26.rész

Sziasztok!
Most nem is igazán szaporítanám a szót,csak köszönetet szeretnék mondani a látogatóimnak, a kommentekért és a tetszikekért.
Remélem jól telik a nyaratok és vártátok már a részt!
Írjátok meg hogy tetszett! SOkat dolgoztam vele,hogy igazán úgy sikerüljön ahogy szerettem volna.
Jó olvasást és egy hét múlva jelentkezem :)
Puszi 
Dasie

Dasie szemszöge:

Nem tudtam felfogni és elhinni sem amit hallottam. Az nem lehet hogy az anyukám meghalt a növekvő testvéremmel együtt. Tudom és mindig is elfogadtam hogy ő nem az a tipus aki annyit törődne a lányával, de néha azért ki tett magáért és mégis az anyukám volt. Nem!
Nem beszélhetek róla máris múlt időben! Még él. Érzem hogy nem történt semmi baj. Biztosan csak összetévesztették valakivel, él és virul az én drága anyukám.
A fegyveres és morcos ember csak maga elé meredve, fapofával bámult és szinte észre sem akarta venni hogy a könnyeket törlöm a szememből.Magam mellé vettem a táskámat és egy zsebkendő után kutattam benne.Ám ott minden volt csak az nem.Ledobtam a padlóra és a fejemet felemeltem a plafon felé.Ez nem lehet igaz. Nem lehetek olyen szerencsétlen! Még egy rohadt zsebkendőt sem érdemlek meg.

Hirtelen egy kéz nyúlt felém az ülés mellett és egy zsebkendőt tartott a kezében. Először még nem tünt fel és csak kikaptam a kezéből és kifújtam az orrom. Ám abban a pillanatban mint a villám úgy csapott belém a felismerés, hogy ki is van ott. A nagy tenyere és hosszú ujjai, még nem is tűntek fel, de a kis kereszt a bal kezén már elárulta őt. Gyorsan hátra fordultam és a karjaiba vetettem magam.
-Mit keresel te itt?-motyogtam  a mellkasába, ő pedig egy aranyos mosollyal ajándékozott meg, a gödröcskéivel együtt.
-Komolyan elhitted hogy hagylak egyedül visszamenni? Nagyon rosszul ismersz akkor.- sandított le rám fél szemmel.
-De neked ott van a banda és a koncertek. Nem lesz ebből gond?- aggódtam.Hisz mégis miattam jött el és féltem hogy a menedzsment be rág. Nem nagyon voltam oda értük. Már az is törként hasított belém tőlük amikor szegény Niall-nek kikapcsolták a mikrofonját, majd azt találták ki hogy nem is énekeljen  a következő turnén.
-Nem lesz, hidd el. Amúgy is hazautaztunk volna páran, mert Eleanor-nak kedden születésnapja van, na meg szalagavatója és Louis ezt már a turné kezdetén megmondta hogy ott akar lenni. Még holnap lett volna egy koncertünk, de áttettük jövőhétre. Így akkor nem lesz szabadnapunk.- suttogta  a fülembe, ami elképesztően megnyugtatóan hatott rám.
- Akkor megnyugodtam.- sóhajtottam a vállába és lehunytam a szemeimet. A fáradság úgy öntötte el a gondolataimat, mint a sötét felhők a napot.
- Aludj édes. Itt vagyok.- kezei le fel jártak a hátamon. Néha-néha belecsókolt a hajamba és egy számomra még ismeretlen dalt dúdolt a fülembe. Nem sok kellett hozzá hogy álomvilágomban újra ellepjenek a göndör barna fürtök és zöld szemek.

