30.rész

Sziasztok!
Hát hazaértem és meg is érkeztem a következő résszel.
Nagyon köszönöm a sok feliratkozót és komolyan könny szökött a szemembe amikor láttam hogy mennyien jártok itt!
Ez nagy lökést adott hogy elkezdjem írni ezt a részt!
A nyereményjáték nyertesét holnap kihirdetem és felveszem vele a kapcsolatot hogy minél hamarabb hozzájuthasson ehhez az apró ajándékhoz.
Megszeretném még köszönni azoknak akik kommenteltek! Nagyon sokat jelent nekem mikor tudom, hogy mit gondoltok az adott részről, gondolatról.
Nem is szaporítom tovább a szavakat!
Jó olvasást és élvezzétek még ki ezt a másfél hetet!
Puszi
Dasie

Harry szemszöge:

Gyorsabban szedtem a levegőt, miközben a konyha pulton támaszkodtam. Tenyereimmel erősen kapaszkodtam beléjük és már-már félő volt hogy eltörnek. Mégis valahogy a gondolataimat nem ez foglalta le. Szemeimet csukva tartottam és minden erőmmel azon voltam hogy vissza fojtsam a vágyam. Nem volt könnyű, sőt. Olyan elbaltázott hülye vagyok. Miért kellett visszautasítanom? Örülnöm kéne hogy ő is kíván úgy engem. Akkor meg mi a fene ütött belém? Most megbántottam, pedig belül érzem hogy csak neki akartam jót. Nem szerettem volna elsietni vele a dolgot. Különlegesen szerettem volna az első alkalmat eltölteni vele. Nem úgy hogy magára kell hagynom rögtön utána. Nem így képzeltem el. És most bármennyire is haragszik rám, örültem hogy nem mentünk volna tovább. Vajon mit érezhet most? Csak remélni tudtam hogy nem törtem össze teljesen és megtud nekem bocsátani. Gondolom másnak ez semminek tűnhet, de nem szeretném ha ez is viszályt indítana vagy csak mély árkot ásna köztünk. Feszültség kúszna máris a tökéletes kapcsolatunkba, amit úgy éreztem hogy szinte még el sem kezdődött. Sajnáltam, mert megfogadtam hogyha egyszer az enyém lesz, akkor megmutatom neki hogy mennyire szeretem. De mégis hogy tehetném? Nagyon kevés időm van arra is hogy együtt töltsünk pár percet, órát. Nekem el kell mennem. Bevallom őszintén az is fáj, hogy nem jön velem, viszont megértem. Neki van itt egy élete, amit nem rúghat föl rögtön miattam. De annyira szeretném állandóan a karjaimban tartani és lágy, szerető szavakat suttogni a fülébe, éreztetve hogy nagyon, de nagyon fontos nekem. Sőt, annál sokkal több.

Mélyet sóhajtva kinyitottam a szemem és kinéztem az ablakon. El volt borulva, így a felhők szürkésen beborították a légkört. Lehangoló volt látni hogy még az idő is a kedvemet tükrözi. Az eső halkan csepergett, ami már-már megnyugtatóan hatott volna rám, mint oly gyakran, ám most még ez sem segített. Lassan és komótosan mentem föl a lépcsőn hogy a karjaimba vonhassam és bocsánatot kérjek. A fürdőszoba ajtó hangosan csattant, ezzel tudtomra adva hogy Dasie ott tartózkodik. Oda sétáltam és leültem az ajtó elé.

Pár percig vártam, amíg hallottam hogy a csap folyamatosan folyik, majd elzárul. Pillanatokkal később kilépett vörös arccal és itt-ott csapzott hajjal. 

-Dasie, én...-ugrottam fel elé és megfogtam a kezét, de ő kifejezéstelen arccal kirántotta azt.

-Ne érj hozzám!-sziszegte és elindult a szobám felé.

-Nagyon sajnálom.-mentem utána. Leült az ágyra és a padlót figyelte lesütött szemekkel. Csak megrázta a fejét.

