31.rész

Sziasztok!
Csak pár pillanatra léptem fel, hogy meghozzam nektek a következőt. Azt hiszem tegnap este sok mindent kifejtettem és kitört belőlem.
Nagyon köszönöm akik biztatnak és írtak nekem pár kedves mondatot. Nagyon jól esett.
Remélem tetszeni fog.
Kicsit más. Kicsit új. Bocsánat a végéért, előre is!
Komizz! Köszönöm :)
Puszi
Dasie

Hope/Perrie szemszöge:

-Szia!-integettem a kamerába, az ágyamon elnyúlva. Amint a képe megjelent előttem, végig nézhettem rajta. Arca, mint általában borostás volt, szemei mélyen csillogtak, amiben ellehetett merülni, mint egy sötét, titkokkal teli barlangban. Haja az égnek meredve állt és adta meg arcának jellegzetes vonalát. 

-Szép estét!-válaszolt ő is.

-Nálad este van gondolom. Itt még nincs olyan késő. Olyan 3-4 körül lehet. Ott mennyi van?-kérdeztem rá, beindítva a beszélgetést.

-Hajnali 1 múlt.-húzta el a száját, majd egy nagyot ásított.

-Úristen.-kerekedtek el a szemeim.-És nem vagy fáradt?-aggódtam.

-Nem rég ért véget a koncertünk. De nem. Már hozzászoktam.-vonta meg a vállát.-Milyen napod volt?-kérdezett rá. Én pedig csak megvontam a vállam. Nem szerettem volna neki elárulni min is estem át. Mennyit váltottam. Saját magamat meghökkentettem.

-Átlagos. Neked biztosan érdekesebb.-válaszolt.

-Áhh... egész nap bent ültünk a buszban, vagy bementünk próbálni. Mozdulni nem tudtunk a rajongóktól.-húzta el a száját.

-Sajnálom.-mondtam teljesen őszintén.

-Nem kell. Igazából ők a legfontosabbak nekünk, hiszen nélkülük sehol sem lennénk. Ők adnak nekünk biztatást, biztos pontot, lelkesítést, ihletet. Egyszóval ők a banda.-magyarázta.

-Értem. És...és miért kerestél engem?-tértem rá a lényegre. Nem szerettem volna azonnal rávetíteni ezt a kérdést, de már nem bírtam magammal.

-Mert hiányzol. Minden nap rád gondolok és egyszerűen nem tudom hogy tehetném hogy ne így legyen. Nem tudom hogy űzhetnélek ki a gondolataimból.-nézett a szemembe a kamerán keresztül.

-Zayn..én nem tudom mit mondjak.-halt el a hangom.

-Semmit. Kérlek ne mondj semmit. De gondold át. És válaszolj egy kérdésemre.

-Jól van.

-Te is gondolsz rám?-tette fel az ő érdeklődését, amire gondolom várta a választ. Ami ott lebegett kettőnk között egy ideig.

-Sokat gondolok rád Malik. De amit tettünk a másikkal, csak rossz volt.-ráztam meg a fejem.

-Mi lenne ha újra kezdenénk? Ha újra megpróbálnánk? Hidd el, más lenne. Kérlek.-ragyogtak őzike szemei.

-Nem tudom Zayn.-sütöttem le a tekintetem és néztem más irányba. 

-Csak gondold át kérlek. Csak ennyit.

-Jól van.-vágtam rá, mielőtt meggondolom magam.-Inkább beszéljünk másról.-mosolyodtam el, ahogyan ő is.

