28.rész

Sziasztok!
Szeretném megköszönni a 28 Bloglovin követőt, a 22 rendszeres olvasót, a cseréket és a több mint 19.000+ oldalmegjelenítést. A napokban hozom a bejegyzést a játékról és a nyereményről :)
Sajnálom hogy késtem a résszel. De most itt van és remélem tetszeni fog bárkinek, aki olvassa.
Puszi
Dasie

Dasie szemszöge:

-Kérlek, kérlek Harry ne haragudj!-csúsztam oda hozzá és kezeim közé fogtam az arcát. Szemei kifejezéstelenek voltak és egy másodpercre megijedtem. De utána megláttam benne a csalódást és az aggódást. Nem tudtam hogy ez most nekem szól, vagy csak a mondandómnak, de akkor is rossz volt. Én nem akartam megbántani, fájdalmat okozni neki. Bízni szerettem volna benne, megóvni minden fájdalomtól és csalódástól. Mert szerettem. Még nem mondtam ki neki és ő se nekem, de talán még mindig nem ez az a pillanat, amikor a tudtára hozom egy fontos szóval a bennem lakozó érzelmeket. Ebben a percben inkább azért kéne küzdenem hogy visszakapjam és megértessem vele hogy nem azért nem mondtam el, mert nem szeretem vagy nem bízom meg benne, hanem mert csak védeni akartam. 

-Szólalj meg kérlek!-esedeztem. Nem bírtam azt hogy csendben van. Jobban bírtam amikor a szavak embere volt és mindent megosztott velem.  Jókedvű és vidám. De amikor ilyen szürke felhő lepte el az arcát , kicsit megijedtem tőle. Félelmetes volt és a koránál többet mutatott. Idősebbnek és komolyabbnak látszott. Érettebbnek, akit nem lehet oly könnyen átverni.
-Mit mondhatnék?-rázta meg a fejét a kezeim között.
-Hogy nem haragszol és megértesz.-esedeztem, miközben végig simítottam arcélén.
Hitetlenül elnevette magát, majd ő is a kezei közé vette az arcom. Elég fura volt, mert egymás kezeiben pihent az arcunk, mégis oly közel hogy egyszerre vettünk levegőt. A szívritmusunk lassan egy ütemre vert. Hasonlóak voltunk, már-már egyek.
-Miért haragudnék rád?-simogatott meg.-Te vagy az egyetlen aki nem tettél semmi rosszat. Bele sem merek gondolni hogy most milyen érzések keringhetnek benned.-húzott karjai közé és úgy ölelt, hogy szaporábban kapkodtam levegő után.
-Annyira sajnálom hogy nem mondtam el.-suttogtam a mellkasába.
-Megértem. Én pedig sajnálom hogy neked ezt tudnod kell. Borzalmas lehet. A saját apád...-még fojtatta volna, de az ujjaimat a szájára raktam.
-Ne beszéljünk róla. Nem érdemli meg. És mi sem hogy szenvedjünk miatta. Csak anyát sajnálom.-sóhajtottam fel egy nagyot.
-Elhiszem.-nagy kezeivel hátamat kényeztette.-Elmondod neki?-kérdezett rá arra, amire még én magam sem találtam még választ. Hogy tehetném ezt a saját anyukámmal? Miért rontanám el az életét? Erre mindig az volt magamban a válasz, hogy apám már elrontotta helyettem is és nekem semmi miatt nem kéne rosszul éreznem magam.
-Nem tudom mit tehetnék.-ültem fel az ölében és néztem gyönyörű zöld szemeibe.
-Most leginkább alvásra lenne szükségünk. Hosszú volt az út és az események is felkavartak mind téged, mind engem. És én nem nagyon pihentem a tegnapi koncert óta.-húzta el a száját.
-Igazad van. Feküdjünk le. Tiszta fejjel minden sokkal egyszerűbb.-fogtam meg a kezét és felhúztam a szobába.
-Letusolok jó?-engedtem el a mancsát és indultam a fürdő felé.
-Nyugodtan. A szekrényben van tusfürdő külön, hogy ne pasisat kelljen neked is használni.-ült le az ágyra és kapcsolta be a tévét. Majd megtalálva a csatornáját, hátradőlt és a képernyőn legeltette fáradt, kimerült szemeit.

