32.rész

Sziasztok!
Tudom hogy nem hosszú és nem vagyok hű magamhoz. Viszont már nagyon szerettem volna közzé tenni nektek. Ha számotokra úgy elfogadható akkor többet lennének részek, de akkor viszont nem ilyen hosszúak. Benne lennétek? Vagy vártok a hosszabbra? A ti döntéseteket!
Köszönöm a sok cserét, a feliratkozóimat, a látogatóimat, a kommentjeiteket! Fantasztikusak vagytok!
Remélem élvezitek a sulit és kibírjátok a napi küzdést! De higgyétek el, ha most még nem is, később majd örültök neki :)
Kitartást!
Puszi
Dasie

AJÁNLOTT ZENE

Dasie szemszöge:

A párás ablakon tekintettem ki a nyugodt, csendes utcára. Nem járt erre senki és az volt a legjobb hogy azt sem tudták hogy én kivagyok vagy mit is keresek itt. Idegen voltam, akire félve néztek. Akitől még tartottak, mert tudták mit gondoljanak rólam. Kitűntem, de ez kicsit sem zavart, sőt. Az eddigi tökéletes életem szertefoszlott és átvette a helyét a fájdalom és az a sok értelmetlen dolog ami velem történt. A legnagyobb ellenségemnek sem kívántam azt, amit én átéltem azon az estén. 

Tudom hogy megakarta tenni, de még most is beleborzongok abba, hogyha a szemem elé vetődik egy-egy kép, vagy a szavai felrémlenek. Sikítanom kellett volna, viszont semmi nem jött ki a torkomon. Lefagytam és remegtem mint a nyárfa levél. Az életem lepergett a szemem előtt, amit nem nagyon értettem, hiszen nem haldokoltam. Annál sokkal jobban fájt a tudat, hogy azt teszi velem, amit. Fogalmam sincs arról, hogy ő felfogta-e azóta mit is művelt. Hogy tudatában volt-e annak, amit tesz. Borostája szúrt amikor az állát végig húzta a nyakhajlatomon. És ezt az érintést, még mindig ott éreztem ahányszor csak eszembe jutott. A bőröm bizsergett a félelemtől és az undortól, amely már belém ivódott. 

Próbáltam kiszabadulni a karjai közül. Egy idő után erősebben rángattam a végtagjaimat és mindent beleadtam abba, hogy kiszabadulhassak a karjai közül és elmenekülhessek. Belül már azon tanakodtam-amint sikerült kicsit magamhoz térnem-hogy, hogyan szabadulhatnák ki. Az ajtón semmi esélyem kimenni, hiszen zárva volt és biztos voltam benne hogy nem fogja nekem mosolyogva átadni a kulcsokat. Ha egyáltalán itt azzal működik. Apám sznobizmusából kiindulva azt is megmertem kockáztatni, hogy még az ajtóknak is külön volt egy kódrendszere. Erre még a karomat is odaadtam volna. Szeretett hivalkodni azzal, amije van és hencegni is a pozíciójával. 

A második lehetőségem az ablak volt. Tudom hogy az első emeleten voltunk, de talán ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Vagy választhattam azt, hogy hagyom magam neki. De semmiképpen sem szerettem volna átélni. Így is elég lelki trauma, hogy megpróbálta. A jobb kezét egyik mellemen pihentette és a pólómat próbálta egyre lejjebb húzni, míg a bal kezével próbált ellazítani, nem sok sikerrel. A testemet sajnos nem tudtam irányítani, így az érzésbe beleremegtem ahogyan ujjai végig futottak a mellbimbómon, meg-megcsavarva azokat. Hangos zihálásomra, csak egy hahotázással felelt és bátran szorított közelebb majd ültetett fel az íróasztalára. Jobb helyzetem nem is lehetett volna. Nem tétovázhattam, rögtön ágyékon rúgtam. A fájdalomtól összegörnyedt, de szemeiben harag és düh vegyült koromfeketén. Kihasználva a pár pillanatot, míg próbálta összeszedni magát, felugrottam és a legközelebbi ablakhoz léptem. Könyökömmel kitörtem az üveget és nagyot sóhajtva ugrottam le, nem számítva arra hogy lent egy hatalmas betonplacc vár rám. Utolsó emlékem a kétségbeesett nevem kiáltása a szájából. És itt elhomályosodott előttem a világ. És nem maradt más csak én és a sötétség. Mint kiderült jó sokáig a barátja voltam az öntudatlanságnak.