-Kérlek Harry. Csak mondd meg kérlek!-nézett fel könnyes szemekkel.

-Mit mondjak el?-guggoltam le elé. Ez a pillanat kicsit emlékeztetett arra, amikor pár napja még a hotel szobában voltam így előtte. Akkor arra kértem hogy legyen a barátnőm, most pedig csak azt szeretném hogy megbocsásson.

-Csak mondd ki hogy nem kívánsz. Sokkal egyszerűbb lenne nekem. Mint hogy így őrlődöm.Kérlek.-csuklott el a hangja. Meghökkentem. A fejemben ütögettem magamat hogy, hogy lehettem ilyen barom. Mégis hogy gondolhat ilyet magáról? 

-Hé, kicsim. Nézz rám.-fogtam meg az állát és emeltem fel hogy szemeim megtalálják az övét.-Elmondhatatlanul kívánlak. Minden egyes porcikám sóvárog utánad. A bőrödért, az illatodért, az érintésedért, a csókjaidért.-suttogtam el a fülébe miközben a karjaimba húztam.

-Akkor miért löksz el magadtól?-motyogta a pólómba.

-Nem löklek el, csak nem szeretnélek kihasználni. Mondtam már hogy szeretném ha különleges lenne. Mellesleg melletted szeretnék maradni ha megtörténik. A karjaimban tartani, együtt aludni el.-csókoltam végig a nyaka és az arca vonalát, melybe beleborzongott.

-De olyan rossz mikor visszautasítasz.-mondta. 

-Nekem is. Talán a legrosszabb dolog amit tennem kell. Vagyis nem is amit kell, de nagyon nehéz neked ellen állni elhiheted.-simogattam meg a derekát, mire ő elkapta a kezem.

-Hagyd ezt a abba és ne kínozz.-mondta a számhoz közel mosolyogva. -Vagy én is kínozni foglak, de szerintem azt nem szeretnéd.-suttogta, mire én felnyögtem és elborultam a padlón. Ő csendesen kinevetett én pedig megkönnyebbülve sóhajtottam fel.

Az arcomat felemeltem és a tekintetemmel őt kerestem. Nem volt az ágyon. Felkönyököltem, majd felakartam állni hogy megkeressem. Nem sok helyre tűnhetett el, hisz csak egy kisebb mosdó nyílt a szobából, na meg a gardróbom. Lassan feltápászkodtam, de akkor egy kéz nyomott vissza, eltakarva a szemeimet. 

-Mit csinálsz?-kérdeztem meglepődve.

-Miért? Mit szeretnél? Mit csináljak veled?-haladt végig a testemen mint egy kígyó. Rám tapadt mint a selyem. A bőre hasonlóan bársonyos volt. Ziháltam.

-Hmmm? Miért nem szólalsz meg?-haladt vissza a számhoz, majd a kezével levette a szememről a kendőt. Pupilláim kitágultak és nagyot kellett nyelnem hogy nehogy felnyögjek. Fehérneműben volt előttem. A falatnyi darabok alig takarták vékony testét. Domborulatai olyan ellenállhatatlanok voltak, hogy nehezen bírtam magammal. A késztetés hogy levetkőztessem és örömet szerezzek neki uralta a testem. A vágy, hogy nevemet a szájából halljam... még a gondolat is kibírhatatlan volt. Csókjáért nyújtózkodtam, de ő felállt.

-Azt hiszem lassan indulnod kellene.-tudtam mire megy ki a játék. Most visszakapom azt, amit én tettem meg vele. Nem hibáztattam. De  miért pont most kell elmennem? Olyan szívesen folytatnám most ezt. Mindketten megadnánk a másiknak amit csak szeretne. Alattam nyögne és biztos vagyok benne hogy én sem bírnám ki hang nélkül. 

Felültem újra és most már fel is álltam. Éreztem hogy a nadrágom feszül és a boxeremben egyre kevesebb a hely, de most még arra sem volt időm hogy könnyítsek magamon a fürdőben. És az elég átlátszó is lenne. 