Dasie szemszöge:

Sebesen szelem át az utat szüleim háza felé, ahol még nem is jártam amióta beköltöztek. Mekkora hazugság volt az is, amikor azt mondták majd együtt kiválasztjuk és vesszük meg. Bár nem lepődtem meg. Mindig ezt csinálták. A telefonban hitegettek és biztattak, de a valóság mindig másként szülte ki magát. Untam hogy ezt csinálják velem. Belefáradtam abba hogy titkok között éljek és bármit megtehessenek velem. Elegem volt abból hogy szinte az egész életem csak egy nagy ígéret volt állandóan az ő szájukból. Bármit is állítottak és vázoltak elém, az biztosan nem úgy teljesült be. Ez nem tudhattam mitől lehet. De beleuntam abba hogy csak szórakoznak velem. Az igazság az hogy én is felnőttem és máshogy látom már a dolgokat. Nem lehet velem játszadozni, mint egy bábbal. Nekem vannak érzéseim, van életem, amibe nem járkálhatnak ki-be, ahogy kedvük tartja.

A házak között cikáztam és a számot kerestem, amit sms-ben kaptam meg édesanyámtól. Egy tenger melletti utcába csöppentem, ahol a villák egymást érték. Már nem is csodálkoztam hogy a szüleimnek ilyen fényűzésre van szükségük. Míg én New Yorkban elvoltam a kicsi, poros lakásomban, ők sohasem jöttek fel hozzám. Inkább elhívtak kávézni, csakhogy ne kelljen nekik belépni az én lakrészembe. Irtóztak attól hogy én nem luxus körülmények között lakok, hanem szeretem a hangulatos kis légteremet, ahova megannyi kedves élményem kötődik a mai napig is. Egy részemnek a mai napig hiányzik az az életem is. Milyen más volt. A házat keresve egy régi emlék elevenedik meg szemeim előtt.

-Tyler kérlek ne!-nevetek átfutva a pékség másik sarkába. A lisztes kezeivel lassan közelített felém és próbálta a hajamba szórni az apró szemcséket. Fekete pólóban voltam, nem nagyon szerettem volna lisztesen New York utcáira lépni. Védekezésképpen a kezeim magam elé húztam, ezzel is hárítva hogy közelebb kerüljön a pólómhoz. Míg én arra számítottam hogy előröl fog támadni, nagyon naivnak bizonyultam. Kezei körbeölelték a csípőm, így már biztos voltam hogy a fehér anyag rám került. Én meg utazhatok a metrón koszosan. Nem tartottam magam sznobnak, de azért szerettem tisztán és rendezetten kinézni. Lehelletét a nyakamon éreztem és már alakartam húzódni, de nem tudtam mert kezei még mindig fogva tartottak.

-Elengedsz? Így is eleget tettél a vágyadnak! LISZTES LETTEM!-kiáltottam nevetve az arcába, amikor megfordultam a karjai között. Fekete haja az égnek meredt és kék szemei ragyogtak a jókedvétől. Kezei még mindig a derekamon pihentek. Elég furán éreztem magam, hisz mi sohasem voltunk együtt. A legjobb barátomnak tartottam és úgy tekintettem rá, mint a bátyámra. Sohasem tudtam hogy ő talán többet is érezne irántam. Bevallom őszintén hogy reménykedtem a nem válaszban, mert ezzel elrontani a barátságunkat igen idegörlő lenne. És mindig is ezért sajnálkoznék. Ő volt a másik felem. A jobb oldalam. 

-Ha azt mondom hogy sohasem eresztelek mit csinálsz?-kötekedett. Cöcögve megráztam a fejem és közelítettem az arcához. Hallottam hogy elakad a lélegzete és elgyengül. Én nevetve kibújtam az öleléséből, majd a lisztes tálhoz szaladtam. Délután volt, nem nagy forgalmunk volt már. Gyorsan beledugtam a kezem egy tál mézbe és nem érdekelve hogy ragad az arcára kentem. Pupillái nagyra nyíltak és visszavágótól csillogtak.

-NEM!-harsogtam.-Ezt azért kaptad, mert lisztes lettem.-távolodtam el megint. 

-De azt könnyen megoldjuk. Én mindenhol ragadok. És pocsékolod a drága édességünket.-biggyesztette le a száját.

