31.rész

Sziasztok!
Csak pár pillanatra léptem fel, hogy meghozzam nektek a következőt. Azt hiszem tegnap este sok mindent kifejtettem és kitört belőlem.
Nagyon köszönöm akik biztatnak és írtak nekem pár kedves mondatot. Nagyon jól esett.
Remélem tetszeni fog.
Kicsit más. Kicsit új. Bocsánat a végéért, előre is!
Komizz! Köszönöm :)
Puszi
Dasie

Hope/Perrie szemszöge:

-Szia!-integettem a kamerába, az ágyamon elnyúlva. Amint a képe megjelent előttem, végig nézhettem rajta. Arca, mint általában borostás volt, szemei mélyen csillogtak, amiben ellehetett merülni, mint egy sötét, titkokkal teli barlangban. Haja az égnek meredve állt és adta meg arcának jellegzetes vonalát. 

-Szép estét!-válaszolt ő is.

-Nálad este van gondolom. Itt még nincs olyan késő. Olyan 3-4 körül lehet. Ott mennyi van?-kérdeztem rá, beindítva a beszélgetést.

-Hajnali 1 múlt.-húzta el a száját, majd egy nagyot ásított.

-Úristen.-kerekedtek el a szemeim.-És nem vagy fáradt?-aggódtam.

-Nem rég ért véget a koncertünk. De nem. Már hozzászoktam.-vonta meg a vállát.-Milyen napod volt?-kérdezett rá. Én pedig csak megvontam a vállam. Nem szerettem volna neki elárulni min is estem át. Mennyit váltottam. Saját magamat meghökkentettem.

-Átlagos. Neked biztosan érdekesebb.-válaszolt.

-Áhh... egész nap bent ültünk a buszban, vagy bementünk próbálni. Mozdulni nem tudtunk a rajongóktól.-húzta el a száját.

-Sajnálom.-mondtam teljesen őszintén.

-Nem kell. Igazából ők a legfontosabbak nekünk, hiszen nélkülük sehol sem lennénk. Ők adnak nekünk biztatást, biztos pontot, lelkesítést, ihletet. Egyszóval ők a banda.-magyarázta.

-Értem. És...és miért kerestél engem?-tértem rá a lényegre. Nem szerettem volna azonnal rávetíteni ezt a kérdést, de már nem bírtam magammal.

-Mert hiányzol. Minden nap rád gondolok és egyszerűen nem tudom hogy tehetném hogy ne így legyen. Nem tudom hogy űzhetnélek ki a gondolataimból.-nézett a szemembe a kamerán keresztül.

-Zayn..én nem tudom mit mondjak.-halt el a hangom.

-Semmit. Kérlek ne mondj semmit. De gondold át. És válaszolj egy kérdésemre.

-Jól van.

-Te is gondolsz rám?-tette fel az ő érdeklődését, amire gondolom várta a választ. Ami ott lebegett kettőnk között egy ideig.

-Sokat gondolok rád Malik. De amit tettünk a másikkal, csak rossz volt.-ráztam meg a fejem.

-Mi lenne ha újra kezdenénk? Ha újra megpróbálnánk? Hidd el, más lenne. Kérlek.-ragyogtak őzike szemei.

-Nem tudom Zayn.-sütöttem le a tekintetem és néztem más irányba. 

-Csak gondold át kérlek. Csak ennyit.

-Jól van.-vágtam rá, mielőtt meggondolom magam.-Inkább beszéljünk másról.-mosolyodtam el, ahogyan ő is.

Dasie szemszöge:

Sebesen szelem át az utat szüleim háza felé, ahol még nem is jártam amióta beköltöztek. Mekkora hazugság volt az is, amikor azt mondták majd együtt kiválasztjuk és vesszük meg. Bár nem lepődtem meg. Mindig ezt csinálták. A telefonban hitegettek és biztattak, de a valóság mindig másként szülte ki magát. Untam hogy ezt csinálják velem. Belefáradtam abba hogy titkok között éljek és bármit megtehessenek velem. Elegem volt abból hogy szinte az egész életem csak egy nagy ígéret volt állandóan az ő szájukból. Bármit is állítottak és vázoltak elém, az biztosan nem úgy teljesült be. Ez nem tudhattam mitől lehet. De beleuntam abba hogy csak szórakoznak velem. Az igazság az hogy én is felnőttem és máshogy látom már a dolgokat. Nem lehet velem játszadozni, mint egy bábbal. Nekem vannak érzéseim, van életem, amibe nem járkálhatnak ki-be, ahogy kedvük tartja.

A házak között cikáztam és a számot kerestem, amit sms-ben kaptam meg édesanyámtól. Egy tenger melletti utcába csöppentem, ahol a villák egymást érték. Már nem is csodálkoztam hogy a szüleimnek ilyen fényűzésre van szükségük. Míg én New Yorkban elvoltam a kicsi, poros lakásomban, ők sohasem jöttek fel hozzám. Inkább elhívtak kávézni, csakhogy ne kelljen nekik belépni az én lakrészembe. Irtóztak attól hogy én nem luxus körülmények között lakok, hanem szeretem a hangulatos kis légteremet, ahova megannyi kedves élményem kötődik a mai napig is. Egy részemnek a mai napig hiányzik az az életem is. Milyen más volt. A házat keresve egy régi emlék elevenedik meg szemeim előtt.

-Tyler kérlek ne!-nevetek átfutva a pékség másik sarkába. A lisztes kezeivel lassan közelített felém és próbálta a hajamba szórni az apró szemcséket. Fekete pólóban voltam, nem nagyon szerettem volna lisztesen New York utcáira lépni. Védekezésképpen a kezeim magam elé húztam, ezzel is hárítva hogy közelebb kerüljön a pólómhoz. Míg én arra számítottam hogy előröl fog támadni, nagyon naivnak bizonyultam. Kezei körbeölelték a csípőm, így már biztos voltam hogy a fehér anyag rám került. Én meg utazhatok a metrón koszosan. Nem tartottam magam sznobnak, de azért szerettem tisztán és rendezetten kinézni. Lehelletét a nyakamon éreztem és már alakartam húzódni, de nem tudtam mert kezei még mindig fogva tartottak.

-Elengedsz? Így is eleget tettél a vágyadnak! LISZTES LETTEM!-kiáltottam nevetve az arcába, amikor megfordultam a karjai között. Fekete haja az égnek meredt és kék szemei ragyogtak a jókedvétől. Kezei még mindig a derekamon pihentek. Elég furán éreztem magam, hisz mi sohasem voltunk együtt. A legjobb barátomnak tartottam és úgy tekintettem rá, mint a bátyámra. Sohasem tudtam hogy ő talán többet is érezne irántam. Bevallom őszintén hogy reménykedtem a nem válaszban, mert ezzel elrontani a barátságunkat igen idegörlő lenne. És mindig is ezért sajnálkoznék. Ő volt a másik felem. A jobb oldalam. 

-Ha azt mondom hogy sohasem eresztelek mit csinálsz?-kötekedett. Cöcögve megráztam a fejem és közelítettem az arcához. Hallottam hogy elakad a lélegzete és elgyengül. Én nevetve kibújtam az öleléséből, majd a lisztes tálhoz szaladtam. Délután volt, nem nagy forgalmunk volt már. Gyorsan beledugtam a kezem egy tál mézbe és nem érdekelve hogy ragad az arcára kentem. Pupillái nagyra nyíltak és visszavágótól csillogtak.

-NEM!-harsogtam.-Ezt azért kaptad, mert lisztes lettem.-távolodtam el megint. 

-De azt könnyen megoldjuk. Én mindenhol ragadok. És pocsékolod a drága édességünket.-biggyesztette le a száját.

Nevetve közelebb mentem és megálltam a székek között, melyek arra szolgáltak hogyha valaki éppen meginna egy kávét, utána küldve egy kis édességgel, akkor helyben is eltudja fogyasztani.

-Van egy ajánlatom. Nem adom vissza az előbbit. De akkor teljesítenek kell a feladatot.- jelent meg hirtelen mögöttem és suttogta hirtelen a fülemben. Nagyot ugrottam közelségétől és haragjától.

-És mi lenne az?-fontam össze a kezeimet a mellkasom előtt és kihívóan néztem rá.

-Le! Kell! Nyalnod! Az! Arcomól! Amit! Rákentél!-hangsúlyozta ki a szavakat egyenként.

-Mi?-hökkentem meg.-Én ezt biztosan nem csinálom meg.-ráztam a fejem hitetlenkedtem.

-Már pedig megfogod.-vonta meg a vállát egyszerűen. És a pólómmal szemezgetett.

-Muszáj?-húztam el a számat.

-Igen!-kiáltott fel és már elém is ugrott egyik oldalát elém tárva az arcának.-De ugye nem recés és hideg a nyelved?-kérdezte meg még hirtelen.

-Dehogy!-ráztam meg a szemem összefont szemöldökkel. Majd közelítettem az arca felé.

