33.rész

Sziasztok!
Nem szeretném húzni az időt. Köszönök mindent! És remélem örülni fogtok a résznek és a történteknek! A zenét indítsátok el. Direkt albumot linkeltem be, mivel így nem kell újraindítani, és az egész részt jellemzi a hangulat!

CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGEDRE OLVASD EL! 

Köszönöm!
Puszi
Dasie 

MARCO MENGONI

Harry szemszöge:

Csak az ürességet éreztem és a rettentő hideget, amely a csontomig hatolt. De már ezzel sem foglalkoztam. Egy semmi voltam nélküle, egy rongy, amelyet oda-vissza rángattak már hónapok óta. A lelkemet és érzéseimet biztosan. Nem foglalkoztam azzal hogy a rajongóim mit gondolnak rólam és mennyire csalódnak bennem. Nem érdekelt. Ez voltam én, az érzelem mentes üres ember, akinek el kellett engednie azt, akit a legjobban szeretett. Ironikus nem de? Hogy szerethettem volna olyan rövid idő alatt meg. Biztos csak jobban bevonzott mint a többi csaj, akivel addig összefutottam. Ő más volt. Mint egy hullám úgy csapódott belém az égető bizsergés, amit már rég el kellett volna engednem, felejtenem. Otthagyni a lelkem egy kis szegletében életem hátralevő részére, hogy néha egy-egy pillantást vethessek rá, sanyargatóan és fájóan. Meg kellett tennem, nem másért, csakis érte. Ő miatta tettem mindazt, amit. Nem foglalkozhattam azzal, hogy nekem mennyire fáj vagy mennyire szenvedek miatta. Az sohasem volt előtérben. Magam előtt sohasem az én érdekem függött. Vagy anyáé, Gemmáé, a barátaimé. De én magam soha. 

Sokan állítanak be olyan embernek, aki szereti a pénzt és a nőket. Játszok velük és kihasználom őket, hogy később egy darab semmiként dobjam el őket magamtól, mint egy hajkefét. Sokszor megpróbálok ezzel nem foglalkozni, de én nem az a személy vagyok, aki csak úgy eltudja mindig engedni a füle mellett az ilyen megjegyzéseket. Néha nekem is kijár az, hogy kiálljak magamért, vagy kiadjam magamból mindazt a feszültséget, megbántottságot, fájdalmat, sérelmet és megannyi indulatot, amelyet felsorolhatnék, de biztos vagyok benne hogy egy idő után elveszíteném a fonalat a szavaimnak, gondolataimnak. Én csak egy srác vagyok, aki imádott oviba járni, játszani, énekelni. Akit megtört szülei válása, de mindig próbált erős maradni és kitartani az álmai mellett. Mert mit érünk mi emberek, ha mindent feladunk? Ha minden megpróbáltatást, csak egy gát marad előttünk, amit nem tudunk megugrani? Egyedül, tehetetlenül sodródnék az életben, kitudja hol. 

Csak azt érzem hogy elfáradtam és nem bírom tovább. Annyit küzdöttem, próbálkoztam és hadakoztam már. Sok olyannal is, amelyről a rajongóknak halvány sejtésük sincs. És ez így van rendjén. Miért kéne őket megijesztenem? Talán, azt nem szeretném a legjobban. Lehanyatlok a földre és bámulom magam előtt a könyvespolcot, melyen ezer meg ezer kép szerepel, még sem emlékszem szinte egyikre sem mikor készül. A könyveket tudom hogy szinte az összeset elolvastam, mégis tartalma oly halvány ködként borul elmémre, mint a hajnali köd az utcákra. Fáj és éget ez az érzés hogy egyedül vagyok szentestén. Akkor amikor mindenkinek örülnie kéne és ünnepelni. Ajándékokat bontogatni, frissen sült sütiket enni. A lakást betöltené a fahéj és a narancs illata, melynek eszenciája ellepné az elménket és kissé meg is részegítene mindenkit, ezzel csak fokozva a családias hangulatot. Halk zene szólna, mely megtörné a kellemes csendet és felvillanyozva töltené ki az űrt az emberekben, amely egész évben csak erre a napra áhítozik, vágyakozik. 

Az égők ezer színe tölti be a lakás minden szegletét, a falak a szivárvány minden színében játszanak. A plafon mint egy ezüst égbolt. A fenyő illata az erdőre emlékeztet és hívogat hogy hajoljak közelebb és hunyjam le szemeimet, elrepítve magával egy csodás világba. A saját képzeletembe. 

Egyedül vagyok. Itt is és a lelkemben is. Erről csakis én tehetek. Mindenkit elküldtem hogy boldog legyen és ne az én kifejezéstelen arcomat bámulják egész végig a szeretet ünnepén. Belül tudom, hogy mi is ünnepelnénk. Halvány mosoly árnyéka jelenik meg szám szegletében. Elképzelem ahogy sürögne a konyhában és azon idegeskedne, hogy anyának mi fog ízleni és mi nem. Mit ront el, mi fognak szólni az ajándékainknak és a lelkesedéshez, amely belőle áradna. Istenem mit nem adnék annak hogy még egyszer egyetlenegyszer visszakapjam. Esküszöm sohasem engedném el. Életem végéig fognám a kezét és vele mennék akárhova is menne. Követném talán még az óperenciás tengeren is túl, amilyen szeleburdi, ez is az eszébe ötlene, amire én nem számítanék. Mindenével együtt szükségem van rá. Nem tudok létezni nélküle. Engem ő éltet. 