Nevetve közelebb mentem és megálltam a székek között, melyek arra szolgáltak hogyha valaki éppen meginna egy kávét, utána küldve egy kis édességgel, akkor helyben is eltudja fogyasztani.

-Van egy ajánlatom. Nem adom vissza az előbbit. De akkor teljesítenek kell a feladatot.- jelent meg hirtelen mögöttem és suttogta hirtelen a fülemben. Nagyot ugrottam közelségétől és haragjától.

-És mi lenne az?-fontam össze a kezeimet a mellkasom előtt és kihívóan néztem rá.

-Le! Kell! Nyalnod! Az! Arcomól! Amit! Rákentél!-hangsúlyozta ki a szavakat egyenként.

-Mi?-hökkentem meg.-Én ezt biztosan nem csinálom meg.-ráztam a fejem hitetlenkedtem.

-Már pedig megfogod.-vonta meg a vállát egyszerűen. És a pólómmal szemezgetett.

-Muszáj?-húztam el a számat.

-Igen!-kiáltott fel és már elém is ugrott egyik oldalát elém tárva az arcának.-De ugye nem recés és hideg a nyelved?-kérdezte meg még hirtelen.

-Dehogy!-ráztam meg a szemem összefont szemöldökkel. Majd közelítettem az arca felé.

Nevetve ráztam meg a fejem és a számban éreztem a méz édes, émelyítő ízét. Hiányoztak az ilyen pillanataink. Főleg az, amikor ő ott dolgozott az apró pékárukkal telepakolt boltban. Néha én is beálltam mellé segíteni és úgy néztünk ki mint a borsó meg a héja. Erről az idézetről mindig Ty kedvenc filmje jut eszembe. Forrest Gump. Istenem hányszor nézette meg velem. És én azóta is minden egyes mondatára emlékszem. 

"A mama mindig azt mondta..."-ugrik rögtön be, a legtöbbet elhangzott mondat a filmből, melyet Tom Hanks annyiszor elismételt. És Tyler is mindig ezt motyogta, ahányszor az anyukája üzent nekem valamint. Mindig így vezette fel. Én pedig hitetlenkedtem és a hasamat fogtam a nevetéstől. Egy idő után hozzászoktam és alig vártam hogy belekezdjen a Forrest-es monológjába. Nem csodálkoztam volna talán azon sem, hogy ő egyszer egy olyan házat vesz, olyan kocsija lesz, mindig nyírja majd a füvet és Doctor Pepper üdítőt iszik ha szomjas. Megszállottja volt az üdítőnek is, és emlékszem egyszer szereztem neki aláírással magától Tom Hanks-től. Napokig magával cipelte mindenhova, velem együtt és elújságolta hogy neki van a legédesebb barátnője barátilag. Mosolyognom kell ezen a kijelentésén is, hiszen mindig mindenkinek így mutatkoztunk be. A barátnője vagyok barátilag, ő pedig a pasim barátilag. Senki sem értette, csak mi. De ez így volt rendjén. 

Akkor talán az arcába röhögtem volna valakinek, ha azt mondja hogy mi nem mindig leszünk így egymás mellett. Elfogunk szakadni és magunk mögött hagyunk egy fontos kapcsolatot. Mert valljuk be, az volt. A másik felem volt. Ő ismert a legjobban. De ez elmúlt. Ő tovább állt és valóra váltja végleg az álmát. De nélkülem. Összeszorítom a jelenetet amikor kitudódott hogy ő elmegy, mert kapott egy lehetőséget.

-Dasie!Dasie!-csapkod valaki egy magazinnal a reggel kellős közepén. A hasamra fordulok és nem törődve Tyler küzdésével próbálok tovább aludni. Meg kell mondjam sok sikerrel megy is. Már hozzászoktam az ilyen kelésekhez.

-Nah! Most az egyszer kellj már fel asszony!-ütögeti az ágyat a fejem mellett és mondja ki azt a szót, amit tudja hogy nagyon utálok. Nem is értem miért.