-Valami baj van?-emelte rám a szemeit. Szemében pajkosság csillogott. Szerettem mikor ilyen csenevész, játékos. Szerettem ezt az oldalát. Szerettem az egész lányt. Szerettem Dasie-t.

Dasie szemszöge:

-Én azt hiszem megyek és felöltözöm.-indultam el a gardrób irányába, ahol az előbb gyorsan ledobtam a ruháimat. Most nem kapta el a karomat és nem húzott vissza a karjaiba. De meg is értettem. Mindjárt el kell indulnia és így is alig tudja magát türtőztetni, mint én. A gondolat mosolyt csal az arcomra, hogy mi lenne ha most maradhatna. Hmm... ábrándozok inkább egyenlőre másról.

Magamra kaptam egy madaras pulcsit és egy fekete nadrágot. Kiléptem és szemeimmel végig pásztáztam a szobát, de nem volt ott. A nappaliban találtam rá, ahol a telefonjával babrált. 

-Mit csinálsz?-huppantam le mellé.

-Follow spreet-et tartok.-mutatta felém.

-Bejelentkezel az enyémen is hogy többet tudjunk követni egyszerre? Biztosan örülnének neki.-mosolyogtam rá.

Felém fordult hitetlen arccal és megrázta a fejét.

-Mondd, hol voltál eddig?-tárta szét a kezeit, telefonját az ölébe ejtve.

-Jól van már. Nah tessék itt van. Lépj be!-nyújtottam oda a telefont.

Vagy fél óráig elszórakoztunk ezzel. Örültem hogy segíthettem és pár rajongó arcára mosolyt csalhattam. Boldog voltam, viszont féltem hogy mi lesz ha kiderül hogy mi ketten együtt. Remélem elfogadják és nem törnek ki gyűlölködésben és őrjöngésben.

-Lassan mennem kell, ha el akarom érni a repülőt.-fordult felém és az ölébe húzott. Átkulcsoltam és a mellkasára dőltem.

-Nagyon fogsz hiányozni.-motyogtam kockás ingébe. Kezei nyugtatóan fel-le jártak a hátamon. Szerettem így lenni. Ilyen közel hozzá.

-Ahogy te is nekem. -szorított még szorosabban magához, majd puszit lehelt a homlokomra.

-Írsz majd nekem és felhívsz?-néztem fel smaragdzöld szemeibe.

-Ezt kérdezned sem kell. Az agyadra fogok menni az állandó üzeneteimmel.-nevette.

-Dehogyis. Kíváncsi leszek minden egyes pillanatodra!

-Mennem kell. Most már tényleg.-állt fel és húzott magával.

-Mehetek veled?-kérdeztem meglepődve.

-Persze.-mosolyogta.

-És ha meglátnak?-hangom idegesen remeg.

-Akkor meglátnak. Ne foglalkozz vele. Szeretlek és csak ez számít.-fogja meg a kezem, majd elindulunk az ajtóhoz. Felveszünk egy-egy jacket, majd a cipőnkbe bújunk és kilépünk az ajtón.

A kocsihoz sétálunk, ami a garázsban pihen, majd beülünk a sötétített üvegű Range Rover-be. Kitolatunk, majd megvárjuk míg az elektromos kapu bezárul.

-Mi lesz addig a kocsiddal ha most elmegyünk vele?-tárom elé a kérdésem.

-Arra gondoltam hogy addig vigyázhatnál rá.-néz felém a kormány mögül.

-Komolyan? Vezethetem?-fordulok felé csodálkozva.

-Persze. De vigyázz, mert ha bármi baja lesz, te kapsz érte.-szisszen fel játékosan.

-Hű.. Köszönöm.-bambulok el csodálkozva.

-Nincs mit.-mondja nevetve és megragadja a kezeimet.