A sarokban megszólal egy ingaóra, mely jelzi hogy éjfélt ütött az óra. Lassan feltápászkodom és tiszteletem jeléül egyedül, halkan, minden fájdalmamat beleadva énekelem el nemzeti himnuszunkat. Majd kabát nélkül elhúzom a nappali ajtaját, és kilépek az erkélyre. A fűbe lépkedve, mezítláb a hóba süppedek. 

Szemeim tágra nyílnak a csodálkozástól. Ennyi havat kiskorom óta nem láttam. Majdnem a lábszáramig ellep. Egy szál pólóban sem foglalkozom a hideggel. Belül sokkal jobban levagyok már fagyva régóta. EZ semmi ahhoz képest. 

Lehajolok és a kezembe veszem. Az apró kristályok azonnal olvadni kezdenek meleg bőrömön. Végtagjaimat már alig érzem. Lerogyok a földre, a térdeimre és könnyeim záporként zúdulnak rám. Erősen összeszorítom őket és engedem hogy az érzés magával sodorjon. Fejem lassan emelkedik fel a sötét égbolt felé. Majd egy halk mondatot ejtek ki a számon, mely úgy remeg akár egy ima, számomra az is:

-Istenem kérlek engedd vissza hozzám!-tárom szét a kezeimet és újra elkezdek mélyen zokogni. De most már üvöltök is. Kész. Vége. Megőrültem. Majd összerogyok egy pólóban az udvaromon. Arcomon érzem az utolsó hópelyheket, melyek beterítik fehér arcom.

-Harry?-rázza meg valaki a vállam. Először ki sem akarom nyitni a szemeim, mert félek hogy újra csalódni fogok. Hangja mint az angyaloké, úgy hat rám és csilingel. Erősen szorítom össze a pilláimat, hogy ne engedjem el idő előtt.

-Harry, térj magadhoz kérlek!-rimánkodik nekem tovább. Megrémülök, mert egy forró csepp esik elernyedt tagomra.

Szemeim kipattannak és nem hisznek a valóságnak.

-Dasie!-kapom a karjaim közé és erősen szorítom mellkasomhoz. Haja nyirkos, de puha és isteni illata van. Tagjai vékonyabbak mint valaha, de ezzel most nem foglalkozom. Még mindig nem hiszem el hogy tényleg ő az.

-Bi-i-iztos te vagy?-dadogom, miközben fogaim össze-összekoccannak. Már halálra fagytam. Nem tudom mióta feküdhettem kint a hóban egy szál pólóban.

-Igen Harry, itt vagyok!-próbálja magabiztosan mondani, de olyannyira szorítom hogy nem igen kap még levegőt sem, nem hogy válaszolni tudjon rendesen.-Menjünk be!-utasít. Én pedig tudom, hogy bármerre menjen mostantól én követem. Ha az most csak a ház is. Megyek.

Felkapom gyenge karjaim közé és gyorsan megpörgetem. Hangosan, hátravetett fejjel nevet és már-már csodás pillanat és idilli kép lenne, ha nem fáznék szörnyen. Leteszem és megfogom apró kezeit. Majd bemegyünk a finom melegre.

Dasie szemszöge:

Kicsit megfélemlítő és borzasztó látvány volt őt látni az udvaron feküdni. Az ajtót kinyitva a szőnyeg alatt található kulccsal, rögtön hozzá futottam. Először azt hittem már halálra fagyott, de a pulzusa még mondhatni erős és kitartó volt. Combjai még eléggé melegek, hogy mutathassák nekem azt, hogy él. Arca viszont élettelen volt. Szemei alatt olyan sötét karikák rejlettek hogy az egész csodás arcát beárnyékolták. Sápadt volt és az átlagnál jobban le volt soványodva. Ruhái már nem feszültek izmain, lógtak körülötte a hófehér gyepen.

Gyengéden pofozgattam az arcát és talán először azért nem kelt fel, mert nem hitte hogy itt vagyok. Még mindig viaskodtam magamban azzal, hogy biztos jó-e hogy idejöttem. Lehet már túl van rajtam és nem akar vissza az életébe. Főleg azért ne, mert fél attól hogy újra szenvedne. Nem sokáig tehetem meg azt, hogy ezen őrlődöm, mert a karjaiba kap és a következő percek teljesen kiesnek. Édes, mámorító illata, a haja, a nyaka, a bőre-minden annyira hiányzott hogy majd belehaltam. Látom hogy majd meg fagy, ezért beljebb invitálom. Felállunk és a karjaiba kap. Megpörget és én régóta először nevetek fel, úgy igazán. 4 hónap óta először.

Becsukja az erkélyajtót, majd felém fordul.

-Biztos itt vagy, vagy csak képzelem?-jön közelebb és magával húz a kanapéra. Ám én megrázom a  fejem és az emeletre intek.

-Itt vagyok, és ha azt akarod hogy itt is maradjak azonnal át kell hogy öltözz. Nem szeretném ha tüdőgyulladásod lenne.-fogom meg a kezét.

-Jó, de csak akkor ha te is jössz. Nem tudnék most még egy másodpercre sem elszakadni tőled.-lépked a lépcső felé, majd a fokokon is a szobája felé. Belépve elpirulok és leülök az ágyra.

Ő kikap egy pólót és nadrágot a szekrényből, majd kibújik vizes darabjaiból. Nem tudok nem oda figyelni. Magához vonz. Teljes lényével. Majd mikor végez, ő is leül és az ölébe von.

-Hogy kerülsz ide?-suttogja a szoba sötétjébe, ugyanis nem kapcsoltunk villanyt. Így meghittebb.

-Kiengedtek. Én pedig siettem ahogy tudtam.-rajzolok köröket a hasára.

