban van. Az állapotát stabilizáltuk. A kisasszony amint magához tér, már érezheti is a finom illatokat. Mélyet szívhat a valamennyire steril, szmogos londoni levegőből.-vázolja elém a tényeket, és kissé leereszkedik a vállam szavai hallatán. Tudtam hogy nem lesz egyszerű műtét, de Perrie oly régóta szeretné az illatokat érezni, hogy senki nem tudta lebeszélni a komplikációs beavatkozásról. 
-Köszönöm.-hálálkodom.-Bemehetek hozzá?-kérdezem, talán túl buzgón is. 
-Menjen, de ne izgassa fel túlságosan. Még néhány óra nyugalomra van szüksége. Kezet rázunk és neki már mennie is kell.

Lenyomom a kilincset és halkan lépkedek a fehér szobában. Szőke haja a párnán szétterülve, szemei lehunyva. A szobában máris az ő illata terjeng. Talán vanília, de nem vagyok benne biztos. De abban igen, hogy bárhol, bármikor felismerném.
Halkan foglalok helyet az ágy melletti széken. Nem szeretném felébreszteni, nyugalomra és alvásra van szüksége. Nem egy olyan szerencsétlen állatra, mint én, aki ilyen meggondolatlan dolgokra készül, ami talán a legnagyobb őrültség a világon. De szeretem, és tudom nem tudnék nélküle élni. 

-Szia!-köszön halkan. Hangja rekedtes, de még így is csilingel.
-Szia!-köszönök vissza, majd megfogom a kezét.
-Mit keresel te itt?-vonja fel a szemöldökét.
-Hallottam hogy itt vagy és amúgy is beszélni szerettem volna veled.-magyarázom.
-Halljuk.-köszörüli meg a torkát. Majd egy pillanatra megreked és a levegőbe szagol.-Óh, Te Jó Isten!-kiált fel és hirtelen felül az ágyban. Odaugrok hogy még véletlenül se essen semmi komolyabb baja. 
-Mi a baj?-hagyom hogy megkapaszkodjon a karjaimban. Hirtelen felém hajol és a mellkasomba fúrja a fejét.
-Hmm.. milyen finom illatod van!-jelenti ki, én pedig elnevetem magam, majd köré kulcsolom a kezem. Újra együtt vagyunk. Egymás karjaiban. Örökre így akarok maradni. Már csak a válaszán múlik.
Köszönöm hogy elolvastad!
Kérlek írj kommentet!
Dasie

2013. október 2., szerda

Me

Ciao!
Kérlek iratkozzatok fel és írjatok kommentet, ha érdekel titeket!
Köszönöm
Dasie