Nevetve ráztam meg a fejem és a számban éreztem a méz édes, émelyítő ízét. Hiányoztak az ilyen pillanataink. Főleg az, amikor ő ott dolgozott az apró pékárukkal telepakolt boltban. Néha én is beálltam mellé segíteni és úgy néztünk ki mint a borsó meg a héja. Erről az idézetről mindig Ty kedvenc filmje jut eszembe. Forrest Gump. Istenem hányszor nézette meg velem. És én azóta is minden egyes mondatára emlékszem. 

"A mama mindig azt mondta..."-ugrik rögtön be, a legtöbbet elhangzott mondat a filmből, melyet Tom Hanks annyiszor elismételt. És Tyler is mindig ezt motyogta, ahányszor az anyukája üzent nekem valamint. Mindig így vezette fel. Én pedig hitetlenkedtem és a hasamat fogtam a nevetéstől. Egy idő után hozzászoktam és alig vártam hogy belekezdjen a Forrest-es monológjába. Nem csodálkoztam volna talán azon sem, hogy ő egyszer egy olyan házat vesz, olyan kocsija lesz, mindig nyírja majd a füvet és Doctor Pepper üdítőt iszik ha szomjas. Megszállottja volt az üdítőnek is, és emlékszem egyszer szereztem neki aláírással magától Tom Hanks-től. Napokig magával cipelte mindenhova, velem együtt és elújságolta hogy neki van a legédesebb barátnője barátilag. Mosolyognom kell ezen a kijelentésén is, hiszen mindig mindenkinek így mutatkoztunk be. A barátnője vagyok barátilag, ő pedig a pasim barátilag. Senki sem értette, csak mi. De ez így volt rendjén. 

Akkor talán az arcába röhögtem volna valakinek, ha azt mondja hogy mi nem mindig leszünk így egymás mellett. Elfogunk szakadni és magunk mögött hagyunk egy fontos kapcsolatot. Mert valljuk be, az volt. A másik felem volt. Ő ismert a legjobban. De ez elmúlt. Ő tovább állt és valóra váltja végleg az álmát. De nélkülem. Összeszorítom a jelenetet amikor kitudódott hogy ő elmegy, mert kapott egy lehetőséget.

-Dasie!Dasie!-csapkod valaki egy magazinnal a reggel kellős közepén. A hasamra fordulok és nem törődve Tyler küzdésével próbálok tovább aludni. Meg kell mondjam sok sikerrel megy is. Már hozzászoktam az ilyen kelésekhez.

-Nah! Most az egyszer kellj már fel asszony!-ütögeti az ágyat a fejem mellett és mondja ki azt a szót, amit tudja hogy nagyon utálok. Nem is értem miért.

-Hogy mit mondtál?-ültem fel hirtelen, így megszédültem és visszaestem.

-Asszony.-ugratott tovább. Én pedig felpattantam és párnával kezdtem ütögetni. Kivette a kezemből, az ágyra dobott és fölém telepedett leszorítva úgy, hogy meg sem tudtam moccanni.

-Szóval meghallgatsz?-kérdezte a szemeimbe nézve.

-Van más választásom?-vágtam vissza.

-Nincs.-vigyorodott el.-Na, akkor. Tudod ki hívott fel reggel?-csillogtak szemei.

-Nem, de gondolom te mindjárt elmondod.-ásítottam egy nagyot.

-Moshatnál fogat.-fintorodott el.

-Ember, rajtam fekszel. Felébresztettél és még kötözködsz is?-vontam fel a szemöldököm, majd próbáltam kiszabadulni, semmi sikerrel.

-Nyögd már ki az édes szerelememre.-nyafogtam.

-Elhívtak Párizsba és kapnék egy kávézót, ami csak az enyém lenne.-hadarta el és hunyta le a szemeit.

-Hogy mi?-estem kétségbe, de egyben majd szétcsattantam a boldogságtól.-Komolya?-néztem szemeibe.

-Igen!-bólogatott, mint egy kis kutya.

-Nagyon örülök. És gratulálok. Tudom hogy neked ez mennyit jelent.-öleltem meg szorosan. 

-Én annyira még sem örülök.-rázta meg a fejét, miközben a hátamat simogatta.

-De miért nem?Hisz ez volt mindig is az álmod!-csodálkoztam el szavain.

-Igen, de így itt kell hogy hagyjalak. Dasie, te vagy a legfontosabb az életemben. Mindenkinél jobban szeretlek és nem tudom hogy tudnék elmenni nélküled.-fürkészett, én pedig lefagytam.

-Nem, nem mondhatod ezt.-ráztam meg a fejem és lefejtettem magamról a karjait. Ő utánam kapott és a mellkasára vont.

-Te is tudod hogy szeretlek.-suttogta a fülembe, én pedig beleremegtem a szavaiba. 

-Tudod hogy ezt nem szabadna nekem mondanod.-sóhajtottam el a szavakat válaszként.

-De miért nem?-fordított maga felé és simította a kezeit az arcomra.-Én teljes szívemből szeretlek  Dasie. Te nem szeretsz engem?-kutatott a szemeim után.

-Persze hogy szeretlek. Mint egy barátot. Mint egy testvért. Ahogy mindenkinek mondjuk.-húzódtam el.

Ő lehunyta a szemeit és nem mondott semmit. Csak elengedte a derekamat, kezeimet. Lehajolt és egy puszit hintett a homlokomra. Majd lassan és céltudatosan kilépett a szobámból. New York-ból és az életemből. 

Utána is beszéltünk még. De az csak telefonon történt meg. És nem sokáig. Lassan 4 hónapja nem hallottam róla, és közel a félévhez hogy nem láttam. Fájt, de tudom hogy én is tehetek róla. Hisz ellöktem magamtól azt az embert, akinek sokat számítottam. És ezért nagyon rosszul éreztem magam. Az én hibám volt az hogy rendesen nem is tudtuk megbeszélni a dolgokat. És tudom, hogy neki már elege lett abból ahogyan én viselkedtem akkoriban. Sajnáltam, de a múlton nem tudtam változtatni, a jelenemben pedig nem tudom hogy fért volna meg egy Harry és egy Tyler. 

Lassan araszoltam és megtaláltam a szüleim hodályát. Nem csodálkoztam hogy egy hatalmas kövekkel kirakott kerítés fogadott. Középen volt egy fekete vasrács kapu, ami előtt meg kellett állni és a mikrofonba bemondani a neved hogy beengedjenek. Azonosítottam magam hogy tényleg én vagyok a lányuk és tovább hajtottam a rezidenciára. Hatalmas park fogadott, ami között vezetett a kocsi út, majd előttem megláttam egy szökőkutat. Elhajtottam mellette és a ház, bocsánat, villa előtt megálltam. Az ott várakozó inas rögtön odaugrott és elkérte a kocsim kulcsait, hogy majd ő leparkol helyettem fáradjak beljebb. Egy másik pingvinbe öltözött férfi ért mellém és megkért hogy kövessem. Nekem sok volt ez a giccs, pukedli és önteltség. Besétáltunk a hatalmas faajtón, aminek biztos vagyok benne hogy a kilincse is többet ér, mint egy átlagos család havi rezsije. Egy nagy előtér fogadott. Fehér, fekete és bordó színek uralkodtak. Velem szemben lépcső mutatta a felfelé vezető utat, jobbról és balról pedig különböző szobákba lehetett bejutni. A lépcső mellett egy gyönyörű fekete zongora helyezkedett el, illetve a csillár volt a középpont ebben a helyiségben. Ki kellett bújnom a cipőmből, majd kaptam egy fehér, kövekkel kirakott papucsot és tovább vezettek. Benyitottunk az egyik ajtón és gondolom a nappali tárulhatott a szemeim elé, ugyanis a szüleim itt tartózkodtak. Egy-egy kanapén foglaltak helyet, kezükben egy-egy újsággal, magazinnal. Ez a szoba is hatalmas volt, mint a másik. 3 ülőgarnitúra vonzotta a szemet a szobára, egy hatalmas kandalló, üvegszekrények, üvegasztal, egy italos pult és hatalmas képek tarkították a falat. Hányingerem támadt eközött a sok kacat között. Mintha egy antikváriumba kerültem volna és a góré próbálja megvetetnie velem a legdrágább bútorait. 

-Szervusz Kislányom!-állt fel édesapám, és jött oda hogy két puszival és egy öleléssel köszöntsön.

-Szia apa!-válaszoltam hidegen. Ő felsóhajtott és visszaült a helyére. Édesanyámat nagyon nem hatotta meg a jelenlétem olvasott tovább. Hát igen. Ő teljesen máshogy viselkedik a jelenben, személyesen, mint a telefonban.

-Szia anya!-köszöntem tisztelettudóan és bátorkodtam leülni az ülőgarnitúra egyikére.

-Minek köszönhetjük a látogatásodat?-nézett fel az újságjából köszönés nélkül. 

-Szeretnék veletek néhány dologról beszélni.-mondtam el.

-Mégis miről? Pénzre van szükséged?-kérdezte az apám.

-Nem, nincs szükségem a pénzedre, van munkám is. Ha esetleg rá is szorulnék biztos lehetsz bennem hogy nem te lennél az első aki megtudnád.-nevettem fel.