Nem tudom mennyi idő telhetett el a balesetem óta, de egyik nap a fény szólított magához, hogy talán ideje lenne felkelnem és újra élnem az életem. Először nem szerettem volna visszatérni. Minden olyan békés és nyugodt volt. Nem volt baj, nem voltak emlékeim, teljesen tudatlan voltam mind a történtek, mind az életem kapcsán. Csak én voltam. Még a nevemre sem emlékeztem, de ez egy cseppet sem zavart. Szerettem így lenni és ha kívánhattam volna örökké lebegtem volna ebben a nyugvó állapotban. Persze voltak visszahúzó elemek és pillantások a valóságba. Egy fiú rémlett nekem, nem is, egy srác. Az ágyam előtt térdepelt és összekulcsolt kezekkel sírt. Keservesen zokogott egy lány ágya előtt. Sokáig nem tudtam, majd rájöttem hogy ez csakis én lehetek. Ez a kép sokszor felderengett előttem, talán hónapokon keresztül, de figyelmen kívül hagytam, hiszen jobb volt lebegni, könnyűnek lenni. 

Ahogy telt az idő-megjegyzem, ott, akkor én nem észleltem semmit abból hogy bármennyit is múlt volna-többet jelentek meg előttem ezek a képek, villanások és már nem csak a srác szerepelt rajta. Egy csont sovány nő ült még az ágyam mellett sokat és olvasott vagy beszélt hozzám. Érdekes volt hogy ezt mindig hallottam. Ha beszéltek hozzám, az állandóan visszarepített. Végig hallgattam könyörgésüket, sóhajaikat, imáikat, de először nem is értettem mit akarnak. Később, nagyon hosszú idő múlva rájöttem hogy nekem vissza kell mennem. Mert közöttük a helyem és az életemnek folytatódnia kell.

A kórházban amint magamhoz tértem, nem hagytak nyugodni és mindenféle kérdés repkedett felém. Azt sem tudtam hova kapjam a fejem és melyikre válaszoljak, amikor belépett egy fiatal, magas orvos az ajtón és hangosabban csendet kért, majd mindenkit kitoloncolt a szobából.

-Hogy vagy? Ugye tegezhetlek Dasie? Nem sokkal vagyok nálad idősebb.-állt meg az ágyam mellett a mappájával a kezében, majd körmölni kezdett, de fogalmam nem volt arról hogy mit is írhat már most. 

-Pe-ersze.-próbáltam válaszolni, ám a hangom inkább tűnt rekedtnek és zajnak, mintsem válasznak. Olyan érdekesen csengett a nevem a szájából. Furcsa volt újra hallani, érzékelni. Az egész annyira más volt és nehéz. Még a levegővétel is keményebb volt, nem oly légies, mint ahol eddig voltam. A napfénye besütött az ablakon és bántotta a szemeim, viszont a bőrömet átitattam vele. Próbáltam minél több D vitamint magamba szívni.

-Hogy érzed magad?-rántott vissza a valóságba az orvos hangja. Szemeim hirtelen pattantak ki. Reakcióm valószínűleg megijesztették, mert rögtön közelebb hajolt és végig simított a karomon.-Nyugalom. Nincs semmi baj. Jól vagy.-a karomon felállt a szőr az érintésére és a levegő is megfagyott körülöttem.

 Dermedt voltam. Nem akartam hogy megérintsen. Senki érintését sem tudtam volna elviselni magamon. Ő egy orvos, én pedig a betege voltam.Emlékeim áttörtek a gáton az agyamban, amely eddig a gondolataimat és minden eddig történtet elfedett. Sikítani akartam. Rángattam a kezeimet, lábaimat. Csak megakartam szabadulni attól a szörnyű kíntól, ami körülöttem zajlott. Visszaakartam kapni a rendes, normális életemet. Egy senki akartam lenni. Beleharaptam az orvos karjába és kiakartam ugrani az ágyból, de az erős kezei visszarántottak.