-Hogy mit mondtál?-ültem fel hirtelen, így megszédültem és visszaestem.

-Asszony.-ugratott tovább. Én pedig felpattantam és párnával kezdtem ütögetni. Kivette a kezemből, az ágyra dobott és fölém telepedett leszorítva úgy, hogy meg sem tudtam moccanni.

-Szóval meghallgatsz?-kérdezte a szemeimbe nézve.

-Van más választásom?-vágtam vissza.

-Nincs.-vigyorodott el.-Na, akkor. Tudod ki hívott fel reggel?-csillogtak szemei.

-Nem, de gondolom te mindjárt elmondod.-ásítottam egy nagyot.

-Moshatnál fogat.-fintorodott el.

-Ember, rajtam fekszel. Felébresztettél és még kötözködsz is?-vontam fel a szemöldököm, majd próbáltam kiszabadulni, semmi sikerrel.

-Nyögd már ki az édes szerelememre.-nyafogtam.

-Elhívtak Párizsba és kapnék egy kávézót, ami csak az enyém lenne.-hadarta el és hunyta le a szemeit.

-Hogy mi?-estem kétségbe, de egyben majd szétcsattantam a boldogságtól.-Komolya?-néztem szemeibe.

-Igen!-bólogatott, mint egy kis kutya.

-Nagyon örülök. És gratulálok. Tudom hogy neked ez mennyit jelent.-öleltem meg szorosan. 

-Én annyira még sem örülök.-rázta meg a fejét, miközben a hátamat simogatta.

-De miért nem?Hisz ez volt mindig is az álmod!-csodálkoztam el szavain.

-Igen, de így itt kell hogy hagyjalak. Dasie, te vagy a legfontosabb az életemben. Mindenkinél jobban szeretlek és nem tudom hogy tudnék elmenni nélküled.-fürkészett, én pedig lefagytam.

-Nem, nem mondhatod ezt.-ráztam meg a fejem és lefejtettem magamról a karjait. Ő utánam kapott és a mellkasára vont.

-Te is tudod hogy szeretlek.-suttogta a fülembe, én pedig beleremegtem a szavaiba. 

-Tudod hogy ezt nem szabadna nekem mondanod.-sóhajtottam el a szavakat válaszként.

-De miért nem?-fordított maga felé és simította a kezeit az arcomra.-Én teljes szívemből szeretlek  Dasie. Te nem szeretsz engem?-kutatott a szemeim után.

-Persze hogy szeretlek. Mint egy barátot. Mint egy testvért. Ahogy mindenkinek mondjuk.-húzódtam el.

Ő lehunyta a szemeit és nem mondott semmit. Csak elengedte a derekamat, kezeimet. Lehajolt és egy puszit hintett a homlokomra. Majd lassan és céltudatosan kilépett a szobámból. New York-ból és az életemből. 

Utána is beszéltünk még. De az csak telefonon történt meg. És nem sokáig. Lassan 4 hónapja nem hallottam róla, és közel a félévhez hogy nem láttam. Fájt, de tudom hogy én is tehetek róla. Hisz ellöktem magamtól azt az embert, akinek sokat számítottam. És ezért nagyon rosszul éreztem magam. Az én hibám volt az hogy rendesen nem is tudtuk megbeszélni a dolgokat. És tudom, hogy neki már elege lett abból ahogyan én viselkedtem akkoriban. Sajnáltam, de a múlton nem tudtam változtatni, a jelenemben pedig nem tudom hogy fért volna meg egy Harry és egy Tyler. 