-Istenem, annyira hiányoztál!-von közelebb magához, majd érzem a levegőben azt az erős bizsergést, feszültséget, mely a mellkasunkat összeszorítja és képes lenne felrobbantani. Lenéz a számra és észreveszem hogy én is az övét nézem. A gyomromban már felkeltek szárnyasaim. A torkomban dobog a szívem és kiráz a hideg.

-El sem tudom mondani hogy milyen volt nélküled!-motyogom én is és csak remélni tudom hogy meghallja. De miért ne tenné? Csend van. És meghitt hangulat, érzelem.

Ujjai végig simítanak arccsontomon, majd hajamat fülem mögé gyűri. Én hasonlóan teszek és játszok, hozzá oly közel.

Mind a ketten egyszerre hajolunk a másikhoz közel. Bőrömön érzem már bőre melegségét. A vágy, mely azóta ott lakozik bennünk, most nem képes magát az üregében tartani. Ajkaink már-már találkoznak, de egyikünk se meri meglépni ezt a határt. Félek a karjaiban esek össze az érzéstől, ha újra úgy ér hozzám.

Ujjbegyei nyugtatóan cirógatnak, de tudom és látom szemeiben hogy neki is hasonló gondolatok járnak a fejében. Nyelek egy nagyot és mélyet sóhajtok, mielőtt ajkaink végleg találkoznának.

Majd megtörténik mindaz, mely 4 hónapja várat magára és amelyre az egész testem kívánkozik. Szája először becézgeti az enyémet és csak apró nyomot hagy az enyémen. Az érzést hagyjuk kibontakozni, majd nem tudunk tovább várni. 

Mind a ketten megfeszülünk és hatalmas kezei arcomat megfogják és még közelebb vonják. Ajkai megtalálják az enyémeket és nyelvét érzem az alsó ajkamon. Nem tétlenkedek, engedek neki, így szinte felrobbanok ahogy nyelveink találkoznak és heves, majd lágy táncot járnak egymással. Kezei még mindig vasmarokkal tartanak. Belenyögök a csókba, majd ő is így tesz. Mind a ketten elmosolyodunk, de nem hagyjuk abba. Nem tudjuk. Rengeteg idő eltelik, de csak néha bontakozunk ki, ha levegőt kell vennünk.

Eszembe sem jut őt leállítani. Akarom és magamhoz szeretném láncolni örökre, mindenhogy ahogyan csak lehet. 

Már a hajnal derengő fénye jelenik meg a horizonton, de még mindig sötét van. Lassan fölé kerekedem és lehúzom róla  a pólóját. Elcsodálkozom és le kell hunynom a szemeimet a gyönyörtől, mely már magához kerít a látványtól. Elmosolyodik és visszahúz egy újabb csókra, miközben ő is kigombolja blúzomat. Kissé zihál, miközben melleimhez ér és meg is markolja őket. Hangosan zihálok és hátravetem a fejemet, hangosan nyögve. Teljesen átadom magam az érzésnek. Neki. 

Követelően csókolom, mint aki fél hogy nem kap többet. Mohó vagyok, de az nyugtat hogy ő is. A nadrágját lerántom róla és feszes boxere jelzi számomra, hogy kész van rám. És én is rá. 

Farmeromból gyorsan bújok ki és nem tudom merre dobom a szobában. Valami törik, abban biztos vagyok. Szemei cikáznak a testemen, majd kikapcsolja a melltartómat és a kezeibe veszi melleimet. Szív, harap, csókol mindenhol ahol ér és én nem vagyok biztos benne hogy sokáig bírom még. Kezeim megtalálják méretes szerszámát és finoman végig simítok rajta az anyagon keresztül. Ő bőrömön felmordul és lehúzza a fekete fehérneműmet. Még a halvány fényben is látom hogy szemei ragyognak. Egyiküknek sem kérdeznie hogy biztos-e benne. Tudjuk és érezzük hogy ennek itt és most kell történnie. Minden gondolkodás nélkül. Csakis érzelemmel, vággyal és szenvedéllyel.

Ajkai nőiességemig haladnak, majd lassan érzékien, csodálatosan kezd el kényeztetni, megmutatva hogy ő igen is vágyik rám és ért ehhez. Meg kell mondani, nagyon. Gyengén szív és nyal, majd köröz érzékeny pontomon, mellyel már-már a fellegekhez repít. Hatalmas akarat erő kell ahhoz, hogy nehogy abban a pillanatban élvezzek el a szájával rajtam. A lepedőt markolom és számba harapok, ahogy megérzem először egy majd két ujját bennem. Csípőmet felemelve élvezek el és nyögöm nevét. Vagyis kiáltom. 

-Te jó ég kicsim, nagyon szűk vagy!-zihál, majd feljön egy csókért. Kezeimmel arcát fogom hogy minél erősebben és közelebb tartsam magamhoz.

-Most én jövök.-suttogom izgatóan a fülébe, majd meghúzom egy hajtincsét. Fordítok helyzetünkön és fölékerekedek. A csípőjére ülök és magamat is meglepve, kezdem el az anyagon keresztül kényeztetni. Lassan mozgok előre hátra, hajamat hátra dobva és nyögve. Biztos vagyok benne hogy megőrjítem, de neki is kijár az élvezés.

-Dasie... ki-kicim.-nyögi és hátravetett fejjel nyög. Csodás látvány, ahogy alattam, miattam esik szinte össze. Szét.