-Ezt mégis hogy érted lányom? És hogy engedhetsz meg ilyen hangnemet magadnak a szüleid felé? Ez engedethetlen. Haza kell költöznöd. Rossz hatással volt rád ez a város úgy látszik. Na meg a közeg. Abban biztos vagyok.-vázolta elém az anyám a véleményét. Még azt le is nyeltem hogy engem szidott, de azt nem engedtem meg hogy Anne-t ócsárolja.

-Anne néni a legjobb ember a világon, akivel valaha is találkoztam.-válaszoltam neki.

-Adsz az igazára, az ő stílusában beszélsz. Ellenszegülsz az édesanyádnak és még feleselsz is. Hova süllyedsz még kislányom?-emelte fel erőteljesebben a hangját.

-Szívem, nyugodj meg. Még ártasz nekik.-ült le mellé apa és a kezére tette az övét. Majd dühösen rám nézett.

-Most mi a baj? Alig szólaltam meg.-tártam szét a kezeim és undorodva néztem rá. A tudat, a gondolat hogy ő...

-Térj a lényegre. Miért jöttél?-kérdezte már kevésbé barátságosan. Valószínűleg észrevehette a szemeimben lévő lenézést felé. És a gúnyt. Azt biztos.

-A minap felhívtak engem hogy megtalálták anyám holtestét és haza kéne utaznom.-vázoltam eléjük a helyzetet.

-Honnan kellett hazautaznod? Tudtommal Londonban laksz.-vágta hozzám anyám.

-Amerikában voltam, de ez úgy sem érdekel titeket. Inkább válaszolnátok a kérdésemre hogy miért hitték azt hogy az én anyám fekszik ott holtan és hogy az apámat nem lehet elérni?-emeltem fel talán kicsit túlontúl is a hangomat.

-Ne merészelj velünk kiabálni kisasszony. Ne felejtsd el, hogy mi vagyunk a szüleid akik felneveltek és nem fordítva.-vágta hozzám a kemény szavakat apám.

-Úgy beszélek ha akarok. Nem ti neveltetek fel, hanem a dadám. Válaszoljatok már a nyomorult kérdéseimre és hagy húzzak el innen. Fusztrál ez a hely.-húztam kisebbre magam. Olyan kicsinek és jelentéktelennek éreztem a hatalmas falak között magam.

-Nem igazán tudok a kérdésedre feleletet adni, hiszen édesanyádnak semmi baja nincsen. Egész héten itthon volt vagy a babáknak vásárolt. Egy este volt, mikor megszálltunk egy hotelben, ugyanis a konferenciám elhúzódott, így ott maradtunk.-aha. Mármint a kufircolásod húzódott el. Értem én.

-Akkor mégis ki mondhatta azt hogy az az én édesanyám. És te miért nem vetted fel a telefonodat közel két napig?-tettem fel számomra a legkönnyebb kérdést.

-Elérhető voltam mindig kislányom.-hazudott a szemembe. A mocskos féreg.

-Dehogy voltál. Próbáltalak hívni, de nm tudtalak elérni.-mondtam én is neki. Ha ő így, én is így.

-Biztos rossz számot hívtál drágám. Az utóbbi időben nem igen érdeklődtél utánunk.-vette fel a sértődött maszkját.

-Mintha ti annyira megerőltettétek volna magatokat.-vágtam rá flegmán.

-Ne beszélj így tovább!-kiabált az anyám.

-Jó, nekem ennyi elég volt. Legyetek boldogok. Egyedül ezeket a kicsiket sajnálom. Jobb szülőket is kaphattak volna. De ezennel remélem velük foglalkozni fogtok.-álltam fel a helyemről és kiviharoztam.

A kocsimra vártam hogy hozzák vissza, amikor az apám ragadta meg a csuklómat és húzott vissza a házba, egy külön szobába.

-Hogy merészelsz így beszélni velünk?:-fröcsögte a szavakat az arcomba.

-Szerintem kettőnk közül, neked kéne válaszolni. Mocskos hazudozó, aki megcsalja az anyámat.-vágtam a képébe, mire lemerevedett.

-Hogy merészelsz megvádolni engem ilyesmivel?-vörösödött el a feje, valószínűleg a méregtől. Vagy a szégyentől, de ez már más kérdés.

-Nem vádollak. Nagyon jól tudom hogy megcsaltad. És azt is tudom hogy kivel. Hisz most az ő barátjával járok.-nevettem keresztbe font karokkal. Élveztem hogy alázhatom. 

Hirtelen az ajtó mellett termett, bezárta és mellém vetődött. Lefogta a kezeimet az egyik kezével, a másikkal pedig a derekamat szorította meg. Kezeimet merevedő férfiasságára vezette.

-Kissé megváltoztál, nem gondolod lányom? Szép adottságokkal áldott meg a sors, az biztos. Az én vérem. És most belekóstolok, ha nem bánod.-harapott a nyakamba. Sikítoztam és próbáltam kiszabadulni a szorításából.

-Nyugodtan kislány. Hangszigetelt szoba.

KINEK VAN MÁR? ÉN MA VETTEM :D

30.rész

Sziasztok!
Hát hazaértem és meg is érkeztem a következő résszel.
Nagyon köszönöm a sok feliratkozót és komolyan könny szökött a szemembe amikor láttam hogy mennyien jártok itt!
Ez nagy lökést adott hogy elkezdjem írni ezt a részt!
A nyereményjáték nyertesét holnap kihirdetem és felveszem vele a kapcsolatot hogy minél hamarabb hozzájuthasson ehhez az apró ajándékhoz.
Megszeretném még köszönni azoknak akik kommenteltek! Nagyon sokat jelent nekem mikor tudom, hogy mit gondoltok az adott részről, gondolatról.
Nem is szaporítom tovább a szavakat!
Jó olvasást és élvezzétek még ki ezt a másfél hetet!
Puszi
Dasie

Harry szemszöge:

Gyorsabban szedtem a levegőt, miközben a konyha pulton támaszkodtam. Tenyereimmel erősen kapaszkodtam beléjük és már-már félő volt hogy eltörnek. Mégis valahogy a gondolataimat nem ez foglalta le. Szemeimet csukva tartottam és minden erőmmel azon voltam hogy vissza fojtsam a vágyam. Nem volt könnyű, sőt. Olyan elbaltázott hülye vagyok. Miért kellett visszautasítanom? Örülnöm kéne hogy ő is kíván úgy engem. Akkor meg mi a fene ütött belém? Most megbántottam, pedig belül érzem hogy csak neki akartam jót. Nem szerettem volna elsietni vele a dolgot. Különlegesen szerettem volna az első alkalmat eltölteni vele. Nem úgy hogy magára kell hagynom rögtön utána. Nem így képzeltem el. És most bármennyire is haragszik rám, örültem hogy nem mentünk volna tovább. Vajon mit érezhet most? Csak remélni tudtam hogy nem törtem össze teljesen és megtud nekem bocsátani. Gondolom másnak ez semminek tűnhet, de nem szeretném ha ez is viszályt indítana vagy csak mély árkot ásna köztünk. Feszültség kúszna máris a tökéletes kapcsolatunkba, amit úgy éreztem hogy szinte még el sem kezdődött. Sajnáltam, mert megfogadtam hogyha egyszer az enyém lesz, akkor megmutatom neki hogy mennyire szeretem. De mégis hogy tehetném? Nagyon kevés időm van arra is hogy együtt töltsünk pár percet, órát. Nekem el kell mennem. Bevallom őszintén az is fáj, hogy nem jön velem, viszont megértem. Neki van itt egy élete, amit nem rúghat föl rögtön miattam. De annyira szeretném állandóan a karjaimban tartani és lágy, szerető szavakat suttogni a fülébe, éreztetve hogy nagyon, de nagyon fontos nekem. Sőt, annál sokkal több.

Mélyet sóhajtva kinyitottam a szemem és kinéztem az ablakon. El volt borulva, így a felhők szürkésen beborították a légkört. Lehangoló volt látni hogy még az idő is a kedvemet tükrözi. Az eső halkan csepergett, ami már-már megnyugtatóan hatott volna rám, mint oly gyakran, ám most még ez sem segített. Lassan és komótosan mentem föl a lépcsőn hogy a karjaimba vonhassam és bocsánatot kérjek. A fürdőszoba ajtó hangosan csattant, ezzel tudtomra adva hogy Dasie ott tartózkodik. Oda sétáltam és leültem az ajtó elé.

Pár percig vártam, amíg hallottam hogy a csap folyamatosan folyik, majd elzárul. Pillanatokkal később kilépett vörös arccal és itt-ott csapzott hajjal. 

-Dasie, én...-ugrottam fel elé és megfogtam a kezét, de ő kifejezéstelen arccal kirántotta azt.

-Ne érj hozzám!-sziszegte és elindult a szobám felé.

-Nagyon sajnálom.-mentem utána. Leült az ágyra és a padlót figyelte lesütött szemekkel. Csak megrázta a fejét.

-Kérlek Harry. Csak mondd meg kérlek!-nézett fel könnyes szemekkel.

-Mit mondjak el?-guggoltam le elé. Ez a pillanat kicsit emlékeztetett arra, amikor pár napja még a hotel szobában voltam így előtte. Akkor arra kértem hogy legyen a barátnőm, most pedig csak azt szeretném hogy megbocsásson.