Lassan araszoltam és megtaláltam a szüleim hodályát. Nem csodálkoztam hogy egy hatalmas kövekkel kirakott kerítés fogadott. Középen volt egy fekete vasrács kapu, ami előtt meg kellett állni és a mikrofonba bemondani a neved hogy beengedjenek. Azonosítottam magam hogy tényleg én vagyok a lányuk és tovább hajtottam a rezidenciára. Hatalmas park fogadott, ami között vezetett a kocsi út, majd előttem megláttam egy szökőkutat. Elhajtottam mellette és a ház, bocsánat, villa előtt megálltam. Az ott várakozó inas rögtön odaugrott és elkérte a kocsim kulcsait, hogy majd ő leparkol helyettem fáradjak beljebb. Egy másik pingvinbe öltözött férfi ért mellém és megkért hogy kövessem. Nekem sok volt ez a giccs, pukedli és önteltség. Besétáltunk a hatalmas faajtón, aminek biztos vagyok benne hogy a kilincse is többet ér, mint egy átlagos család havi rezsije. Egy nagy előtér fogadott. Fehér, fekete és bordó színek uralkodtak. Velem szemben lépcső mutatta a felfelé vezető utat, jobbról és balról pedig különböző szobákba lehetett bejutni. A lépcső mellett egy gyönyörű fekete zongora helyezkedett el, illetve a csillár volt a középpont ebben a helyiségben. Ki kellett bújnom a cipőmből, majd kaptam egy fehér, kövekkel kirakott papucsot és tovább vezettek. Benyitottunk az egyik ajtón és gondolom a nappali tárulhatott a szemeim elé, ugyanis a szüleim itt tartózkodtak. Egy-egy kanapén foglaltak helyet, kezükben egy-egy újsággal, magazinnal. Ez a szoba is hatalmas volt, mint a másik. 3 ülőgarnitúra vonzotta a szemet a szobára, egy hatalmas kandalló, üvegszekrények, üvegasztal, egy italos pult és hatalmas képek tarkították a falat. Hányingerem támadt eközött a sok kacat között. Mintha egy antikváriumba kerültem volna és a góré próbálja megvetetnie velem a legdrágább bútorait. 

-Szervusz Kislányom!-állt fel édesapám, és jött oda hogy két puszival és egy öleléssel köszöntsön.

-Szia apa!-válaszoltam hidegen. Ő felsóhajtott és visszaült a helyére. Édesanyámat nagyon nem hatotta meg a jelenlétem olvasott tovább. Hát igen. Ő teljesen máshogy viselkedik a jelenben, személyesen, mint a telefonban.

-Szia anya!-köszöntem tisztelettudóan és bátorkodtam leülni az ülőgarnitúra egyikére.

-Minek köszönhetjük a látogatásodat?-nézett fel az újságjából köszönés nélkül. 

-Szeretnék veletek néhány dologról beszélni.-mondtam el.

-Mégis miről? Pénzre van szükséged?-kérdezte az apám.

-Nem, nincs szükségem a pénzedre, van munkám is. Ha esetleg rá is szorulnék biztos lehetsz bennem hogy nem te lennél az első aki megtudnád.-nevettem fel.

-Ezt mégis hogy érted lányom? És hogy engedhetsz meg ilyen hangnemet magadnak a szüleid felé? Ez engedethetlen. Haza kell költöznöd. Rossz hatással volt rád ez a város úgy látszik. Na meg a közeg. Abban biztos vagyok.-vázolta elém az anyám a véleményét. Még azt le is nyeltem hogy engem szidott, de azt nem engedtem meg hogy Anne-t ócsárolja.

-Anne néni a legjobb ember a világon, akivel valaha is találkoztam.-válaszoltam neki.

-Adsz az igazára, az ő stílusában beszélsz. Ellenszegülsz az édesanyádnak és még feleselsz is. Hova süllyedsz még kislányom?-emelte fel erőteljesebben a hangját.

-Szívem, nyugodj meg. Még ártasz nekik.-ült le mellé apa és a kezére tette az övét. Majd dühösen rám nézett.

-Most mi a baj? Alig szólaltam meg.-tártam szét a kezeim és undorodva néztem rá. A tudat, a gondolat hogy ő...

-Térj a lényegre. Miért jöttél?-kérdezte már kevésbé barátságosan. Valószínűleg észrevehette a szemeimben lévő lenézést felé. És a gúnyt. Azt biztos.