Lejjebb húzódok és lassan, érzékien húzom le boxerét. Férfiassága elém tárul és csak egy pajkos mosoly futja tőlem, mielőtt ne venném a számba. Nem sokáig kényeztethetem, mert hangos kiabálással elélvez, a számban. Kisé óckodom tőle, de libidóm az egekben, miközben lenyelem. Mint egy vadmacska nyalom meg a számat, mutatva hogy finom volt. Nyel egy nagyot és felhúz. Lázasan csókol, izzik a bőrünk, mely egymáshoz simul. Kezeink kényeztetik egymást, felébresztve mindkettőnkben az állatot,az érzéki szeretetet, melyet a másiknak adni akarunk. Lenyom az ágyra, majd fölém helyezkedik és megfogja kezeimet a fejem fölött. A nadrágjából kivett óvszert felgörgeti magára. Férfiasságát már a bejáratomnál érzem és  közelebb dörzsölöm magam, mutatva neki hogy csinálja már, mert megőrülök a vágytól, annyira akarom őt. Nagyon lassan és óvva hatol belém, míg meg nem szokom méretét. Lágyan csókol, elfelejtetve a lenti fájdalmat, amit először okoz, majd felvált a fékezhetetlen vágy iránta. Egyszerre nyögünk, amikor kihúzódik, majd vissza. Tempója gyorsabb löketet ad érzéseinknek. Csípője lágyan, finoman mozog, építve bennünk a gyönyört. 

Mind a ketten izzunk mint egy vasdarab. A vérünk iramosan vágtáz az ereinkben. Érzem, hogy hamarosan mind a ketten elérjük azt a pontot, amikor minden felrobban. Löketei egyre gyorsabban és gyorsabban vonnak maguk köré, ujjaival rásegít kitörő gyönyörömön. Csak azt érzem hogy ki-be tölt engem és vezet el a robbanáshoz. Majd érzem hogy megfeszül és én is átadom magam az érzésnek. Egyszerre nyögjük egymás nevét, majd zuhanunk a gyönyörben, mámorban. 

Rám omlik és mind a ketten mély álomba merülünk. Tudjuk hogy sok minden vár még ránk, de a nehezén már túl vagyunk. És felettébb boldog pillanatoknak nézünk még elébe.

Köszönöm hogy elolvastad!

Kérlek írj nekem!

Dasie

My life at the moment

Sziasztok!

Igaz, még nem új résszel jelentkezem, amit nagyon sajnálok, de már készülőben van a posztolás irányába.

Az új részeket leginkább hétvégén szoktam megírni, mert akkor van rá időm. Minden szombat délután bevackolom magam, zenét hallgatok és írok. Ez mindig lenyugtat és egy új világba repít, amelyet egyre közelebb érzek magamhoz. Egy olyan világot próbálok nektek mindig teremteni, amely különleges, nem hétköznapi mégis beletudjátok magatokat képzelni és kitudtok zökkeni pár percre az adott helyzetetektől.

Mindig a legjobbra és valami különlegesre törekszem, hogy az a tucat, amelyet alkotok, ne legyen olyan mint más. Mert távolról sem akarok senkit másolni és azzal tölteni az időmet, hogy olyat adjak át, amelyet száz meg száz más blogon megtaláltok. Általában próbálom beleszőni magam. A saját képzeletemet, álomvilágomat akarom elétek vetíteni. Tudjátok ehhez sokszor erő és hangulat kell. Sokszor vagyok mélyponton és akkor sosem szeretek írni, mert félek attól hogy túlontúl eltaszítanám magamtól az embereket, az olvasóimat, titeket. Pedig ez nagyon távol áll tőlem. Én mosolyt szeretnék rajzolni az emberek arcára, mely festői hangulatot ad, akár pár percre, pillanatra az életetekben. Nem vagyok tökéletes ember és nagyon sok hibám van, melyek elég gyakran felőrölnek és a mély depresszióba kergetnek. Átgondoltam már nem egyszer hogy hogyan is érhetem el azt magamban hogy ezek a dolgok mindig foglalkoztassanak. Nem vagyok nádszálvékony, van rajtam mit fogni. És ez sokszor nekem nagyon fáj, hogy nem lehetek olyan lány, aki csak felkap magára valamit és jól néz ki. Nem. Sokat kell azzal törődnöm hogy én vagyok-e és jól áll-e az adott darab nekem. Követem a divatot, az újra és újra megjelenő stílusokat. De egyet megtanultam talán az elmúlt 3 évben. Hogy nekem egyedi stílusom kell hogy legyen és nem másokat kell másolnom. És ezzel semmi bajom sincsen. Most nem fogok regényt írni erről, azt hiszem az nem ez a bejegyzés, mert ennek teljesen mást szántam és nem a mély depressziómat ami néha gyötör. Nem. El szeretnék mondani, vagyis mesélni nektek pár boldog percet ami történt velem a hetekben. 