-Baby ébredj! Mindjárt landolunk.- próbál ébrezgetni Harry.
Felnézek és akkor veszem észre hogy egész végig a karjaiban aludtam. Szegény biztos tisztára elgémberedett és alig bír moccani a súlyomtól.
Gyorsan kipattanok az öléből és leülök a helyemre. Az övet a derekam köré zárom és mélyeket lélegzem a gyors lendülettől.
-Hé,mi a baj?- simogatja meg az arcom oldalról.- Jól vagy?- aggódik.
-Nagyon nehéz voltam ugye? Istenem én annyira szégyenlem magam.-hajtom az arcom a kezembe és a könnyek gyűlnek a szemembe.
Lefeszegeti a kezeimet és az államat felemeli hogy ránézzek. Szemeiben hitetlenkedés és mosoly bújkál.
-Te most komolyan ezért borultál ki? -rázza meg a fejét és hátra túrja a haját. Én csak csendesen bólogatok.
-Imádtam hogy a karjaimban aludtál. Olyan édesen szuszogtál és boldog voltam hogy ez miattam van. Mert én megtudtalak nyugtatni. -magyarázta. Mögötte a rendőr csak undorodva felhorkant és annyit motyogott hogy fiatalok.
Hazza hátra nézett, összeszűkítette a szemét és mérgesen fujtatott egyet.
- Aranyos vagy amikor elönt a méreg. Szóval akkor nem haragszol?-nézek fel arcába, amit immár visszafordított.
- Dasie, Dasie. Nem vagy tisztában azzal mennyire elvarázsolsz. Hogy tudnék ilyenért haragudni? Rád nem tudnék semmiért.- mormolja lágyan és elpirul a végén.
Kuncognom kell  a hirtelen támadt jókedvem miatt és a karjaiba vetném magam ha nem lenne ez a biztonsági öv.
- Most ha tehetném menten neked esnék,de nem tudlak magamhoz szorítani.- suttogja csábítóan a fülembe, amitől az arcom lángba borul és a belül szétroppanok a vágytól. Beleharapok ajkaimba és felnézek rá. A szemei tüzesek és ő sem tudná letagadni azt, hogy mire lenne képes velem most. Lábaimat keresztbe rakom és a bal kezemmel elkezdem simogatni a combját. Körmömet le-fel jártatom.Kényeztetem. Hallom a hogy a levegő a torkában akad. Lassan folytatom, ő pedig már hangosabban zihál. Majd egy pillanatban elkapja a kezem és visszarakja az ölembe.
- Csak várjuk ki a végét hogy leszállhatunk babe. Nem szabadulsz egy könnyen.- mondja vadállat módjára, bennem pedig ezzel még jobban fokozza a kibírhatatlan vágyat iránta.
Látom hogy  a keze mozdul és közelít az én lábam felé, de mielőtt elkezdhetné egy légiutas kísérő mondja be hogy leszálltunk-amit mi észre sem vettünk-és kiszállhatunk, megköszönve az utat.

-Gyere.-nyújtja felém a kezét, amit én hevesen megragadok. Magához ránt, szinte rá tapadok és ajkaival falja az enyémet. Nyelve utat tör a számban és lassú, mégis vad táncot jár az enyémmel. Keze a fenekemre siklik, majd belemarkol, én pedig a szájába nyögök, ami őt mosolygásra késztet.
Hirtelen egy kéz ránt el tőle. Gyorsabban veszem a levegőt és a kezemet a számhoz emelem. Fel van duzzadva és kicsit vérzik. Arcom pipacsvörös, szememet lesütöm.

-Kisasszony. Magának egyenesen a kórházba kell mennie, hogy azonosítsa az édesanyját.-mondja szigorúan a biztos úr.
-Mi?És az apám eddig miért nem tudta megtenni?- tárom  szét a kezeimet. Elszégyellem magam hogy elfelejtkeztem az anyukámról és Harry-vel turbékoltam. Rám tör a remegés, mint mindig amikor ideges vagyok.
-Az édesapját senki nem találja.Mr. Higgins küldött önökért egy kocsit. Azzal eljuthatnak odáig. Majd követem önöket. Úgy tudom a fiatalember tud vezetni. Remélem biztos kezekben van.-fordul Harold felé.
-Nálam teljesen biztonságban van.-von magához és karolja át a derekam. A vállára hajtom a fejem és letörlöm a kibuggyani készülő könnyeket.
- Rendben. Akkor induljunk.- int és elindul.
-Mehetünk?- süti le rám zöld íriszeit.
-Persze.- suttogom, bár nem tudom hogy hallja-e.