-Mi az?-nézett rám kíváncsian. Még mindig az ajtóban álltam és őt csodáltam. Elmerültem a látványában és a kisugárzásában, amit tudatlanul magából árasztott. Haja kócos volt, arca enyhén borostás és piros a fülledt melegtől, amihez nem volt hozzászokva a messzi országban. Felsője gyűrött és nadrágja feszült a lábán. Szemei csillogtak szavaimra vártan, mégis fáradt és kimerült volt.
A kezemmel babráltam és lesütöttem a tekintetem.
-Csak annyi hogy Szeretlek!-néztem vissza rá és figyeltem reakcióját kijelentésemre. Ő lassan elmosolyodott és kápráztató boldogsággal ajándékozott meg. Nem tudtam mozdulni. Saját magamat megleptem ezzel a kijelentésemmel, mégis tudtam hogy így van. Ezt éreztem és gondoltam mégis tudnia kéne arról, hogy mennyire sokat jelent hogy itt van mellettem és támogat. Sohasem éreztem még senki iránt így, felemésztő volt.
Feltápászkodott és a odajött. Finom, puha ujjaival felemelte az államat és mélyen a szemeimbe nézett.
-Én is Szeretlek!-motyogta már a számba és forró, szerelmes csókkal ajándékozott meg. Édes ajkait sohasem akartam elengedni. Csak magamnak akartam a pillanatot, ahogy a karjaiban tart és tele boldog érzésekkel tapad az ajkaimra. Hosszú percekig tartott mire eltudtuk engedni egymást. Simogatott, cirógatott dédelgetett kezeivel. Testemet átjárta a törődés és ezernyi érzés, amit nem tudom hogy éreztem-e már valaha, de soha nem akartam hogy vége legyen.

-Na sipirc fürdeni, mert a végén még olyat teszünk amit még megbánunk.-nevetett bele a nyakamba, majd belepuszilt. Enyhén megremegtem és elindultam. Ám csak a küszöbig jutottam, mert visszarántott és újra megcsókolt. Majd újra, meg újra. És újra.

Hope szemszöge:

Teljesen lefagytam. Akármilyen érzéstelen liba is vagyok, azért én ezt soha nem akartam hogy egy terhes nő előttem essen össze. Fájdalmas volt látni. hogy ott a lift előtt kérleli az ő férjét hogy ez ne legyen igaz, amire ő gyanakszik, majd halk puffanással a padlón végezve, hangos zokogásban törjön ki teljesen magán kívül. Én ezt nem akartam. A tervem kész volt, szíveket összetörni, hírnévre hajtani és kibontakozni. Eltiporni mindenkit aki az utamban áll. De nem egy terhes nőt. Kiléptem a liftből és leguggoltam a nő mellé.
-Mire gondolt? Én csak a személyzet vagyok, aki felhozta a rendelésüket.-magyaráztam.
-Persze, és ezért volt a férjemmel bezárkózva a liftbe.- nyögte fájdalommal a szavaiban és könnyes szavakkal.
-Elromlott.-tártam szét a karom.
-És egyáltalán minek jött maga után Charles?-nézett arra a személyre, aki éppen kilépett a liftből.
Én is ráemeltem a tekintetem és megoldást kerestem szavaiban. Akármilyen szörnyűn is elbánt velem és megérdemelné hogy szenvedjen, jobban sajnáltam a nőt, aki a szíve alatt egy csodálatos utódot hordott. Mindig is vágytam egy kisbabára, akit a karjaimban tarthatok és teljes szívemből szerethetek. Eláraszthatom minden jóval, különlegessel. Könnyek gyűltek a szemembe, amelyeket mérgesen morzsoltam el, mielőtt bárki tudomására jutott volna hogy elgyengültem. Nem. Én nem sírok.
-Elfelejtettük kifizetni drágám.-válaszolt átlátszóan a férfi.
-De mindig távozáskor kell intézni a számlát nem?-emelte rá fáradt, kimerült, zaklatott szemeit Dasie édesanyja.
-Nálunk nem.-vágtam rá gyorsan mentve a helyzetet.-Az ilyen külön rendeléseket alkalmanként kell kifizetni, de mivel én nem itt dolgozom, hanem csak egy barátomhoz jöttem  ma ide és neki segítettem, mert el volt havazva.-hadartam el meggyőzően és még mellette hevesen artikuláltam is. Kitűnő színészi alakítás volt. Bravó Hope.
A nő összeráncolta a szemöldökét és nem úgy tűnt mint akit sikerült meggyőznünk.
-Gyere drágám menjünk vissza a szobába. Nem igazán szabadna így felizgatnod magad. Mi lesz a kicsikkel?-nyújtotta a kezét a feleségének Charles és segített neki felállni. Átkarolta a derekát és megsimogatta az arcát.
Ez a nő ikreket vár? Te jó ég. Hunytam le a szemem. Ilyen is csak velem történhet meg. Most már tényleg komolyan a kezembe kéne vennem a sorsom és elkerülni az ilyen helyzeteket.
A nő csendben tűrte és hálásan pillantott rá. Höh. Még hálás is. Nézzenek oda! Az előbb még összerogyott a fájdalomtól és a kíntól, most meg már szemei megnyugvóan csillognak. Jobban megbízik ebben a rohadékban mint hittem.
-Köszönjük a szolgálatait Miss...-intézte hozzám szavait az a gyökér és játszotta el továbbra is hogy nem ismer.
-Ev... Elvoods.-hazudtam. Nem akartam hogy gyanakodni kezdjen hogy ki is az én drága, szipirtyó anyám. Nem hiányzott még ez is ehhez az elfuserált estéhez.-Én kérek elnézést a kellemetlenségért. Remélem nem okoztam gondot.-mondtam kihúzott háttal.
-Bocsánatot kell kérnem a kiborulásaimért. Tudja elég szeszélyesek az érzéseim mióta újra terhes vagyok. Kiszámíthatatlan.-nevette el magát. -Hoppá! Milyen jókedvünk lett hirtelen!-csóváltam meg a fejem gondolatban.
-Semmi gond. További szép estét!-köszöntem el, mert már nem bírtam ezt a színjátékot. Túl sok volt a kedvesség, amelyet árasztottam magamból. Nem voltam ehhez hozzá szokva.
Sietve futottam le a lépcsőházban. Nem tudtam és nem is akartam beszállni a liftbe. Rossz emlékeket idézett fel bennem és még mindig éreztem a hatását a kemény intenzitásának, amelyet rajtam gyakorolt az a szemét. De az is biztos hogy nem nyúl hozzám többet az a gyökér. Ebben teljes mértékben biztos voltam. A táskámban megszólalt a telefonom, jelezve hogy üzenetet kaptam.
-Szükségem van rád! Tudom hogy régen beszéltünk, de most nem tudom ki máshoz fordulhatnék.-állt benne. Rögtön tudtam kitől jött és először, oly régóta tiszta szívemből elmosolyodtam és a szívemet boldogság járta át.
Hát nem felejtett el engem örökre! Akkor még mindig ott van a remény, hogy a világ visszakapja azt a Hope-ot, akit mindenki szeretett. Még ő is. aki most is oly távol van, mégis várja a válaszomat. Szüksége van rám. Én pedig állok szolgálatára. Akármiről is legyen szó.

Harry szemszöge:

-Most már menj! Mert nem tudom hogy képes lennék újra itt abba hagyni.-nevettem és lefelejtettem kezeit a nyakamról. Nevettem dermedtségén és kábaságán, amit én okoztam, mégis majd szét robbantam az örömtől. Több barátnőm is volt már eddig, de senki iránt nem éreztem ezt. Mert ha csak megláttam a szívem hevesebben dobogott és olyan érzés járt át, amitől rögtön kivert a víz. Mosolyognom kellett rajta. Boldog voltam, mert szüksége van rám. Örömmel álltam mellette és fogok is, hiszen nem tudom hogyan tudnám elengedni. Már mikor a stúdióban megláttam éreztem hogy köztünk forr valami, összeköt. Nem tudnám ténylegesen elmagyarázni hogy milyen is ez az érzés, de felülmúl mindent az eddigi életemben.
Nagyot sóhajtott és lehunyta a szemét. Mélyeket lélegzett ahogy elindult a fürdő felé, de közben a szekrény mellé lépett és kivett egy darabot a pólóim közül.