-Engedjen el! Nem akarom hogy hozzám érjen. Engedjen el! Nem hallja? Eresszen már el!-rángatóztam, de nem engedett. Az ágyba tett vissza, majd egy fehér ampullából felszívott egy kis anyagot az injekciós tűbe. Karjaim és bokáim már leszíjjazva terültek szét az ágyon. Moccanni sem tudtam. A branülömön keresztül beadta nekem az anyagot. Szinte teljesen biztos voltam benne hogy nyugtató volt. Mert a következőt pillanatban pilláim újra elnehezedtek és mély, álom mentes világba zuhantam.

És most itt vagyok. Még mindig az ablakon bámulok kifelé. A hó már hatalmas pelyhekben hullik és lassan karácsony. El sem tudom hinni hogy ennyi idő eltelt azóta. Jó, mondjuk augusztusban , amikor leugrottam arról az erkélyről, 3 hónapos kómába kerültem. Majd mikor felébredtem, pár nap múlva ide szállítottak. Nem akartam egy szanatóriumban tölteni a karácsonyt, amely a szeretet ünnepe. Anyáékkal és Harry-vel akartam megünnepelni. Ajándékok után akartam futkosni. Idegeskedni az ünnepi vacsora miatt. De az orvosok nem bíztak bennem, így nem engedték hogy kitegyem a lábam. A rokonaim nem látogathattak meg már egy hónapja. Nem beszélhettem velük. A világ elvolt tőlem zárva, csakis egy kis rést hagytak meg nekem. Ezt az ablakot, amelyet minden egyes nap nézek. Bámulok ki rajta és figyelem a külvilágot. Ami, meg kell hogy mondjak nagyon unalmas, hiszen senki nem jár erre. Az épületet amúgy is egy nagy parkra épült, és egy pad tárul mindig a szemem elé. Embereket csak akkor látok, ha valaki kimegy a friss levegőre, vagy az itt dolgozó nővérek, orvosok, ritkán látogatók megfordulnak erre. 

Tudtam hogy nem igazán jól reagáltam a magamhoz térésem után a kezelésekre, és másokra. Idegileg kész voltam, és nem tudtam feldolgozni azt a tényt, hogy az apám meg akart erőszakolni. A gyomrom még most is megremeg, de attól függetlenül vágytam arra hogy Harry a karjaiba zárjon. Talán sohasem leszek túl rajta teljesen. Mindig az emlékeimben fog élni az a délután. Nem tudom mi lett az apámmal. Azt sem tudom hogy a testvéreim megszülettek-e. Azt hogy Harry most éppen hol van. Csak reménykedni tudtam hogy nem felejtettek el engem és még néha azért gondolnak rám.  Mert én még élek.

Harry szemszöge:

Nem tudtam tétlenül a folyosón ülni, mikor tudtában voltam annak, hogy végre magához tért. Hosszú, keserves hónapok után végre láthattam a tágra nyíló gyönyörű szemeit. Ám azokból nem a szeretet és a megnyugvás sugárzott, nem is vártam el ezt tőle. A zavartság és a tudatlanság köszöntött vissza. Éreztem hogy nem ismert fel, de csak abban bízhattam hogy ez egy átmeneti állapot és újra önmaga lesz. A tétlenség megőrjített, de már megtanultam magamban kezelni a fékezhetetlen düht és magányt. Senki sem sejtette hogy mi is játszódik le a családunkban, vagy a mi kettőnk kapcsolatában. Nem is akartam hogy bárki tudomására jusson. A média elől próbáltam elrejteni a fájdalmamat. Semmiképpen sem szerettem volna hogy kitudódjon a Dasie családjában történtek. Az édesanyja nem szerette volna elmondani hogy mi is történt és a mai napig sem tudom, hogy miért lett ez a csodálatos lány öngyilkos. Mert ebben a hitben élt mindenki. A rendőrök nyomoztak, de semmi jelét nem találták annak hogy dulakodás, esetleg bántalmazás történt volna. Az édesapja nem bírta így látni a lányt, így ő a munkába temette a bánatát és mindig utazott. Minden ügyet ő maga intézett, annak ellenére hogy megszületettek az ikrei.  De nem érdekelte őt a gyerekei. Lassan a szemem előtt vált nyilvánvalóvá, hogy elhagyja őket és nem jelentkezik. Azt hiszem Louis édesanyja, Johanna segített neki a mindennapokban és ha kellett, néha vigyázott a kicsikre. Én sokáig nem mertem elmenni. Okoltam magamat hogy visszautaztam Amerikába. Ha én vele lettem volna és nem hagyom magára, akkor most is együtt lennénk boldogan. 