Az első, ami talán életem legboldogabb és legviccesebb napja volt, az 2 hete történt. Itt a blogomon megismertem egy lányt, aki később a közösségi oldalon is megtalált engem. Körülbelül április óta beszélgethetünk, szóval egy kis ideje már ismerjük egymást. Rengeteg dolgot tudtunk már egymásról és a nyár folyamán is szerettünk volna már összehozni egy közös találkozót, de sohasem jött össze, mert vagy ő volt táborban vagy én voltam kórházban. De jobb alkalom nem is lehetett volna, mint hogy én felutazok Pest-re és az Arénában közösen megnézzük a This Is Us-t. Bevallom kicsit féltem szombat reggel, amikor felültem a vonatra, hiszen nem tudtam mire számítsak. Hogy ő is egy olyan lány aki csak átver és megjátsza magát a neten, mint oly sokan mások. De bíztam benne és mélyen hittem és tudtam hogy Zorka nem az és nem is olyan, akiben bármikor is csalódhattam volna. És bátran kimerem állítani hogy soha nem is fogom. Talán egy olyan személyre találtam rá, aki a másik felem. Nagyon ok olyan dologra jöttünk rá és merően hiszek abban hogy jövünk még, ami közös bennünk. Nem tudom hányszor hangzott el az a mondat hogy -Igen, nekem is!-vagy -Igen,én is!-

Persze mint minden lánynak, nekünk is megvoltak a bakijaink és jól kiröhögtük egymást, de mi már csak így szeretjük egymást. Ugyi hugi? :)

A filmen együtt nevettünk, énekeltünk, sírtunk és sikítottunk. Volt hogy én döltem az ő vállának vagy ő az enyémnek. Csodás volt. A közös karkötőnk szinte összekapcsolt minket, Örök barátokká. AZ már más tészta hogy valaki azóta lelopta az enyémről a medált, de akkor ő meg pusztuljon meg és legyen vele boldog. De a láncot a mai napig mindennap a karomon hordom.

Ahogy felidézem az eseményeket egyre több dolog jut eszembe. Azt kifelejtettem az elejéből hogy képes voltam eltévedni a Keletiben, de ez már más tészta :D Le sem tagadhatnám néha hogy szőke vagyok.

Lejártuk a lábunkat és rengeteg boltot. Rájöttünk hogy nagyon egyezik az ízlésünk. 

A búcsúzás nehéz volt, de gyorsan lerendeztük, hiszen egyikünk sem akart szerintem sírni :D 

Azóta is beszélgetünk és talán még közelebb kerültünk egymáshoz azóta. A legeslegjobb dolog hogy jövőhéten újra találkozunk és csapunk egy hatalmas shopping napot. Már alig várom. *.*

Egy összevágott kép a napunkról :)

A másik dolog amit szerettem volna veletek megosztani, mert számomra nagyon sokat jelent és egy indok hogy miért nem kaptatok részt ma, az a szülinapom. Ma lettem 17 éves és hogy a barátnőm szavával éljek, az utolsó szülinapom amit még kiskorúként ünnepelhetek. Rólam tudni kell azt, hogy nem szeretem a bulikt és nem vagyok az, aki olyan lenne hogy csapjunk bele az éjszakába és kitudja mi lesz. Félre ne értsen senki. Nem ítélem el azokat akik szeretik. Nyugodtan. Csak akkor mások is fogadják el azt hogy én nem vagyok olyan. Tehát a mai napomat a városban töltöttem és biliárdoztunk 8 barátommal. Talán sohasem volt még ilyen jó és vidám szülinapom. Jó érzés volt a tudat, hogy ez most rólam szól. Hogy mindenki miattam jött el és értem megteszik azt, hogy megküzdenek egy golyóval a biliárdasztalon. Bevallom eddig életemben ha 2x játszottam, így elég bénán kezdtem, de hál'istennek belejöttem valamennyire a végére. Már itt alig volt hangom, hiszen 2 óra hosszát eltöltöttünk ezzel. Azt hiszem 2 meccset játszottunk és egyszer a lányok, egyszer a fiúk nyertek. Így az egál, nem? :)

Majd elindultunk és mindenki már farkas éhes volt. Gondolkoznunk kellett azon, hogy hova is üljünk be, hiszen 9 ember nem mindenhol fér el kényelmesen. Így egy közeli pizzázó mellett döntöttünk, ahol volt szabadtéren is lehetőség arra, hogy a kis csapat teletömhesse a bendőjét. Aha. Gondoltuk mi. Amint leültünk eleredt az eső. Csakhogy, ennél a pizzánál, nem volt csak szabadtéren lehetőség enni. Az volt a megmentőnk hogy a fejünk felett el lehetett húzni a ponyvát, így nem áztunk meg. Na meg nekem az is megdobogtatta a szívemet, hogy akiért odavagyok esernyőt emelt kettőnk felé, így védve magát és engem is az esőtől. Rengeteget beszélgettünk, nevettünk és kiabáltunk. AZt hiszem nyílt mozit adtunk a tulajoknak, de sebaj.

Sikerült nekik elérzékenyíteniük, hiszen az ajándékaim, amiket kaptam tőlük, mind-mind én vagyok. Feltétel nélkül örültem mindennek, talán jobban is mint kellett volna.

Ez lett volna az én kimerítő összefoglalóm és helyzetjelentésem. Remélem nem haragszotok rám és megértitek hogy most kicsit kikellett a hétköznapokból lépnem és velük tölteni ezt a néhány órát, amelyet az írásból faragtam le. Ígérem bepótolom és behozom a lemaradásomat, amint tudom.

Köszönöm hogy elolvastad! Köszönöm a barátaimnak és barátnőimnek. Köszönöm annak a személynek, aki ezt soha nem fogja olvasni, de én mégis itt kijelenthetem hogy sokat jelent a számomra és megdobogtatja szívem. Annak, aki felnyitja a szemem, akkor, amikor kell és nem engedi hogy hülyeséget csináljak.

És végül, köszönöm nektek olvasóim, akik eljutattok olyan örömökhöz hogy kitartotok mellettem és érdeklődtök irántam és az én firkálmányaim iránt.

Ti vagytok a legjobbak és higgyétek el. Mindenkiben él és lappang egy olyan személy, aki rabul ejti majd az ő hercegét és boldoggá teszi. Amely alkot egy egyedit és csodát. Mert mint ti vagytok drága olvasóim.