A reptér felé csendben tesszük meg az utat. Közénk borul a lassú búcsú tudata. Nem akarjuk elengedni egymást, viszont tudjuk hogy nincs más választásunk. Vele kéne mennem. Tudom. De annyi mindent meg kell még tudnom. Annyi kérdés van, amire alig várom a válaszokat. Titkok, melyek a figyelmem elveszik attól, akinek szentelném.  Itt kell maradnom.

Megérkezünk, becsekkolunk és elvezetnek minket egy külön terembe, ahol várakozhatunk. Még megdöbbenek hogy milyen jól és igényesen bánnak Harry-vel.

20 perc az indulásig és lassan fel kell szállnia a gépre.

Nehezen engedjük el egymást. Kifejezni nem lehet hogy mennyire fog az egész lénye hiányozni, ami szinte már belém ivódott.

-Nyugtass meg hogy minden rendben lesz és vigyázni fogsz magadra.-fogja kezei közé az arcom.

-Igyekszem.-mosolygok bágyadtan.

-Ígérd meg hogy elmondod hogy mit tudtál meg, jó?-fürkészi az arcom.

-Rendben.-motyogom.

-Akkor jó. Most pedig gyere ide.-szorít magához és szenvedélyesen megcsókol, bele adva mindent. 

Lihegve válunk el egymástól, amikor a hangos bemondó már sokadjára hívja fel a figyelmünket hogy pár perc múlva a gép fel száll és Harry-nek ideje lenne már a repülőn lennie.

-Szia.-csókol meg utoljára.

-Szia.-motyogom én is.

Majd felkapja a táskáját és elindul. Nem tesz pár lépést, visszarohan és újra a karjai között vagyok. 

Hope szemszöge:

Nem tudom elhinni hogy újra írt nekem. Hogy szüksége van rám. Rám. Aki egy nagy büdös ribanc és mindent megtenne azért hogy végre felfigyeljenek rá. Akkor mégis miért pont rám van szüksége? Ezt nem érthetem és nem is fogom megérteni még ő el nem árulja nekem. Nevetek magamban hogy komolyan mindig kifogom ezeket a gyökereket. Viszont csodálkozom is, hiszen ő tudja mit tettem. Mindvégig tudta. És most mégis írt nekem. Én pedig boldogan írtam vissza. Fura, de nem azért hogy őt is kihasználjam, hanem mert ő megért. Ismer régóta és úgy látszik nem ítél el, annak ellenére sem hogy tudja mit tettem. Milyen vagyok/voltam. Megváltozhatnék, bár nem lenne könnyű. Lehetnék újra a régi. Nem csak belülről, hanem a nevem is lehet az, amit anyáék adtak nekem. Mégis, miért fáj annyira kimondani magamban is hogy Perrie? Miért félek ettől a névtől? Miért gyengít el hacsak meghallom a gondolataimban vagy bárhol máshol.Hogy süllyedhettem ilyen mélyre hogy megcsaltam Harry-t és nem sajnáltam? Lefeküdtem egy nős és idősebb férfival? Hánynom kell magamtól. Az már csak hab a tortán hogy a nő gyereket vár és nem mellesleg Harry új barátnőjének az apja. Ha minden kiderül, te jó ég, milyen botrány lesz. De az már nem az én gondom, én kiléptem. Nem akarok azzal a férfival többet találkozni. Elég volt. Nem bírom tovább a sok erőszakoskodást, sem azt, hogy úgy bánik velem mint a lábakapcájával. 

Itthon ülve jövök rá arra, hogy nem akarok olyan lenni mint az anyám. Aki közel az 50-hez úgy öltözködik esténként mint egy kurva és mindig más pasikkal látom. Nem csodálkozom hogy apám ott hagyta. Más akarok lenni. Akire felnéznek, akire büszke lehet bárki, akit nyugodtan követhetnek a fiatalok, mind öltözködésben, megjelenésben, stílusban, viselkedésben. Új ember akarok lenni. Muszáj megváltoznom, elegem van abból hogy mindenki gyűlöl és utálkozik felettem. Le kell nyugodnom, a földre kell szállnom és élnem kell az életemet. De ez csak úgy megy ha elengedem a múltam, amin sajnos már nem tudok változtatni. Az az enyém és én voltam. Megtörtént és nem tudom már visszaforgatni, hogy máshogy döntsek azokban a pillanatokban, percekben. El kell hagynom ezt a viselkedést, öltözködést. 