-Csak mondd ki hogy nem kívánsz. Sokkal egyszerűbb lenne nekem. Mint hogy így őrlődöm.Kérlek.-csuklott el a hangja. Meghökkentem. A fejemben ütögettem magamat hogy, hogy lehettem ilyen barom. Mégis hogy gondolhat ilyet magáról? 

-Hé, kicsim. Nézz rám.-fogtam meg az állát és emeltem fel hogy szemeim megtalálják az övét.-Elmondhatatlanul kívánlak. Minden egyes porcikám sóvárog utánad. A bőrödért, az illatodért, az érintésedért, a csókjaidért.-suttogtam el a fülébe miközben a karjaimba húztam.

-Akkor miért löksz el magadtól?-motyogta a pólómba.

-Nem löklek el, csak nem szeretnélek kihasználni. Mondtam már hogy szeretném ha különleges lenne. Mellesleg melletted szeretnék maradni ha megtörténik. A karjaimban tartani, együtt aludni el.-csókoltam végig a nyaka és az arca vonalát, melybe beleborzongott.

-De olyan rossz mikor visszautasítasz.-mondta. 

-Nekem is. Talán a legrosszabb dolog amit tennem kell. Vagyis nem is amit kell, de nagyon nehéz neked ellen állni elhiheted.-simogattam meg a derekát, mire ő elkapta a kezem.

-Hagyd ezt a abba és ne kínozz.-mondta a számhoz közel mosolyogva. -Vagy én is kínozni foglak, de szerintem azt nem szeretnéd.-suttogta, mire én felnyögtem és elborultam a padlón. Ő csendesen kinevetett én pedig megkönnyebbülve sóhajtottam fel.

Az arcomat felemeltem és a tekintetemmel őt kerestem. Nem volt az ágyon. Felkönyököltem, majd felakartam állni hogy megkeressem. Nem sok helyre tűnhetett el, hisz csak egy kisebb mosdó nyílt a szobából, na meg a gardróbom. Lassan feltápászkodtam, de akkor egy kéz nyomott vissza, eltakarva a szemeimet. 

-Mit csinálsz?-kérdeztem meglepődve.

-Miért? Mit szeretnél? Mit csináljak veled?-haladt végig a testemen mint egy kígyó. Rám tapadt mint a selyem. A bőre hasonlóan bársonyos volt. Ziháltam.

-Hmmm? Miért nem szólalsz meg?-haladt vissza a számhoz, majd a kezével levette a szememről a kendőt. Pupilláim kitágultak és nagyot kellett nyelnem hogy nehogy felnyögjek. Fehérneműben volt előttem. A falatnyi darabok alig takarták vékony testét. Domborulatai olyan ellenállhatatlanok voltak, hogy nehezen bírtam magammal. A késztetés hogy levetkőztessem és örömet szerezzek neki uralta a testem. A vágy, hogy nevemet a szájából halljam... még a gondolat is kibírhatatlan volt. Csókjáért nyújtózkodtam, de ő felállt.

-Azt hiszem lassan indulnod kellene.-tudtam mire megy ki a játék. Most visszakapom azt, amit én tettem meg vele. Nem hibáztattam. De  miért pont most kell elmennem? Olyan szívesen folytatnám most ezt. Mindketten megadnánk a másiknak amit csak szeretne. Alattam nyögne és biztos vagyok benne hogy én sem bírnám ki hang nélkül. 

Felültem újra és most már fel is álltam. Éreztem hogy a nadrágom feszül és a boxeremben egyre kevesebb a hely, de most még arra sem volt időm hogy könnyítsek magamon a fürdőben. És az elég átlátszó is lenne. 

-Valami baj van?-emelte rám a szemeit. Szemében pajkosság csillogott. Szerettem mikor ilyen csenevész, játékos. Szerettem ezt az oldalát. Szerettem az egész lányt. Szerettem Dasie-t.

Dasie szemszöge:

-Én azt hiszem megyek és felöltözöm.-indultam el a gardrób irányába, ahol az előbb gyorsan ledobtam a ruháimat. Most nem kapta el a karomat és nem húzott vissza a karjaiba. De meg is értettem. Mindjárt el kell indulnia és így is alig tudja magát türtőztetni, mint én. A gondolat mosolyt csal az arcomra, hogy mi lenne ha most maradhatna. Hmm... ábrándozok inkább egyenlőre másról.

Magamra kaptam egy madaras pulcsit és egy fekete nadrágot. Kiléptem és szemeimmel végig pásztáztam a szobát, de nem volt ott. A nappaliban találtam rá, ahol a telefonjával babrált. 

-Mit csinálsz?-huppantam le mellé.

-Follow spreet-et tartok.-mutatta felém.

-Bejelentkezel az enyémen is hogy többet tudjunk követni egyszerre? Biztosan örülnének neki.-mosolyogtam rá.

Felém fordult hitetlen arccal és megrázta a fejét.

-Mondd, hol voltál eddig?-tárta szét a kezeit, telefonját az ölébe ejtve.

-Jól van már. Nah tessék itt van. Lépj be!-nyújtottam oda a telefont.

Vagy fél óráig elszórakoztunk ezzel. Örültem hogy segíthettem és pár rajongó arcára mosolyt csalhattam. Boldog voltam, viszont féltem hogy mi lesz ha kiderül hogy mi ketten együtt. Remélem elfogadják és nem törnek ki gyűlölködésben és őrjöngésben.

-Lassan mennem kell, ha el akarom érni a repülőt.-fordult felém és az ölébe húzott. Átkulcsoltam és a mellkasára dőltem.

-Nagyon fogsz hiányozni.-motyogtam kockás ingébe. Kezei nyugtatóan fel-le jártak a hátamon. Szerettem így lenni. Ilyen közel hozzá.

-Ahogy te is nekem. -szorított még szorosabban magához, majd puszit lehelt a homlokomra.

-Írsz majd nekem és felhívsz?-néztem fel smaragdzöld szemeibe.

-Ezt kérdezned sem kell. Az agyadra fogok menni az állandó üzeneteimmel.-nevette.

-Dehogyis. Kíváncsi leszek minden egyes pillanatodra!

-Mennem kell. Most már tényleg.-állt fel és húzott magával.

-Mehetek veled?-kérdeztem meglepődve.

-Persze.-mosolyogta.

-És ha meglátnak?-hangom idegesen remeg.

-Akkor meglátnak. Ne foglalkozz vele. Szeretlek és csak ez számít.-fogja meg a kezem, majd elindulunk az ajtóhoz. Felveszünk egy-egy jacket, majd a cipőnkbe bújunk és kilépünk az ajtón.

A kocsihoz sétálunk, ami a garázsban pihen, majd beülünk a sötétített üvegű Range Rover-be. Kitolatunk, majd megvárjuk míg az elektromos kapu bezárul.

-Mi lesz addig a kocsiddal ha most elmegyünk vele?-tárom elé a kérdésem.

-Arra gondoltam hogy addig vigyázhatnál rá.-néz felém a kormány mögül.

-Komolyan? Vezethetem?-fordulok felé csodálkozva.

-Persze. De vigyázz, mert ha bármi baja lesz, te kapsz érte.-szisszen fel játékosan.

-Hű.. Köszönöm.-bambulok el csodálkozva.

-Nincs mit.-mondja nevetve és megragadja a kezeimet.

A reptér felé csendben tesszük meg az utat. Közénk borul a lassú búcsú tudata. Nem akarjuk elengedni egymást, viszont tudjuk hogy nincs más választásunk. Vele kéne mennem. Tudom. De annyi mindent meg kell még tudnom. Annyi kérdés van, amire alig várom a válaszokat. Titkok, melyek a figyelmem elveszik attól, akinek szentelném.  Itt kell maradnom.

Megérkezünk, becsekkolunk és elvezetnek minket egy külön terembe, ahol várakozhatunk. Még megdöbbenek hogy milyen jól és igényesen bánnak Harry-vel.

20 perc az indulásig és lassan fel kell szállnia a gépre.

Nehezen engedjük el egymást. Kifejezni nem lehet hogy mennyire fog az egész lénye hiányozni, ami szinte már belém ivódott.

-Nyugtass meg hogy minden rendben lesz és vigyázni fogsz magadra.-fogja kezei közé az arcom.

-Igyekszem.-mosolygok bágyadtan.

-Ígérd meg hogy elmondod hogy mit tudtál meg, jó?-fürkészi az arcom.

-Rendben.-motyogom.

-Akkor jó. Most pedig gyere ide.-szorít magához és szenvedélyesen megcsókol, bele adva mindent. 

Lihegve válunk el egymástól, amikor a hangos bemondó már sokadjára hívja fel a figyelmünket hogy pár perc múlva a gép fel száll és Harry-nek ideje lenne már a repülőn lennie.

-Szia.-csókol meg utoljára.

-Szia.-motyogom én is.

Majd felkapja a táskáját és elindul. Nem tesz pár lépést, visszarohan és újra a karjai között vagyok. 