De én már régen nem hittem abban, hogy nyugodt, boldog életem lehet. A békés szavakat, már akkor kitöröltem a memóriámból, amikor nagyobb sikereket értünk el és robbanásszerűen betörtünk a zenei piacra. Most már levegőt is alig tudok venni úgy, hogy ne tudjanak róla. Mindig, mindenhol megtalálnak. Bosszankodhatnék és bevallom őszintén sokszor idegesít is, de akkor mindig mérlegelem a dolgokat. A rajongóink juttattak minket oda, ahol most vagyunk. Ő miattuk lehetünk sikeresek, ő értük írunk dalokat és adunk ki bármilyen promóciós terméket. Mindig is arról álmodtam hogy megvalósíthassam az álmaimat és másokat szórakoztathassak. Éreztem hogy én a színpadra születtem és ott a helyem. Álmaimban sem képzeltem volna, hogy ezzel együtt, a zenével, kapok egy második nagy családot, akire mindig, bármilyen körülmények között számíthatok. És lehet hogy vannak hullámvölgyeink és az életünk sem teljesen tükörsima, gond mentes. De imádom az akadályokat, amiken túl kell jutni ahhoz, hogy megkapjuk amit megérdemlünk és amire vágyunk kitudja mióta.

De most mindez lényegtelennek tűnik a szemem előtt. Bánom hogy nem tölthettünk több időt. Hogy nem mutathattam meg neki hogy mennyire is szeretem. Nem éreztethettem vele hogy mennyire fontos nekem. Zavar és rettentően dühít hogy nem tudtam hamarabb lépni felé. Pedig pont én nem arról vagyok híres hogy beszari lennék, mégis nem akartam elrontani. Nem szerettem volna hogy kicsúszik a kezeim közül, és nem lehet az enyém. Magamnak akartam. Megakartam kapni minden módon ahogyan csak lehetséges. Akartam a szerelmét, a szeretetét, a lelkét, a testét. Mindenét. Magamhoz akartam láncolni. De most mégis hogyan tehetném? 

Fél mindentől. Nem ismer fel. 

Hirtelen hangos kiabálásra lettünk figyelmesek, én pedig rögtön az ajtóhoz szaladtam. Nem lehetett elfordítani a kilincset, pedig próbáltam betörni és széttörni. Nem ment. Borzalmas látvány volt azt figyelni ahogy az ágyhoz láncolja, majd bead neki valamit, amitől a teste rögtön elernyedt és elaludt. Vagyis, nagyon reméltem hogy csak elaludt. Feszült végtagjaimra egy kéz kulcsolódott és fejtette le a kilincsről, ugyanis folyamatosan rángattam. Beakartam jutni hozzá. Beszélni szerettem volna vele, ahogyan eddig is tettem és tudtam nagyon jól hogy hallja, csak nem tud rá válaszolni. Magamhoz akartam szorítani. Megvédeni mindentől és mindenkitől. 

De nem engedtek be hozzá. Sem akkor, sem napok múlva. Őt pedig elvitték. Fogalmam sem volt hová. Csak arra kértek hogy felejtsem el és próbáljam elfogadni azt, hogy ő már nem önmaga és nem az enyém. Én nem vettem be ezt a maszlagot. Tudtam, nagyon jól tudtam hogy Dasie nem adná fel ilyen könnyen. Utána akartam menni. De nem engedtek. És csak is úgy tudtak visszatartani, hogy azt mondták érte meg kell hogy tegyem. 

Mit szólnátok az ilyen hosszúságú részekhez? Várom a véleményeket! Köszönöm hogy elolvastad! Xoo