Először is ki kell dobnom ezeket a ruhákat. Hány ingerem támad a falatnyi daraboktól. Feltápászkodok a lépcsőről és a szobám felé indulok. 

Elhúzom a gardróbom ajtaját és elkezdem válogatni a ruháimat, aminek a 90%-át kidobom és egy zsákba teszem. Tudom hogy több ezer fontnyi ruha foglalta el eddig a szekrényem, de talán lefényképezhetném őket és eladhatnám az ebay-en. Mégis csak jelentenek nekem valamit és nem tudom csak úgy kidobni a szemétbe. Ezzel elvagyok egy darabig, majd nyitok egy új fiókot és elkezdem árulni a temérdeknyi ruhának nevezett anyagokat. Márka, méret, ár szerepel mindegyik mellett. Élvezem ezt csinálni. Nem mintha annyira szükségem lenne a pénzre, mégis tetszik a dolog. Beleunva a várakozásba, felhúzok egy hosszú fekete farmert, egy madaras pulcsit, cipő, táska, fülbevaló, egy kis parfüm, majd elindulok a fodrászomhoz. 

A kocsimból kiszállva mély levegőt veszek és belépek. 

-Szia Chanel!-lépek az agyon tetovált, mégis iszonyúan aranyos csajhoz.-Ráérsz most? Nem zavarok?-

Ahogy rám tekint, kicsit felvonja a szemöldökét. Hát igen, kicsit máshogy festek. A hajam kiengedve laza tincsekbe, nagyon kevés smink és takaró ruha. Más vagyok, de ez nem meglepő az előző lépéseimhez.

-Persze. Mit szeretnél most? Zöld, esetleg fekete?-keresgél máris a festékek között.

-Nem, inkább lehetne arany barna, amire ha rásüt a nap, akkor sötét szőke. Semmi extra.-vonom meg a vállam és leülök az elém tolt székre.

-Biztos vagy benne? Jól átgondoltad?-szorítja össze a szemöldökét.

-Igen, túlságosan is. Csak csináld, míg meg nem gondolom magam.-nevetem. Ő ismét meglepődhet, hisz kedves vagyok és nevetek. Igen új, hogy nem ordítozom hogy nekem mi kell és mi nem jó.

-Jól van és hogy vagy? Minden rendben veled?-kezd el beszélgetni bátortalanul, de a beszélgetés felpörög és mind ketten végig nevetjük a közel 3 órás munkát.

-Na hogy tetszik?-fordít a tükör felé. Kinyitom a szemem és meghökkenek. Teljesen más színben pompázom és ragyog az arcom. 

-Csodás lett! Köszönöm!-ugrok a nyakába és fizetek. 

Örömömben hazaindulok és nem érdekelve hogy anyámnak milyen kedve van, szorosan megölelem.

-Minden rendben kicsim?-tágul nagyra a pupillája.-Mit csináltál a hajaddal?-fogja a kezei közé.

-Nem tetszik?-biggyesztem le a számat.

-Dehogynem. Nagyon szép vagy!-simogatja meg a karom. 

-Akkor jó.-nevetek és kiveszem a táskámból a telefonomat, ami éppen jelzett hogy sms-em érkezett.

"Fel tudsz lépni Skype-ra?"

Nekem több sem kell repülök a szobám felé, majd gyorsan az ágyamra huppanok és belépek.

Mosolyogva integetek a kamerába, amikor látható a képe és a szívem nagyot dobban hogy ott van ő is újra.

Ha csak messziről is. De ott volt és rám várt. 

Köszönöm hogy elolvastad! *.*