Hope szemszöge:

Nem tudom elhinni hogy újra írt nekem. Hogy szüksége van rám. Rám. Aki egy nagy büdös ribanc és mindent megtenne azért hogy végre felfigyeljenek rá. Akkor mégis miért pont rám van szüksége? Ezt nem érthetem és nem is fogom megérteni még ő el nem árulja nekem. Nevetek magamban hogy komolyan mindig kifogom ezeket a gyökereket. Viszont csodálkozom is, hiszen ő tudja mit tettem. Mindvégig tudta. És most mégis írt nekem. Én pedig boldogan írtam vissza. Fura, de nem azért hogy őt is kihasználjam, hanem mert ő megért. Ismer régóta és úgy látszik nem ítél el, annak ellenére sem hogy tudja mit tettem. Milyen vagyok/voltam. Megváltozhatnék, bár nem lenne könnyű. Lehetnék újra a régi. Nem csak belülről, hanem a nevem is lehet az, amit anyáék adtak nekem. Mégis, miért fáj annyira kimondani magamban is hogy Perrie? Miért félek ettől a névtől? Miért gyengít el hacsak meghallom a gondolataimban vagy bárhol máshol.Hogy süllyedhettem ilyen mélyre hogy megcsaltam Harry-t és nem sajnáltam? Lefeküdtem egy nős és idősebb férfival? Hánynom kell magamtól. Az már csak hab a tortán hogy a nő gyereket vár és nem mellesleg Harry új barátnőjének az apja. Ha minden kiderül, te jó ég, milyen botrány lesz. De az már nem az én gondom, én kiléptem. Nem akarok azzal a férfival többet találkozni. Elég volt. Nem bírom tovább a sok erőszakoskodást, sem azt, hogy úgy bánik velem mint a lábakapcájával. 

Itthon ülve jövök rá arra, hogy nem akarok olyan lenni mint az anyám. Aki közel az 50-hez úgy öltözködik esténként mint egy kurva és mindig más pasikkal látom. Nem csodálkozom hogy apám ott hagyta. Más akarok lenni. Akire felnéznek, akire büszke lehet bárki, akit nyugodtan követhetnek a fiatalok, mind öltözködésben, megjelenésben, stílusban, viselkedésben. Új ember akarok lenni. Muszáj megváltoznom, elegem van abból hogy mindenki gyűlöl és utálkozik felettem. Le kell nyugodnom, a földre kell szállnom és élnem kell az életemet. De ez csak úgy megy ha elengedem a múltam, amin sajnos már nem tudok változtatni. Az az enyém és én voltam. Megtörtént és nem tudom már visszaforgatni, hogy máshogy döntsek azokban a pillanatokban, percekben. El kell hagynom ezt a viselkedést, öltözködést. 

Először is ki kell dobnom ezeket a ruhákat. Hány ingerem támad a falatnyi daraboktól. Feltápászkodok a lépcsőről és a szobám felé indulok. 

Elhúzom a gardróbom ajtaját és elkezdem válogatni a ruháimat, aminek a 90%-át kidobom és egy zsákba teszem. Tudom hogy több ezer fontnyi ruha foglalta el eddig a szekrényem, de talán lefényképezhetném őket és eladhatnám az ebay-en. Mégis csak jelentenek nekem valamit és nem tudom csak úgy kidobni a szemétbe. Ezzel elvagyok egy darabig, majd nyitok egy új fiókot és elkezdem árulni a temérdeknyi ruhának nevezett anyagokat. Márka, méret, ár szerepel mindegyik mellett. Élvezem ezt csinálni. Nem mintha annyira szükségem lenne a pénzre, mégis tetszik a dolog. Beleunva a várakozásba, felhúzok egy hosszú fekete farmert, egy madaras pulcsit, cipő, táska, fülbevaló, egy kis parfüm, majd elindulok a fodrászomhoz. 

A kocsimból kiszállva mély levegőt veszek és belépek. 

-Szia Chanel!-lépek az agyon tetovált, mégis iszonyúan aranyos csajhoz.-Ráérsz most? Nem zavarok?-

Ahogy rám tekint, kicsit felvonja a szemöldökét. Hát igen, kicsit máshogy festek. A hajam kiengedve laza tincsekbe, nagyon kevés smink és takaró ruha. Más vagyok, de ez nem meglepő az előző lépéseimhez.

-Persze. Mit szeretnél most? Zöld, esetleg fekete?-keresgél máris a festékek között.

-Nem, inkább lehetne arany barna, amire ha rásüt a nap, akkor sötét szőke. Semmi extra.-vonom meg a vállam és leülök az elém tolt székre.

-Biztos vagy benne? Jól átgondoltad?-szorítja össze a szemöldökét.

-Igen, túlságosan is. Csak csináld, míg meg nem gondolom magam.-nevetem. Ő ismét meglepődhet, hisz kedves vagyok és nevetek. Igen új, hogy nem ordítozom hogy nekem mi kell és mi nem jó.

-Jól van és hogy vagy? Minden rendben veled?-kezd el beszélgetni bátortalanul, de a beszélgetés felpörög és mind ketten végig nevetjük a közel 3 órás munkát.

-Na hogy tetszik?-fordít a tükör felé. Kinyitom a szemem és meghökkenek. Teljesen más színben pompázom és ragyog az arcom. 

-Csodás lett! Köszönöm!-ugrok a nyakába és fizetek. 

Örömömben hazaindulok és nem érdekelve hogy anyámnak milyen kedve van, szorosan megölelem.

-Minden rendben kicsim?-tágul nagyra a pupillája.-Mit csináltál a hajaddal?-fogja a kezei közé.

-Nem tetszik?-biggyesztem le a számat.

-Dehogynem. Nagyon szép vagy!-simogatja meg a karom. 

-Akkor jó.-nevetek és kiveszem a táskámból a telefonomat, ami éppen jelzett hogy sms-em érkezett.

"Fel tudsz lépni Skype-ra?"

Nekem több sem kell repülök a szobám felé, majd gyorsan az ágyamra huppanok és belépek.

Mosolyogva integetek a kamerába, amikor látható a képe és a szívem nagyot dobban hogy ott van ő is újra.

Ha csak messziről is. De ott volt és rám várt. 

Köszönöm hogy elolvastad! *.*

29.

Drága olvasóim!

Mivel kitörlődött a szombaton írt részem, így ma nekiálltam újra írni. Nem ez a leghosszabb, de minden benne van ami a folytatáshoz kell.

Nagyon szeretném megköszönni nektek a sok támogatást. Rengeteget jelent.

Akik pedig jelentkeztek a nyereményjátékra, nagyon köszönöm nekik is. Viszont akik még nem tették, mégis szeretnének, azok a héten még megtehetik. :)

Köszönök mindent!

Dasie

Dasie szemszöge:

A csengő hangos sivítására lettem figyelmes és az álom rögtön kipattant a szememből, ahogy meghallottam mellette a kiabálást is.

Felugrottam, elfelejtve azt hogy Harry kezei körülkulcsoltak és szaladtam le az ajtóhoz. Közben magamra kaptam egy köntöst és a kulccsal babrálva sarkig tártam az ajtót.

A következő pillanatban Lux visított fel hogy hajoljak le hozzá. Körülkulcsolta a nyakamat és megpuszilta az arcomat. Az álom a szememből rögtön elillant és átvette a boldogság.

-Mit keresel itt kicsi lány?-állok fel vele a kezeimben.-Hol van az anyukád?-kérdezem.

Az igaz hogy mi hazajöttünk, de a többieknek még Amerikában kéne lenniük.

-Ana minjárt jön.-mondja kicsit furán a szavakat. De mit is várjunk még egy ilyen tüneményes kis csöppségtől.

Hallom hogy valaki robog le a lépcsőn. Mikor meglátom az én istenemet, rögtön szélesebb lesz a mosoly az arcomon. Kissé fáradt még az arca és a szemével is hunyorít, ezzel kimutatva hogy nem rég kelt fel és bántja a fény.

-Fuss oda Harry bácsihoz és keltsd fel.-suttogtam a kis szőkeség fülébe.Ő boldogan ugrott le és szaladt.

-Hajjjjiiii bácssiiiiii!-visította. Harry pedig felnyögött, majd a karjaiba kapta.

-Mióta nevezel te engem bácsinak?-vonta fel a szemöldökét, én pedig visszafogtam a kitörő nevetésemet. Jól néztek ki. Harry egy szál boxerben, karjaiban egy tüneményes kislánnyal. Szép jövő kép.

-Ő súgta nekem.-mutatott rám.

-Áruló.-mentem közelebb és csikiztem meg.

-Szóval bácsi mi?-harapta meg a száját a göndör és szemei szikrákat szórtak, de nem ám a haragtól, hanem a sötét vágytól. Izmaim megfeszültek ahogy csak ránéztem. Nem tudtak még mozdulni sem.

-Ühüm.-suttogtam egy perccel később. Nem tudott rá felelni mert kopogtak az ajtón.

Visszalépkedtem és sarkig tártam.

-Szia Lou!-köszöntem és beljebb tessékeltem. Ő szorosan megölelt és együtt bementünk a nappaliba.

-Azért jöttem hogy megtudjam hogy mi a fenéért jöttetek haza? Szerencsétek hogy nem Paul jött.-rázta meg a fejét.