Az út csendesen telik. Mind a kettőnk a gondolataiba mélyed és nem vagyunk ebben a helyzetben képesek megszólalni. Bár ki is lenne.
Nem megy túl gyorsan, biztonságosan vezet. A fotósokat megúsztuk, eddig senki nem vett észre minket. Nem hinném hogy így kéne bejelentenünk hogy együtt vagyunk.
-Hidd el minden rendben lesz. Az se biztos hogy a te anyukád.- szorítja meg a combján lévő kezemet.
-Bárcsak neked lenne igazad.- mormolom megszorítva az ő mancsát is. Felemeli az összekulcsolt kezünket és belepuszil. Megmosolyogtat tette és a szívem talán még nagyobbra duzzad.
- Tudom hogy nekem van igazam.Mindig az van.
-Igen,és nálad nincs szerényebb ember a földön.- nevetek halkan. De fáj, és elkomorulok újra.
- Hé, Das nézz rám!- utasít.Felemelem a fejem és ránézek. Nem tudja tartani a szemkontaktust, hisz vezet,de még így is látom hogy rettentően félt és együtt érez velem.
- Nem tudom mit csinálnék nélküled.-mormolom.
- Nem is kell tudnod. Itt vagyok és nem készülök sehova sem elmenni.- szorítja meg a kezem és vezet tovább.
Megnyugodva szavaitól a fejemet hátra döntöm és figyelem az utat a kórház felé.

Mikor megérkezünk, Harry leállítja az autót, kiszáll, megkerüli és az enyémet is kitárja. Kinyújtja a kezét hogy segítsen és elindulunk befelé.
-Nem lesz semmi baj. Itt vagyok.- suttogja és egy puszit ad a homlokomra.
Elmagyarázzuk a recepción mit szeretnénk, majd levezetnek minket az alagsorba, ahol fura a levegő. Hány ingerem van tőle és szorosan Harry karjai közé bújok. Egy nagy terembe érkezünk, ahol acél asztalok és eszközök helyezkednek el. Egy alacsony, fekete hajú nő ugrik fel jelenlítünkre és emeli ránk kéken csillogó szemeit. Gyorsan felrántja a zsákot a testre, amit gonsolom eddig boncolt - itt újra elkap a hányinger- és felénk sétál.
-Miben segíthetek önöknek?- nyújtja felénk a kezét, amit megragadunk és tisztességesen megrázunk.
-Azt mondták nekem hogy azonosítanom kell az anyukámat.-sírom.
-Már értem.Nagyon sajnálom.- hajtja a le a fejét.- Kövessenek.-mutat maga után.
Gyorsan szedi a lépteit és egy páncél szekrény szerűséghez érkezünk.
Onnan, mint egy fiókot kihúz a falból, majd leemel egy fehér anyagot a testről. Felsikkantok a látványra és Harry mellkasába rejtem a fejem.

-Nos hölygem.Ő az ön édesanyja?- hallom a felém intézett szavait.
Kibontakozok a rejtekhelyemről, ránézek és csak annyit suttogok.

-Nem, ő nem az én anyukám.- már már a megkönnyebüléstől nevetni tudnék és ujjongani, még sem teszem. Nem jön ki több szó a számon. Nem tudok mozdulni. Azt hiszem sokkos állapotba kerülök és ami körülöttem zajlik, semmit nem észlelek belőle.

Hope szemszöge:

Láttam Charles arcán hogy mennyire meglepődött és egyben meg is ilyedt, amikor meglátott az ajtóban. Lesápadt a félelemtől. Nevetni tudtam volna és az arcába köpni hogy milyen szánalmas. De nem tettem. Csak átadtam a bort, mintha én lennék a pincér és a rendelésüket hoztam volna, majd sarkon fordultam és elmentem. Hallottam bentről a zúgolódást, ahogy a folyosón sétáltam. Majdnem beszálltam a liftbe, amikor ismerős illat csapott meg. Berántott magával a szürke felvonóba, majd mikor az becsukódott a stop gombra kapcsolt. Nekinyomott a falhoz és a kezeit a fejem mellett pihentette.
-Mi a jó francot keresel itt?- köpte a szavakat az arcomba mérgesen.
-Téged kerestelek. A hangpostád bemondta hol vagy, így idejöttem. Nem tudtam hogy a feleséged is itt van. -nyeltem egy nagyot és nem tudtam folytassam-e. Eddig is volt már erőszakos, viszont nem féltem tőle. Most egy kicsit berezeltem.
-Nem hívtalak. Megmondtam, ha nem kereslek nincs rád szükségem.- ordítja és közben megpofoz.
A hirtelen lendülettől a földre esem. A szám felreped és érzem a vérem sós ízét. Odakapok és letörlöm, majd felállok.
-Nincs jogod hozzá hogy így bánj velem. Sőt. Megkéne köszönnöd hogy nem szóltam egy kibaszott szót sem arról, hogy mi van kettőnk között a drága feleségedhez. Aki ráadásul terhes. ÉRTED? TERHES! Ha ezt tudom, akkor...- de nem tudtam folytatni mert megragadta a hajam és megint a falhoz vágodt.
- Nah ide figyelj te kis szuka. Ha bármikor is egy szót is mersz bárkinek mondani a kapcsolatunkról, teszek róla hogy az életed örökre tönkre menjen. Értve vagyok?- förcsögte a szavakat az arcomba. Ám engem nem abból a fából faragtak hogy csak úgy szó nélkül hagyjam ezt.
Kitéptem magam a karjai közül, leköptem és ellöktem. Megtántorodott de nem esett el.
A start gombot akartam elérni, hogy minél hamarabb szabadulhassak, ám ő elémvetette magát és erősen megcsókolt. A derekamba mart és ledobott a földre, majd fölém mászott. Nem tudtam ellenkezni, ahhoz én túlságosan is erős voltam. De belül féltem és átkoztammagamat hogy egy ilyen férfival töltöttem el heteket és vágyakoztam ma este is utána.
Letépte rólam a ruhámat és gyorsan belém vágta magát. Ki-be mozgott, szorosan tartva lent a csípőmet.
-Hadd halljam a hangodat, te kibaszott kurva! Mondd hogy élvezed!Mindig élvezed.-hörögte és a nyakamat folytogatta.Szemembe könnyek gyűltek, de egy szó sem hagyta el a számat. Nyöszörögtem a fájdalomtól, de ez messze volt a kéjtől és a kellemes, mennyei érzéstől. Biztos voltam benne hogy kezei nyomát holnap látni és érezni fogom magamon. Alig kaptam levegőt, és fájdalmasan lüktettem lent, de őt ez nem érdekelte. Pár perccel később káromkodva belém élvezett, majd kicsúszott belőlem. Én nem tudtam megmozdulni, viszont tudtam hogy valahogy össze kell szednem magam. Könnyeim még mindig megállíthatatlanul folytak, de felálltam és felvettem a fehérneműimet, már ami maradt belőle. Magamre húztam a ruhámat. Az az állat csak állt zsebre dugott kézzel és engem figyelt. Rányomtam a start gombra, majd az lift ahelyett hogy elindult volna, kinyitódott. Ott állt Charles felesége, keresztbe font karokkal. Végig nézett rajtunk és szemei könnybe lábadtak. Majd lehunyta őket.
-Mondjátok hogy ez nem igaz és csak tévedek. Kérlek.- csuklott össze.

Zayn szemszöge:

Még egy darabig ültem a kávézónál, majd fizettem és elindultam vissza a hotelba. Nem akartam Emily-t ilyen sokáig egyedül hagyni, amiatt hogy nekem elegem van abból hogy nincs szabadságom, így rohantam ahogy tudtam. Útközben még mindig azon járt az eszem hogy vajon szeretem-e őt valójában. Nem akartam kihaszbálni,de az istenit.Nem voltam biztos az érzéseimben. Elegem volt. Felrohantam a lépcsőn, meg sem várva a liftet. Kicsaptam lépcsőház ajtaját és sétáltam a szobánkig. Majd megdermedtem és egy fal mögé bújtam hogy észre ne vegyenek.
Emily ott állt Liam szobájának ajtajában és rólam kérdezte. Sírt, keservesen sírt, Liam pedig próbálta megnyugtatni. A szívem összefacsarodott, soha nem akartam ezt a lányt megbántani. Soha.
Hallottam ahogy elköszönnek egymástól és már majdnem felfedtem magam amikor láttam hogy Em ráugrik a rövidhajú srácra az ajkaira tapadva és becsapják az ajtót. Lehunytam a szemeimet és azt kívántam hogy bárcsak ne láttam volna mindezt. Lekuporodtam a földre és a térdemre hajtottam a fejem. Elegem volt ebből az éjszakából.
Biztos voltam akkor abban hogy mit fogom tenni. Féltem eddig hogy emnnyire bántom meg, ám ezt látva már nem érdekelt.