Kellemes pihenést a holnapi naphoz. És hatalmas ölelés és kitartás a sulihoz.

Az ajándékaim *.*

Dasie

32.rész

Sziasztok!
Tudom hogy nem hosszú és nem vagyok hű magamhoz. Viszont már nagyon szerettem volna közzé tenni nektek. Ha számotokra úgy elfogadható akkor többet lennének részek, de akkor viszont nem ilyen hosszúak. Benne lennétek? Vagy vártok a hosszabbra? A ti döntéseteket!
Köszönöm a sok cserét, a feliratkozóimat, a látogatóimat, a kommentjeiteket! Fantasztikusak vagytok!
Remélem élvezitek a sulit és kibírjátok a napi küzdést! De higgyétek el, ha most még nem is, később majd örültök neki :)
Kitartást!
Puszi
Dasie

AJÁNLOTT ZENE

Dasie szemszöge:

A párás ablakon tekintettem ki a nyugodt, csendes utcára. Nem járt erre senki és az volt a legjobb hogy azt sem tudták hogy én kivagyok vagy mit is keresek itt. Idegen voltam, akire félve néztek. Akitől még tartottak, mert tudták mit gondoljanak rólam. Kitűntem, de ez kicsit sem zavart, sőt. Az eddigi tökéletes életem szertefoszlott és átvette a helyét a fájdalom és az a sok értelmetlen dolog ami velem történt. A legnagyobb ellenségemnek sem kívántam azt, amit én átéltem azon az estén. 

Tudom hogy megakarta tenni, de még most is beleborzongok abba, hogyha a szemem elé vetődik egy-egy kép, vagy a szavai felrémlenek. Sikítanom kellett volna, viszont semmi nem jött ki a torkomon. Lefagytam és remegtem mint a nyárfa levél. Az életem lepergett a szemem előtt, amit nem nagyon értettem, hiszen nem haldokoltam. Annál sokkal jobban fájt a tudat, hogy azt teszi velem, amit. Fogalmam sincs arról, hogy ő felfogta-e azóta mit is művelt. Hogy tudatában volt-e annak, amit tesz. Borostája szúrt amikor az állát végig húzta a nyakhajlatomon. És ezt az érintést, még mindig ott éreztem ahányszor csak eszembe jutott. A bőröm bizsergett a félelemtől és az undortól, amely már belém ivódott. 

Próbáltam kiszabadulni a karjai közül. Egy idő után erősebben rángattam a végtagjaimat és mindent beleadtam abba, hogy kiszabadulhassak a karjai közül és elmenekülhessek. Belül már azon tanakodtam-amint sikerült kicsit magamhoz térnem-hogy, hogyan szabadulhatnák ki. Az ajtón semmi esélyem kimenni, hiszen zárva volt és biztos voltam benne hogy nem fogja nekem mosolyogva átadni a kulcsokat. Ha egyáltalán itt azzal működik. Apám sznobizmusából kiindulva azt is megmertem kockáztatni, hogy még az ajtóknak is külön volt egy kódrendszere. Erre még a karomat is odaadtam volna. Szeretett hivalkodni azzal, amije van és hencegni is a pozíciójával. 

A második lehetőségem az ablak volt. Tudom hogy az első emeleten voltunk, de talán ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Vagy választhattam azt, hogy hagyom magam neki. De semmiképpen sem szerettem volna átélni. Így is elég lelki trauma, hogy megpróbálta. A jobb kezét egyik mellemen pihentette és a pólómat próbálta egyre lejjebb húzni, míg a bal kezével próbált ellazítani, nem sok sikerrel. A testemet sajnos nem tudtam irányítani, így az érzésbe beleremegtem ahogyan ujjai végig futottak a mellbimbómon, meg-megcsavarva azokat. Hangos zihálásomra, csak egy hahotázással felelt és bátran szorított közelebb majd ültetett fel az íróasztalára. Jobb helyzetem nem is lehetett volna. Nem tétovázhattam, rögtön ágyékon rúgtam. A fájdalomtól összegörnyedt, de szemeiben harag és düh vegyült koromfeketén. Kihasználva a pár pillanatot, míg próbálta összeszedni magát, felugrottam és a legközelebbi ablakhoz léptem. Könyökömmel kitörtem az üveget és nagyot sóhajtva ugrottam le, nem számítva arra hogy lent egy hatalmas betonplacc vár rám. Utolsó emlékem a kétségbeesett nevem kiáltása a szájából. És itt elhomályosodott előttem a világ. És nem maradt más csak én és a sötétség. Mint kiderült jó sokáig a barátja voltam az öntudatlanságnak.

Nem tudom mennyi idő telhetett el a balesetem óta, de egyik nap a fény szólított magához, hogy talán ideje lenne felkelnem és újra élnem az életem. Először nem szerettem volna visszatérni. Minden olyan békés és nyugodt volt. Nem volt baj, nem voltak emlékeim, teljesen tudatlan voltam mind a történtek, mind az életem kapcsán. Csak én voltam. Még a nevemre sem emlékeztem, de ez egy cseppet sem zavart. Szerettem így lenni és ha kívánhattam volna örökké lebegtem volna ebben a nyugvó állapotban. Persze voltak visszahúzó elemek és pillantások a valóságba. Egy fiú rémlett nekem, nem is, egy srác. Az ágyam előtt térdepelt és összekulcsolt kezekkel sírt. Keservesen zokogott egy lány ágya előtt. Sokáig nem tudtam, majd rájöttem hogy ez csakis én lehetek. Ez a kép sokszor felderengett előttem, talán hónapokon keresztül, de figyelmen kívül hagytam, hiszen jobb volt lebegni, könnyűnek lenni. 