-A minap felhívtak engem hogy megtalálták anyám holtestét és haza kéne utaznom.-vázoltam eléjük a helyzetet.

-Honnan kellett hazautaznod? Tudtommal Londonban laksz.-vágta hozzám anyám.

-Amerikában voltam, de ez úgy sem érdekel titeket. Inkább válaszolnátok a kérdésemre hogy miért hitték azt hogy az én anyám fekszik ott holtan és hogy az apámat nem lehet elérni?-emeltem fel talán kicsit túlontúl is a hangomat.

-Ne merészelj velünk kiabálni kisasszony. Ne felejtsd el, hogy mi vagyunk a szüleid akik felneveltek és nem fordítva.-vágta hozzám a kemény szavakat apám.

-Úgy beszélek ha akarok. Nem ti neveltetek fel, hanem a dadám. Válaszoljatok már a nyomorult kérdéseimre és hagy húzzak el innen. Fusztrál ez a hely.-húztam kisebbre magam. Olyan kicsinek és jelentéktelennek éreztem a hatalmas falak között magam.

-Nem igazán tudok a kérdésedre feleletet adni, hiszen édesanyádnak semmi baja nincsen. Egész héten itthon volt vagy a babáknak vásárolt. Egy este volt, mikor megszálltunk egy hotelben, ugyanis a konferenciám elhúzódott, így ott maradtunk.-aha. Mármint a kufircolásod húzódott el. Értem én.

-Akkor mégis ki mondhatta azt hogy az az én édesanyám. És te miért nem vetted fel a telefonodat közel két napig?-tettem fel számomra a legkönnyebb kérdést.

-Elérhető voltam mindig kislányom.-hazudott a szemembe. A mocskos féreg.

-Dehogy voltál. Próbáltalak hívni, de nm tudtalak elérni.-mondtam én is neki. Ha ő így, én is így.

-Biztos rossz számot hívtál drágám. Az utóbbi időben nem igen érdeklődtél utánunk.-vette fel a sértődött maszkját.

-Mintha ti annyira megerőltettétek volna magatokat.-vágtam rá flegmán.

-Ne beszélj így tovább!-kiabált az anyám.

-Jó, nekem ennyi elég volt. Legyetek boldogok. Egyedül ezeket a kicsiket sajnálom. Jobb szülőket is kaphattak volna. De ezennel remélem velük foglalkozni fogtok.-álltam fel a helyemről és kiviharoztam.

A kocsimra vártam hogy hozzák vissza, amikor az apám ragadta meg a csuklómat és húzott vissza a házba, egy külön szobába.

-Hogy merészelsz így beszélni velünk?:-fröcsögte a szavakat az arcomba.

-Szerintem kettőnk közül, neked kéne válaszolni. Mocskos hazudozó, aki megcsalja az anyámat.-vágtam a képébe, mire lemerevedett.

-Hogy merészelsz megvádolni engem ilyesmivel?-vörösödött el a feje, valószínűleg a méregtől. Vagy a szégyentől, de ez már más kérdés.

-Nem vádollak. Nagyon jól tudom hogy megcsaltad. És azt is tudom hogy kivel. Hisz most az ő barátjával járok.-nevettem keresztbe font karokkal. Élveztem hogy alázhatom. 

Hirtelen az ajtó mellett termett, bezárta és mellém vetődött. Lefogta a kezeimet az egyik kezével, a másikkal pedig a derekamat szorította meg. Kezeimet merevedő férfiasságára vezette.

-Kissé megváltoztál, nem gondolod lányom? Szép adottságokkal áldott meg a sors, az biztos. Az én vérem. És most belekóstolok, ha nem bánod.-harapott a nyakamba. Sikítoztam és próbáltam kiszabadulni a szorításából.

-Nyugodtan kislány. Hangszigetelt szoba.

KINEK VAN MÁR? ÉN MA VETTEM :D