Harry-re néztem és bólintottam hogy nyugodtan mondja el. Nincs miért eltitkolnom. És amúgy sem igazolódott be, aminek nagyon örülök, mégis izgat hogy akkor anyáékkal mi van és mégis ki kezdte azt latolgatni hogy az én anyám halt meg. Azóta sem lehet elérni őket, pedig többször is megpróbáltam én is Harry is, de semmi.

-Dasie kapott egy hírt hogy lehetséges hogy az ő édesanyja halt meg, így muszáj volt hazajönnie. Én pedig jöttem vele. Nem akartam magára hagyni olyan állapotban. De kiderült hogy még sem róla volt szó.-mondta el Harry a tegnap történteket.

-És jól vagy? Minden rendben veled?-nézett rám.

-Persze. Miért ne lennék?-vontam meg a vállam. Igaz is volt. Jól voltam, csak kicsit zavarodott. Na jó, talán nem kicsit, hanem nagyon, de ezt nem akartam senki nyakára akasztani. Mióta megkaptam Hope-tól azt az e-mailt, minden megváltozott, úgy mondhatni felgyorsult. Hisz ha valaki azt mondja nekem hogy Harry Styles lesz a pasim, kiröhögöm. Vagy hogy az x-faktor stúdiójában belefutok a One Direction-ba, akkor is. Az már mellékes hogy ők találtak rám, de mindegy. Emlékek, emlékek, melyekre így visszaemlékezve csak mosolyog az ember, mégis sokszor kívánja hogy visszatérhessen. A valóra vált álom, hogy a Vogue szerkesztőségébe engem is bevettek, az hogy Anne néni végre újra boldog és nem süllyedt megint mély depresszióba. Mert van a mi fáj és van ami nem. Van, ami örökre bennünk marad és van, amit örökre elfelejtünk és ott marad abban a pillanatban amikor megtörtént. Elhagyjuk, mintha csak egy apró morzsa lenne, és sohasem tudhatjuk meg utána milyen jelentőse is lehetett volna az életünkben.

Mi lenne most velem ha még mindig New Yorkban lennék? Csak ülnék a lakásomban, vagy már felvettek volna valahova dolgozni? Ezt nem tudhatom és soha nem is fogom megtudni, hisz eljöttem és nem tudom vissza fogok-e valaha is menni. Hogy akarok-e, az már más kérdés, de már sokkal több minden köt ide, mint oda. Bár a barátaim hiányoznak rettentően, akik ugyan nem voltak valami sokan, de azért mégis. Ott van Tyler is. Kitudja mi van vele Franciaországban. Megszegte az ígéretét, mert azóta sem hívott többet. Hiányzott. Elmondhatatlanul. Régen olyanok voltunk mint a testvérek. El sem lehetett választani minket egymástól, de most, mintha nem is léteznék. És ez fáj. Mert mit is vétettem én ellene hogy ennyit érek? Megbántottam valamivel? Vagy nekem kéne hívnom őt?

-Itt vagy kicsim?-ölelt meg oldalról Harry. Megráztam a fejem visszatérve a mély gondolataimból a jelenbe. Annyi minden történt már és olyan hamar, viszont érzem hogy sok minden lezáratlanul kering a jelenben és utat tőr magának a jövőmbe is.

-Persze, ne haragudjatok. Kicsit elgondolkodtam.-veszek egy mély levegőt.-Kimegyek a konyhába. Kér valaki valamit?-állok fel, menekülve a kérdések elől.

Nem kérnek semmit én pedig lassan lépkedek a konyha felé. Öntök magamnak egy pohár vizet és nagyot sóhajtok. Mély levegőket veszek, majd kiveszek a szekrényből egy csomag kekszet Lux-nak. Mivel ez Hazza lakása, még nem tudom hogy sok minden hol van, de sikeresen megtalálom. Mosolygok az Oreo kekszeket látva, amiből Harry úgy szereti kienni a krémet. Tányérra rakom és egy üveg narancslével visszatérek. Nem tudom hány óra és mennyit aludhattunk Hazzával, de pihentető volt.

Lerakom a kerek üvegasztalra a tányért és a narancslevet, poharakkal, majd lehuppanok Hazza mellé, aki az ölébe húz. Lágyan cirógatja a hajam és puszit ad a homlokomra.

-Ma vissza kell mennünk Dasie.-mondja.

-Mégis hova?-nézek fel rá.

-Amerikába. Tudod ma lesz egy koncertünk. Így is kihagytunk egyet, de ma bepótoljuk.-magyarázza.

-Én nem mehetek vissza veletek.-válaszolom.

-Miért nem?-néztek rám mind a ketten értetlenül. Meg tudtam érteni, viszont nekem maradnom kellett.

-Meg akarom tudni hogy hol vannak anyáék és a szerkesztőségbe is bekellene mennem, valamint Anne-t is megszeretném látogatni.-mondtam el elképzeléseimet.

-És velünk mi lesz?-suttogja Harry. A szemébe nézek, amelyek rabul ejtenek és már válaszolnék amikor Lou felpattan és karjaiba kapja a kekszet majszoló tündérkét.

-Mi most megyünk. Rengeteg dolgot kell még addig elintéznünk. Jók legyetek. Harry 6 óra múlva a reptéren.-adja ki a parancsot szigorúan, majd megpuszil minket és elmegy.

Mi pedig ott maradunk kettesben, egymást ölelve a gondolatainkba merülve. Egyikünk sem tudja mit kéne tennünk, mi lenne a helyes.

-Szóval mi lesz kettőnkkel?-szakítja meg a csendet mély dörmögős hangjával.

-Mi lenne? Majd hívjuk egymást és ott van az internet is.-nézek a szemeibe, melyek rabul ejtenek.

-De az nem olyan. Nem tarthatlak a karjaimban, nem nézhetek rád a koncerteken, nem csókolhatlak meg akkor amikor akarlak.Nem kényeztethetlek úgy ahogy én szeretnélek.-Minden egyes állításánál feltérképezi a testem. Lehelletét érzem a testem minden egyes porcikáján, remegek ettől a bensőséges, mégis oly lassú és érzéki érintésétől.

-Tu-tudom, de engem is meg kell értened.-lihegem a szavakat.

-Én nem is számítok neked?-mormolja teljesen komolyan. Hitetlenkedve megcsóválom a fejem és szembe vele ülök az ölében. Kezeim közé fogom az arcát.

-Te vagy mind közül a legfontosabb, de nem szeretnék úgy veled lenni hogy ezek a dolgok gyötörnek és vonják el a figyelmem, ahelyett hogy veled foglalkozhatnék. Érted?-gyűlnek könnyek a szemembe, melyet ő hüvelykujjával letöröl.

-Persze, de akkor is nagyon fogsz hiányozni.-ölel meg.

-Te is nekem. Kimondhatatlanul.-ölelem vissza.

-Szeretlek.-mormolja lágyan a fülembe.

-Én is szeretlek.-suttogom vissza.

Pár órával később már a bőröndjébe pakolunk vissza. Ruháit gyorsan kimostam és most azért drukkolok hogy megszáradjon mire el kell indulnia. Érzem hogy kötődünk egymáshoz és olyan felnőttesen viselkedünk, pedig közel sem vagyunk még olyan tapasztaltak és együtt sem régóta. De mintha évek óta ismernénk egymást. Ha mosolyog az én arcomra is rögtön mosoly szökken, ha éppen én elgondolkodom akkor ő diszkréten csinál valami mást és csendben marad. Én  a ruháit pakolom ő a tisztálkodó szereit. 

-Minden megvan?-ülök le az ágy szélére, amit már egy selyem pléd takar, hogy ne legyen koszos az ágynemű.

-Szerintem igen. Amit meg itt hagyok, majd veszek vagy utánam küldöd. De szerintem veszek.-kiabál ki a fürdőből.

-Mit csinálsz még?-állok fel. Ugyanis az előbb már megfürdött és fel is öltözött. Az utóbbi 4 órában a kanapén ültünk egymás karjaiban és filmet néztünk vagy elszenderedtünk a másik vállán. A lényeg csak az volt hogy együtt legyünk még egy kicsit. És így is feledhetetlen volt. Csendes, nyugodt és romantikus. Együtt voltunk és örültünk hogy hosszú idő után ez így van.

Beléptem a fürdőbe, aminek az ajtaja amúgy is nyitva volt. Éppen fogat mosott. Én megálltam az ajtóban és onnan figyeltem mit csinál. A tükörben rám nézett és elmosolyodott. Eléggé vicces látványt nyújtott fogrémes szájjal, de így is nagyon édes volt. Befejezte, majd odasétált mellém. Csak a szemeit néztem és nem vettem észre hogy a fogkeféje még a kezében van. Fogkrémesen.

-Harry ugye nem akarod azt rám kenni?-kezdtem távolodni, de az én szerencsémmel megbotlottam a küszöbben, így hátra estem. Hazza pedig fölém mászott.

-Kérlek ne kend rám.Kérlek!!

-Ugye tudod hogy így lehetetlen neked ellenállni.-hajolt a fülemhez.-Főleg mikor így kérlelsz.-simogatott oldalt, mire én nyögtem egyet és felemeltem a csípőm. Ő felvonta pajzánul a szemöldökét és megcsókolt.