Ahogy telt az idő-megjegyzem, ott, akkor én nem észleltem semmit abból hogy bármennyit is múlt volna-többet jelentek meg előttem ezek a képek, villanások és már nem csak a srác szerepelt rajta. Egy csont sovány nő ült még az ágyam mellett sokat és olvasott vagy beszélt hozzám. Érdekes volt hogy ezt mindig hallottam. Ha beszéltek hozzám, az állandóan visszarepített. Végig hallgattam könyörgésüket, sóhajaikat, imáikat, de először nem is értettem mit akarnak. Később, nagyon hosszú idő múlva rájöttem hogy nekem vissza kell mennem. Mert közöttük a helyem és az életemnek folytatódnia kell.

A kórházban amint magamhoz tértem, nem hagytak nyugodni és mindenféle kérdés repkedett felém. Azt sem tudtam hova kapjam a fejem és melyikre válaszoljak, amikor belépett egy fiatal, magas orvos az ajtón és hangosabban csendet kért, majd mindenkit kitoloncolt a szobából.

-Hogy vagy? Ugye tegezhetlek Dasie? Nem sokkal vagyok nálad idősebb.-állt meg az ágyam mellett a mappájával a kezében, majd körmölni kezdett, de fogalmam nem volt arról hogy mit is írhat már most. 

-Pe-ersze.-próbáltam válaszolni, ám a hangom inkább tűnt rekedtnek és zajnak, mintsem válasznak. Olyan érdekesen csengett a nevem a szájából. Furcsa volt újra hallani, érzékelni. Az egész annyira más volt és nehéz. Még a levegővétel is keményebb volt, nem oly légies, mint ahol eddig voltam. A napfénye besütött az ablakon és bántotta a szemeim, viszont a bőrömet átitattam vele. Próbáltam minél több D vitamint magamba szívni.

-Hogy érzed magad?-rántott vissza a valóságba az orvos hangja. Szemeim hirtelen pattantak ki. Reakcióm valószínűleg megijesztették, mert rögtön közelebb hajolt és végig simított a karomon.-Nyugalom. Nincs semmi baj. Jól vagy.-a karomon felállt a szőr az érintésére és a levegő is megfagyott körülöttem.

 Dermedt voltam. Nem akartam hogy megérintsen. Senki érintését sem tudtam volna elviselni magamon. Ő egy orvos, én pedig a betege voltam.Emlékeim áttörtek a gáton az agyamban, amely eddig a gondolataimat és minden eddig történtet elfedett. Sikítani akartam. Rángattam a kezeimet, lábaimat. Csak megakartam szabadulni attól a szörnyű kíntól, ami körülöttem zajlott. Visszaakartam kapni a rendes, normális életemet. Egy senki akartam lenni. Beleharaptam az orvos karjába és kiakartam ugrani az ágyból, de az erős kezei visszarántottak.

-Engedjen el! Nem akarom hogy hozzám érjen. Engedjen el! Nem hallja? Eresszen már el!-rángatóztam, de nem engedett. Az ágyba tett vissza, majd egy fehér ampullából felszívott egy kis anyagot az injekciós tűbe. Karjaim és bokáim már leszíjjazva terültek szét az ágyon. Moccanni sem tudtam. A branülömön keresztül beadta nekem az anyagot. Szinte teljesen biztos voltam benne hogy nyugtató volt. Mert a következőt pillanatban pilláim újra elnehezedtek és mély, álom mentes világba zuhantam.

És most itt vagyok. Még mindig az ablakon bámulok kifelé. A hó már hatalmas pelyhekben hullik és lassan karácsony. El sem tudom hinni hogy ennyi idő eltelt azóta. Jó, mondjuk augusztusban , amikor leugrottam arról az erkélyről, 3 hónapos kómába kerültem. Majd mikor felébredtem, pár nap múlva ide szállítottak. Nem akartam egy szanatóriumban tölteni a karácsonyt, amely a szeretet ünnepe. Anyáékkal és Harry-vel akartam megünnepelni. Ajándékok után akartam futkosni. Idegeskedni az ünnepi vacsora miatt. De az orvosok nem bíztak bennem, így nem engedték hogy kitegyem a lábam. A rokonaim nem látogathattak meg már egy hónapja. Nem beszélhettem velük. A világ elvolt tőlem zárva, csakis egy kis rést hagytak meg nekem. Ezt az ablakot, amelyet minden egyes nap nézek. Bámulok ki rajta és figyelem a külvilágot. Ami, meg kell hogy mondjak nagyon unalmas, hiszen senki nem jár erre. Az épületet amúgy is egy nagy parkra épült, és egy pad tárul mindig a szemem elé. Embereket csak akkor látok, ha valaki kimegy a friss levegőre, vagy az itt dolgozó nővérek, orvosok, ritkán látogatók megfordulnak erre. 

Tudtam hogy nem igazán jól reagáltam a magamhoz térésem után a kezelésekre, és másokra. Idegileg kész voltam, és nem tudtam feldolgozni azt a tényt, hogy az apám meg akart erőszakolni. A gyomrom még most is megremeg, de attól függetlenül vágytam arra hogy Harry a karjaiba zárjon. Talán sohasem leszek túl rajta teljesen. Mindig az emlékeimben fog élni az a délután. Nem tudom mi lett az apámmal. Azt sem tudom hogy a testvéreim megszülettek-e. Azt hogy Harry most éppen hol van. Csak reménykedni tudtam hogy nem felejtettek el engem és még néha azért gondolnak rám.  Mert én még élek.