-Persze szívem, nyugodtan elveheted.-nevettem.
-Hogy szólítottál?-fordult gyorsan meg.
-Szívem. Miért? Nem tetszik?-kacsintottam rá, és lehuppantam az ágyra. Nem akartam még egyszer lerohanni, mert a végén tényleg nem tudunk leállni. De annak nem most volt itt az ideje. Terveim voltak, melyeket a közeljövőben meg kell hogy valósítsak, hacsak nem akarom hogy ott lent bajok legyenek. Nem mintha eddig nem lettek volna....
-De. Túlságosan is.-fordult vissza és közelített felém.
-Ne! Indíts fürdeni!-utasítottam nevetve. Meghallottam csilingelő hangját és melegség járt át. Intenzíven. Hallottam az ajtó kattanását, majd a párnák közé fúrtam az arcomat. Nem igazán pasihoz illő, de most nem tudtam hogyan is vezethetném le a bennem feltörő vágyat. A mosolya elképesztő, észveszejtő...és még sorolhatnám.
Vágyakozó gondolataimból a telefonom csörgése rángatott ki. Kihalásztam a zsebemből, majd feloldottam a billentyűzárat.
-Drága kisfiam! Hol vagy már megint? Mindenki téged keres a hotelben. Valami baj van? Aggódom érted. Édesanyád Xx- felsóhajtottam, majd az órára néztem. Elég késő volt már, de nem keltem fel, hisz tőle kaptam az sms-t.
Tárcsáztam a számot, majd a fülemhez emeltem a készüléket. Kicsöng, csöng, csöng...
-Harry!-kiabált bele a telefonba.
-Halkabban anya. Szükségem van még a hallásomra.-nevettem.
-Hol vagy? Mi történt?-kérdezte ugyanolyan hangosan ledarálva.
-Nem fogok válaszolni ha továbbra is üvöltesz.-szórakoztam. Jó kedvemben voltam.
-Ne játssz velem Harold Edward Styles! Válaszolj a kérdésemre!-utasított azon a "anya most bekeményít" hangján. Jót nevettem rajta.
-Londonban vagyok és minden rendben. Csak Dasie-nek... akadt egy kis elintézni valója, ezért elkísértem.-mondtam el a majdnem igazságot.
-Szóval együtt vagytok?-kérdezte olyan hangsúllyal, amiből rögtön tudtam hogy mosolyog.
-Igen!-ujjongtam anyának. Közel álltunk egymáshoz és talán ő ismert a legjobban a világon. A földön tartott és nem hagyta hogy megváltozzak, vagy elszálljak magamtól, mit oly sok sztár.
-Végre! Nem tudom meddig bírtam volna még hallgatni a sopánkodásodat!-cöcögött.
-Jól van már! A lényeg hogy végre boldogok vagyunk.-szabadkoztam.
-De biztos minden rendben? Nem várhatott volna ez a dolog addig míg vége lesz a turnénak?-kérdezett rá. Túlságosan átlátott rajtam. Utáltam neki hazudni, de nem tehettem mást. Nem akartam neki elmondani azt, ami meg sem történt.
-Biztos anya! Viszont most mennem kell. Elfáradtam az utazásban.
-Jól van drágám. De ha bármire szükséged van én mindig itt vagyok, ezt nagyon jól tudod, remélem- ezt mindig a tudtomra adta, akárhányszor is beszéltünk. Nem bántam. Ezzel is éreztem hogy még mindig törődik velem 19 éves létemre és még mindig a Holmes Chapel-i fia vagyok, aki szeret énekelni.
-Tudom és köszönöm.-hálálkodtam. Próbáltam minél több érzelmet belevinni a hangomba, hogy áttudjam adni, amit valójában tényleg éreztem.
-Ezt nem kell köszönnöd! Legyen szép álmod és vigyázzatok magatokra!-búcsúzott el, majd letette.
Egy ideig még bámultam a plafont, majd az én szőkeségem belibbent az ajtón az én pólómban, ami combközépig ért neki. Még így is csodásan és kívánatosan festett. Főleg ha belegondoltam hogy csak egy csipkecsoda van  alatta.
Szép éjszakának nézünk elébe. De most, nem vágytam másra jobban, mint a karjaimban tudni, biztonságban, nyugalomban és szeretetben.
                                                                                                                        Köszönöm hogy elolvastad!