Szenvedélyesen. Mindent beleadott és kezdett a levegő megint vibrálni kettőnk között. Téptük egymást ajkait, keze pedig le-fel vándorolt testemen. Érzéki érintései mély vágyat keltettek bennem és nem igazán tudtam hogyan is foghatnám vissza. Fordítottam a helyzetünkön és én másztam fölé. Kezeimmel a hajába túrtam, majd a pólója alá nyúltam. Izmos hasa megfeszült az érintéseim alatt és kirázta a hideg.
Hirtelen elszakadt ajkaimtól és a nyakamba temette az arcát.
-Ennek nem most van itt az ideje.-szedte gyorsabban a levegőt és felült, lesöpörve magáról engem.
Ledermedtem. Nem kíván engem és nem kellek neki. Istenem. Csakis én lehetek olyan szerencsétlen aki beleszeret valaki olyanba, akinek nem kell. Még mindig a földön ültem teljesen letaglózva és nem tudtam megmozdulni és megszólalni sem. Ő már lent volt a földszinten, míg én itt kuksoltam a padlón. Lábaim, kezeim remegtek mint a kocsonya és elfogott a keserves zokogás. Próbáltam vissza fogni hogy Harry meg ne hallja és remélem ez többé kevésbé sikerült.
Egy idő múlva trappolást hallottam a lépcső felől, így gyorsan feltápászkodtam és a fürdőbe szaladtam. Megmostam az arcom és a tükörbe néztem.

Ezzel a képsorozattal engem megöltek*.*

Gratulálok Hazza a legszexibb pasi címért és a legszebb mosolyért.*.*

                                                                                                                        Köszönöm hogy elolvastad!

28.rész

Sziasztok!
Szeretném megköszönni a 28 Bloglovin követőt, a 22 rendszeres olvasót, a cseréket és a több mint 19.000+ oldalmegjelenítést. A napokban hozom a bejegyzést a játékról és a nyereményről :)
Sajnálom hogy késtem a résszel. De most itt van és remélem tetszeni fog bárkinek, aki olvassa.
Puszi
Dasie

Dasie szemszöge:

-Kérlek, kérlek Harry ne haragudj!-csúsztam oda hozzá és kezeim közé fogtam az arcát. Szemei kifejezéstelenek voltak és egy másodpercre megijedtem. De utána megláttam benne a csalódást és az aggódást. Nem tudtam hogy ez most nekem szól, vagy csak a mondandómnak, de akkor is rossz volt. Én nem akartam megbántani, fájdalmat okozni neki. Bízni szerettem volna benne, megóvni minden fájdalomtól és csalódástól. Mert szerettem. Még nem mondtam ki neki és ő se nekem, de talán még mindig nem ez az a pillanat, amikor a tudtára hozom egy fontos szóval a bennem lakozó érzelmeket. Ebben a percben inkább azért kéne küzdenem hogy visszakapjam és megértessem vele hogy nem azért nem mondtam el, mert nem szeretem vagy nem bízom meg benne, hanem mert csak védeni akartam. 

-Szólalj meg kérlek!-esedeztem. Nem bírtam azt hogy csendben van. Jobban bírtam amikor a szavak embere volt és mindent megosztott velem.  Jókedvű és vidám. De amikor ilyen szürke felhő lepte el az arcát , kicsit megijedtem tőle. Félelmetes volt és a koránál többet mutatott. Idősebbnek és komolyabbnak látszott. Érettebbnek, akit nem lehet oly könnyen átverni.
-Mit mondhatnék?-rázta meg a fejét a kezeim között.
-Hogy nem haragszol és megértesz.-esedeztem, miközben végig simítottam arcélén.
Hitetlenül elnevette magát, majd ő is a kezei közé vette az arcom. Elég fura volt, mert egymás kezeiben pihent az arcunk, mégis oly közel hogy egyszerre vettünk levegőt. A szívritmusunk lassan egy ütemre vert. Hasonlóak voltunk, már-már egyek.
-Miért haragudnék rád?-simogatott meg.-Te vagy az egyetlen aki nem tettél semmi rosszat. Bele sem merek gondolni hogy most milyen érzések keringhetnek benned.-húzott karjai közé és úgy ölelt, hogy szaporábban kapkodtam levegő után.
-Annyira sajnálom hogy nem mondtam el.-suttogtam a mellkasába.
-Megértem. Én pedig sajnálom hogy neked ezt tudnod kell. Borzalmas lehet. A saját apád...-még fojtatta volna, de az ujjaimat a szájára raktam.
-Ne beszéljünk róla. Nem érdemli meg. És mi sem hogy szenvedjünk miatta. Csak anyát sajnálom.-sóhajtottam fel egy nagyot.
-Elhiszem.-nagy kezeivel hátamat kényeztette.-Elmondod neki?-kérdezett rá arra, amire még én magam sem találtam még választ. Hogy tehetném ezt a saját anyukámmal? Miért rontanám el az életét? Erre mindig az volt magamban a válasz, hogy apám már elrontotta helyettem is és nekem semmi miatt nem kéne rosszul éreznem magam.
-Nem tudom mit tehetnék.-ültem fel az ölében és néztem gyönyörű zöld szemeibe.
-Most leginkább alvásra lenne szükségünk. Hosszú volt az út és az események is felkavartak mind téged, mind engem. És én nem nagyon pihentem a tegnapi koncert óta.-húzta el a száját.
-Igazad van. Feküdjünk le. Tiszta fejjel minden sokkal egyszerűbb.-fogtam meg a kezét és felhúztam a szobába.
-Letusolok jó?-engedtem el a mancsát és indultam a fürdő felé.
-Nyugodtan. A szekrényben van tusfürdő külön, hogy ne pasisat kelljen neked is használni.-ült le az ágyra és kapcsolta be a tévét. Majd megtalálva a csatornáját, hátradőlt és a képernyőn legeltette fáradt, kimerült szemeit.

-Mi az?-nézett rám kíváncsian. Még mindig az ajtóban álltam és őt csodáltam. Elmerültem a látványában és a kisugárzásában, amit tudatlanul magából árasztott. Haja kócos volt, arca enyhén borostás és piros a fülledt melegtől, amihez nem volt hozzászokva a messzi országban. Felsője gyűrött és nadrágja feszült a lábán. Szemei csillogtak szavaimra vártan, mégis fáradt és kimerült volt.
A kezemmel babráltam és lesütöttem a tekintetem.
-Csak annyi hogy Szeretlek!-néztem vissza rá és figyeltem reakcióját kijelentésemre. Ő lassan elmosolyodott és kápráztató boldogsággal ajándékozott meg. Nem tudtam mozdulni. Saját magamat megleptem ezzel a kijelentésemmel, mégis tudtam hogy így van. Ezt éreztem és gondoltam mégis tudnia kéne arról, hogy mennyire sokat jelent hogy itt van mellettem és támogat. Sohasem éreztem még senki iránt így, felemésztő volt.
Feltápászkodott és a odajött. Finom, puha ujjaival felemelte az államat és mélyen a szemeimbe nézett.
-Én is Szeretlek!-motyogta már a számba és forró, szerelmes csókkal ajándékozott meg. Édes ajkait sohasem akartam elengedni. Csak magamnak akartam a pillanatot, ahogy a karjaiban tart és tele boldog érzésekkel tapad az ajkaimra. Hosszú percekig tartott mire eltudtuk engedni egymást. Simogatott, cirógatott dédelgetett kezeivel. Testemet átjárta a törődés és ezernyi érzés, amit nem tudom hogy éreztem-e már valaha, de soha nem akartam hogy vége legyen.

-Na sipirc fürdeni, mert a végén még olyat teszünk amit még megbánunk.-nevetett bele a nyakamba, majd belepuszilt. Enyhén megremegtem és elindultam. Ám csak a küszöbig jutottam, mert visszarántott és újra megcsókolt. Majd újra, meg újra. És újra.

Hope szemszöge:

Teljesen lefagytam. Akármilyen érzéstelen liba is vagyok, azért én ezt soha nem akartam hogy egy terhes nő előttem essen össze. Fájdalmas volt látni. hogy ott a lift előtt kérleli az ő férjét hogy ez ne legyen igaz, amire ő gyanakszik, majd halk puffanással a padlón végezve, hangos zokogásban törjön ki teljesen magán kívül. Én ezt nem akartam. A tervem kész volt, szíveket összetörni, hírnévre hajtani és kibontakozni. Eltiporni mindenkit aki az utamban áll. De nem egy terhes nőt. Kiléptem a liftből és leguggoltam a nő mellé.
-Mire gondolt? Én csak a személyzet vagyok, aki felhozta a rendelésüket.-magyaráztam.
-Persze, és ezért volt a férjemmel bezárkózva a liftbe.- nyögte fájdalommal a szavaiban és könnyes szavakkal.
-Elromlott.-tártam szét a karom.
-És egyáltalán minek jött maga után Charles?-nézett arra a személyre, aki éppen kilépett a liftből.
Én is ráemeltem a tekintetem és megoldást kerestem szavaiban. Akármilyen szörnyűn is elbánt velem és megérdemelné hogy szenvedjen, jobban sajnáltam a nőt, aki a szíve alatt egy csodálatos utódot hordott. Mindig is vágytam egy kisbabára, akit a karjaimban tarthatok és teljes szívemből szerethetek. Eláraszthatom minden jóval, különlegessel. Könnyek gyűltek a szemembe, amelyeket mérgesen morzsoltam el, mielőtt bárki tudomására jutott volna hogy elgyengültem. Nem. Én nem sírok.
-Elfelejtettük kifizetni drágám.-válaszolt átlátszóan a férfi.
-De mindig távozáskor kell intézni a számlát nem?-emelte rá fáradt, kimerült, zaklatott szemeit Dasie édesanyja.
-Nálunk nem.-vágtam rá gyorsan mentve a helyzetet.-Az ilyen külön rendeléseket alkalmanként kell kifizetni, de mivel én nem itt dolgozom, hanem csak egy barátomhoz jöttem  ma ide és neki segítettem, mert el volt havazva.-hadartam el meggyőzően és még mellette hevesen artikuláltam is. Kitűnő színészi alakítás volt. Bravó Hope.
A nő összeráncolta a szemöldökét és nem úgy tűnt mint akit sikerült meggyőznünk.
-Gyere drágám menjünk vissza a szobába. Nem igazán szabadna így felizgatnod magad. Mi lesz a kicsikkel?-nyújtotta a kezét a feleségének Charles és segített neki felállni. Átkarolta a derekát és megsimogatta az arcát.
Ez a nő ikreket vár? Te jó ég. Hunytam le a szemem. Ilyen is csak velem történhet meg. Most már tényleg komolyan a kezembe kéne vennem a sorsom és elkerülni az ilyen helyzeteket.
A nő csendben tűrte és hálásan pillantott rá. Höh. Még hálás is. Nézzenek oda! Az előbb még összerogyott a fájdalomtól és a kíntól, most meg már szemei megnyugvóan csillognak. Jobban megbízik ebben a rohadékban mint hittem.
-Köszönjük a szolgálatait Miss...-intézte hozzám szavait az a gyökér és játszotta el továbbra is hogy nem ismer.
-Ev... Elvoods.-hazudtam. Nem akartam hogy gyanakodni kezdjen hogy ki is az én drága, szipirtyó anyám. Nem hiányzott még ez is ehhez az elfuserált estéhez.-Én kérek elnézést a kellemetlenségért. Remélem nem okoztam gondot.-mondtam kihúzott háttal.
-Bocsánatot kell kérnem a kiborulásaimért. Tudja elég szeszélyesek az érzéseim mióta újra terhes vagyok. Kiszámíthatatlan.-nevette el magát. -Hoppá! Milyen jókedvünk lett hirtelen!-csóváltam meg a fejem gondolatban.
-Semmi gond. További szép estét!-köszöntem el, mert már nem bírtam ezt a színjátékot. Túl sok volt a kedvesség, amelyet árasztottam magamból. Nem voltam ehhez hozzá szokva.
Sietve futottam le a lépcsőházban. Nem tudtam és nem is akartam beszállni a liftbe. Rossz emlékeket idézett fel bennem és még mindig éreztem a hatását a kemény intenzitásának, amelyet rajtam gyakorolt az a szemét. De az is biztos hogy nem nyúl hozzám többet az a gyökér. Ebben teljes mértékben biztos voltam. A táskámban megszólalt a telefonom, jelezve hogy üzenetet kaptam.
-Szükségem van rád! Tudom hogy régen beszéltünk, de most nem tudom ki máshoz fordulhatnék.-állt benne. Rögtön tudtam kitől jött és először, oly régóta tiszta szívemből elmosolyodtam és a szívemet boldogság járta át.
Hát nem felejtett el engem örökre! Akkor még mindig ott van a remény, hogy a világ visszakapja azt a Hope-ot, akit mindenki szeretett. Még ő is. aki most is oly távol van, mégis várja a válaszomat. Szüksége van rám. Én pedig állok szolgálatára. Akármiről is legyen szó.

Harry szemszöge:

-Most már menj! Mert nem tudom hogy képes lennék újra itt abba hagyni.-nevettem és lefelejtettem kezeit a nyakamról. Nevettem dermedtségén és kábaságán, amit én okoztam, mégis majd szét robbantam az örömtől. Több barátnőm is volt már eddig, de senki iránt nem éreztem ezt. Mert ha csak megláttam a szívem hevesebben dobogott és olyan érzés járt át, amitől rögtön kivert a víz. Mosolyognom kellett rajta. Boldog voltam, mert szüksége van rám. Örömmel álltam mellette és fogok is, hiszen nem tudom hogyan tudnám elengedni. Már mikor a stúdióban megláttam éreztem hogy köztünk forr valami, összeköt. Nem tudnám ténylegesen elmagyarázni hogy milyen is ez az érzés, de felülmúl mindent az eddigi életemben.
Nagyot sóhajtott és lehunyta a szemét. Mélyeket lélegzett ahogy elindult a fürdő felé, de közben a szekrény mellé lépett és kivett egy darabot a pólóim közül.

-Persze szívem, nyugodtan elveheted.-nevettem.
-Hogy szólítottál?-fordult gyorsan meg.
-Szívem. Miért? Nem tetszik?-kacsintottam rá, és lehuppantam az ágyra. Nem akartam még egyszer lerohanni, mert a végén tényleg nem tudunk leállni. De annak nem most volt itt az ideje. Terveim voltak, melyeket a közeljövőben meg kell hogy valósítsak, hacsak nem akarom hogy ott lent bajok legyenek. Nem mintha eddig nem lettek volna....
-De. Túlságosan is.-fordult vissza és közelített felém.
-Ne! Indíts fürdeni!-utasítottam nevetve. Meghallottam csilingelő hangját és melegség járt át. Intenzíven. Hallottam az ajtó kattanását, majd a párnák közé fúrtam az arcomat. Nem igazán pasihoz illő, de most nem tudtam hogyan is vezethetném le a bennem feltörő vágyat. A mosolya elképesztő, észveszejtő...és még sorolhatnám.
Vágyakozó gondolataimból a telefonom csörgése rángatott ki. Kihalásztam a zsebemből, majd feloldottam a billentyűzárat.
-Drága kisfiam! Hol vagy már megint? Mindenki téged keres a hotelben. Valami baj van? Aggódom érted. Édesanyád Xx- felsóhajtottam, majd az órára néztem. Elég késő volt már, de nem keltem fel, hisz tőle kaptam az sms-t.
Tárcsáztam a számot, majd a fülemhez emeltem a készüléket. Kicsöng, csöng, csöng...
-Harry!-kiabált bele a telefonba.
-Halkabban anya. Szükségem van még a hallásomra.-nevettem.
-Hol vagy? Mi történt?-kérdezte ugyanolyan hangosan ledarálva.
-Nem fogok válaszolni ha továbbra is üvöltesz.-szórakoztam. Jó kedvemben voltam.
-Ne játssz velem Harold Edward Styles! Válaszolj a kérdésemre!-utasított azon a "anya most bekeményít" hangján. Jót nevettem rajta.
-Londonban vagyok és minden rendben. Csak Dasie-nek... akadt egy kis elintézni valója, ezért elkísértem.-mondtam el a majdnem igazságot.
-Szóval együtt vagytok?-kérdezte olyan hangsúllyal, amiből rögtön tudtam hogy mosolyog.
-Igen!-ujjongtam anyának. Közel álltunk egymáshoz és talán ő ismert a legjobban a világon. A földön tartott és nem hagyta hogy megváltozzak, vagy elszálljak magamtól, mit oly sok sztár.
-Végre! Nem tudom meddig bírtam volna még hallgatni a sopánkodásodat!-cöcögött.
-Jól van már! A lényeg hogy végre boldogok vagyunk.-szabadkoztam.
-De biztos minden rendben? Nem várhatott volna ez a dolog addig míg vége lesz a turnénak?-kérdezett rá. Túlságosan átlátott rajtam. Utáltam neki hazudni, de nem tehettem mást. Nem akartam neki elmondani azt, ami meg sem történt.
-Biztos anya! Viszont most mennem kell. Elfáradtam az utazásban.
-Jól van drágám. De ha bármire szükséged van én mindig itt vagyok, ezt nagyon jól tudod, remélem- ezt mindig a tudtomra adta, akárhányszor is beszéltünk. Nem bántam. Ezzel is éreztem hogy még mindig törődik velem 19 éves létemre és még mindig a Holmes Chapel-i fia vagyok, aki szeret énekelni.
-Tudom és köszönöm.-hálálkodtam. Próbáltam minél több érzelmet belevinni a hangomba, hogy áttudjam adni, amit valójában tényleg éreztem.
-Ezt nem kell köszönnöd! Legyen szép álmod és vigyázzatok magatokra!-búcsúzott el, majd letette.
Egy ideig még bámultam a plafont, majd az én szőkeségem belibbent az ajtón az én pólómban, ami combközépig ért neki. Még így is csodásan és kívánatosan festett. Főleg ha belegondoltam hogy csak egy csipkecsoda van  alatta.
Szép éjszakának nézünk elébe. De most, nem vágytam másra jobban, mint a karjaimban tudni, biztonságban, nyugalomban és szeretetben.
                                                                                                                        Köszönöm hogy elolvastad!