Harry szemszöge:

Nem tudtam tétlenül a folyosón ülni, mikor tudtában voltam annak, hogy végre magához tért. Hosszú, keserves hónapok után végre láthattam a tágra nyíló gyönyörű szemeit. Ám azokból nem a szeretet és a megnyugvás sugárzott, nem is vártam el ezt tőle. A zavartság és a tudatlanság köszöntött vissza. Éreztem hogy nem ismert fel, de csak abban bízhattam hogy ez egy átmeneti állapot és újra önmaga lesz. A tétlenség megőrjített, de már megtanultam magamban kezelni a fékezhetetlen düht és magányt. Senki sem sejtette hogy mi is játszódik le a családunkban, vagy a mi kettőnk kapcsolatában. Nem is akartam hogy bárki tudomására jusson. A média elől próbáltam elrejteni a fájdalmamat. Semmiképpen sem szerettem volna hogy kitudódjon a Dasie családjában történtek. Az édesanyja nem szerette volna elmondani hogy mi is történt és a mai napig sem tudom, hogy miért lett ez a csodálatos lány öngyilkos. Mert ebben a hitben élt mindenki. A rendőrök nyomoztak, de semmi jelét nem találták annak hogy dulakodás, esetleg bántalmazás történt volna. Az édesapja nem bírta így látni a lányt, így ő a munkába temette a bánatát és mindig utazott. Minden ügyet ő maga intézett, annak ellenére hogy megszületettek az ikrei.  De nem érdekelte őt a gyerekei. Lassan a szemem előtt vált nyilvánvalóvá, hogy elhagyja őket és nem jelentkezik. Azt hiszem Louis édesanyja, Johanna segített neki a mindennapokban és ha kellett, néha vigyázott a kicsikre. Én sokáig nem mertem elmenni. Okoltam magamat hogy visszautaztam Amerikába. Ha én vele lettem volna és nem hagyom magára, akkor most is együtt lennénk boldogan. 

De én már régen nem hittem abban, hogy nyugodt, boldog életem lehet. A békés szavakat, már akkor kitöröltem a memóriámból, amikor nagyobb sikereket értünk el és robbanásszerűen betörtünk a zenei piacra. Most már levegőt is alig tudok venni úgy, hogy ne tudjanak róla. Mindig, mindenhol megtalálnak. Bosszankodhatnék és bevallom őszintén sokszor idegesít is, de akkor mindig mérlegelem a dolgokat. A rajongóink juttattak minket oda, ahol most vagyunk. Ő miattuk lehetünk sikeresek, ő értük írunk dalokat és adunk ki bármilyen promóciós terméket. Mindig is arról álmodtam hogy megvalósíthassam az álmaimat és másokat szórakoztathassak. Éreztem hogy én a színpadra születtem és ott a helyem. Álmaimban sem képzeltem volna, hogy ezzel együtt, a zenével, kapok egy második nagy családot, akire mindig, bármilyen körülmények között számíthatok. És lehet hogy vannak hullámvölgyeink és az életünk sem teljesen tükörsima, gond mentes. De imádom az akadályokat, amiken túl kell jutni ahhoz, hogy megkapjuk amit megérdemlünk és amire vágyunk kitudja mióta.

De most mindez lényegtelennek tűnik a szemem előtt. Bánom hogy nem tölthettünk több időt. Hogy nem mutathattam meg neki hogy mennyire is szeretem. Nem éreztethettem vele hogy mennyire fontos nekem. Zavar és rettentően dühít hogy nem tudtam hamarabb lépni felé. Pedig pont én nem arról vagyok híres hogy beszari lennék, mégis nem akartam elrontani. Nem szerettem volna hogy kicsúszik a kezeim közül, és nem lehet az enyém. Magamnak akartam. Megakartam kapni minden módon ahogyan csak lehetséges. Akartam a szerelmét, a szeretetét, a lelkét, a testét. Mindenét. Magamhoz akartam láncolni. De most mégis hogyan tehetném? 

Fél mindentől. Nem ismer fel. 

Hirtelen hangos kiabálásra lettünk figyelmesek, én pedig rögtön az ajtóhoz szaladtam. Nem lehetett elfordítani a kilincset, pedig próbáltam betörni és széttörni. Nem ment. Borzalmas látvány volt azt figyelni ahogy az ágyhoz láncolja, majd bead neki valamit, amitől a teste rögtön elernyedt és elaludt. Vagyis, nagyon reméltem hogy csak elaludt. Feszült végtagjaimra egy kéz kulcsolódott és fejtette le a kilincsről, ugyanis folyamatosan rángattam. Beakartam jutni hozzá. Beszélni szerettem volna vele, ahogyan eddig is tettem és tudtam nagyon jól hogy hallja, csak nem tud rá válaszolni. Magamhoz akartam szorítani. Megvédeni mindentől és mindenkitől. 

De nem engedtek be hozzá. Sem akkor, sem napok múlva. Őt pedig elvitték. Fogalmam sem volt hová. Csak arra kértek hogy felejtsem el és próbáljam elfogadni azt, hogy ő már nem önmaga és nem az enyém. Én nem vettem be ezt a maszlagot. Tudtam, nagyon jól tudtam hogy Dasie nem adná fel ilyen könnyen. Utána akartam menni. De nem engedtek. És csak is úgy tudtak visszatartani, hogy azt mondták érte meg kell hogy tegyem. 

Mit szólnátok az ilyen hosszúságú részekhez? Várom a véleményeket! Köszönöm hogy elolvastad! Xoo