34.rész

Szép estét!

Megjöttem. Most még nem szeretnék búcsúzkodni, de hamarosan az is eljön. Ez az utolsó előtti rész.

Remélem tetszeni fog.

Nagyon köszönök mindent nektek!

A cserékre válaszolni fogok, valamint a díjakat is kifogom rakni mihamarabb!

Jó olvasást!

Dasie

Perrie szemszöge:

Az eltelt hónapok sok mindenre választ adtak. Főleg köztem és Zayn között. Amikor eldöntöttem hogy megváltozom és végre kezembe veszem a sorsomat, talán életem legjobb gondolatait, tetteimet cselekedtem. Felhagytam azzal, hogy fűvel-fával ágyba fekszem. Ami a legnagyobb siker volt nekem az az, hogy lemondtam arról hogy mindenkin átgázolva leszek híres. Nem törődve senki érzésével és életével. Nem gondoltam abba bele hogy kit hogyan teszek tönkre. Nem érdekelt senki érzelme, munkája, a két keze gyümölcse. Már ezerszer megbántam hogy úgy viselkedtem Harry-vel is, aki talán szeretett engem. Átgondolatlanul folytattam viszonyt, egy olyan emberrel, aki ma már a rácsok mögött ül. Libabőrös leszek az emlékre, gyomrom görcsbe rándul és még az izmaim is megfeszülnek arra gondolva, miket is hagytam neki hogy velem tegyen. Ma már, a felét sem tudnám elviselni annak a sok erőszaknak. De talán ennek így kellett lennie, vagy még sem? 

Több dolog van amire ráébredtem a hónapok kapcsán. És a falba verném a fejem ha lenne hozzá bátorságom. Olyan hülye, önző szőke liba voltam. A hírnévre vágytam, ami már régen a lábaim előtt hevert, amikor megszülettem. Hiszen az édesanyám volt a Vogue szerkesztője. De én nem voltam ezzel tisztában. A címlapokon akartam virítani és elindítani azt az életet amit én képzeltem el saját magamnak. Ám, közben olyan akadályokba ütköztem, amin nehéz és fájó volt az áttörés. Már nem is csinálnám újra. És nem a fájdalom, szenvedés miatt. Hanem azért, mert rájöttem hogy más út is van a hírnév felé. Ami előttem már régen agyon van taposva. Csak nem voltam még rá képes, hogy rájöjjek és észrevegyem azt, hogy tehetséges vagyok. Hogy rejlik bennem annyi, hogy ki is bontakoztassam magam anélkül, hogy megbántanék másokat és átgázolnék azok érzésein, életein, tettein.

Miután beszéltem Zayn-el egyik este Skypon, megszakítottam vele a kapcsolatot. Újból. Elvonultam egy kisvárosba és próbáltam helyrehozni magamban mindazt a dolgot amit elrontottam. Másra nem voltam képes, hiszen azokon az embereken nem tudtam segíteni és fogalmam sem volt hogyan hozhatnám helyre az ő életükben kavart incidenseket. Sokat sétáltam a parton, és kedveltem amikor a hideg víz nyaldosta a talpamat. Gyakran futottam és olvastam. Próbáltam megváltozni. 

Az egyik nap találkoztam 4 lánnyal, akikkel elég jól kijöttünk. Sokban különböztünk, mégis ez hozta meg annak a varázsát, hogy egyik este egy farönkön ülve kezdtünk el énekelni a tábor tűz körül. Hülyéskedésnek indult, amiből hatalmas ötlet, majd siker lett. Ami ezután jött pedig már történelem. 

Talán amikor nyertünk, akkor világosodott meg mindaz előttem, hogy mit is vesztettem a saját hülyeségem miatt. Ma már nem bánom, de nem tudok rajta nevetni. Nem vicces egyáltalán, ha nem szomorú. Hatalmas lelkiismeret furdalás gyötört és gyötör a mai napig is. De az idő folyamán próbáltam mindent helyrehozni ahogy csak tudtam. És persze ezt, nem csak a karrieremre értem. Hanem mások életére is.

Emily szemszöge:

Talán akkor tört össze bennem minden, amikor rám vágta az ajtót és kilépett a hotelből. Valamint az én életemből. Az igaz hogy nem voltam biztos az érzéseimben Zayn iránt. Lehet hogy szerettem, lehet hogy nem. De abban az egyben biztos voltam, hogy jobban megbántottam őt, mint valaha bárkit. És ez volt az az egyetlen dolog, amit sohasem szerettem volna megtenni senkivel, semmilyen körülmények között. Ám már késő volt arra hogy bánakozzak és sajnáljam azt, hogy lefeküdtem Liammel. Talán a legjobb együttlétem volt, mint akárki mással azelőtt. Pedig az utóbbi időben eléggé kicsapongó életet éltem. És ezt mindig arra fogtam, hogy apánk elhagyott minket. De távolról sem ez volt a gond. Mindvégig ott lebegett a szemem előtt, de sohasem foglalkoztam úgy igazán vele. És ami a legmeglepőbb, féltem a tudattól. Féltem, mert nem akartam saját magamnak sem bevallani. Nem azzal volt a gond hogy elhagyott minket, hanem az ok miatt. Mindenkinek azt mondta és azt mondtuk hogy egy másik nő miatt ment el. Mást szeret és másban találta meg azt a pluszt, amit talán mindenki keres. De ez hazugság volt, és a legrosszabb mind közül. Mert a hazugságok között is van különbség. Van hogy elhallgatunk dolgokat. Olyanokat, amelyről jobb ha nem tud senki. Van, hogy azért füllentünk mert azzal megóvjuk a másikat attól a tudattól, amitől megszeretnénk védeni és ami talán teljesen kiakasztaná. És van a hazugság. Amikor saját magunk miatt nem mondjuk el az igazságot. Elhallgatunk dolgokat, olyanokat amelyek minket bántanának vagy keserítenék be az életünket.

Ilyen volt az is, hogy az apánk el ment. Miattam ment el. Vagyis kettőnk miatt. Többször is lefeküdtünk egymással. Ez nem csak hogy törvényellenes volt, de még gusztustalan is. Viszont nem bántam meg, sem akkor, sem most. Azóta sem beszéltem vele és megmondom őszintén nem is hiányzott. Hányingerem támadt már csak a gondolatra is, hogy mi ezt megtettük, és más pasikkal, éjszakákkal akartam ezt elfelejteni, de nem ment. Még most is éreztem az érintéseket, a szavakat, a sóhajokat. Nem tudom hogyan történhetett meg. Abban sem vagyok biztos hogy kényszerítve lett volna bármelyikünk is. De megtörtént, és ezzel a tudattal kell a mai napig élnem. 

Felemészt a tudat, hogy valakit el kell magamtól löknöm megint. Zayn elment és ezt teljességgel el is fogadom. Nem is számítottam arra, hogy marad. Viszont az fáj, hogy már nem lehetünk barátok. Csak abban merek hinni, hogy egyszer megbocsát nekem mindent. De tudom, hogy ez nem egyszerű dolog.

Fogalmam sincs mi lesz velem a jövőben. Mit kezdek magammal és hol leszek. Kivel. Nem tudom mit csinálnék szívesen és azzal sem vagyok tisztában, hogy hol is kezdhetném vagy folytathatnám az életemet. 

De amit eldöntöttem és amiben teljességgel biztos voltam, az az volt, hogy el kell mennem egy orvoshoz. Muszáj valaki olyannak elmondanom a problémáimat, aki nem ismer és nem tudja kivagyok. Aki nem ítél el a tetteim miatt. A legrosszabb talán az volt, hogy szerintem anya sejtette és mikor apa elment, akkor vált előtte nyilvánossá, tisztává. Teljességgel befordult és a világ megszűnt neki létezni. Élte a napjait, de tudtam, alig tud a szemembe nézni is. És ez csak akkor jött rendbe amikor Dasie idejött. Akkor kisugárzott és mintha kezdte volna elfelejteni a rosszat, a múltat, ami igaz hogy apró, halvány árnyékot hagyott maga után a tudatban, még sem foszlott el teljesen. 

-Emily, itt vagy?-kopogtatnak az ajtóban, miközben a ruháimat csomagolom egy bőröndbe. Nem maradhatok tovább itt. Egy kicsit ki kell szellőztetnem magam és tiszta lappal indítani mindent. El kell döntenem hogy mit is szeretnék magammal kezdeni. Nem élhetek  mindig anya nyakán, főleg ezt tudva.

-Igen?-nyitom ki az ajtómat és engedem be váratlan vendégemet, akit meglátva meghökkenek.-Mit keresel itt Liam?-lépek vissza az ágyhoz, folytatva a csomagolást.

-Figyelj, beszélnünk kéne.-ül le a bőrönd mellé.

-Mégis miről kéne nekünk kettőnknek beszélnünk?-kérdezem idegesen belehajintva egy pólót a többi ruha közé.

-Szerintem te is nagyon jól tudod. Ami pár hónapja történt kettőnk között.-emlékeztet rá, mintha el tudtam volna felejteni. 

-Mi van vele? Megbeszéltük hogy csak annyi volt nem?-tárom szét a kezem idegesen, majd teszem csípőre. De arra nagyon figyelve hogy ne nézzek a szemébe. Nem tehetem, mert akkor elgyengülök. Most pedig pont azt nem szabad.

-Tényleg így érzed? Hogy csak annyi volt? Mert tudd meg, én nem! Nekem igen is jelentett valamit! Valami olyat, amit nem igazán szeretnék elfelejteni. És újra akarom érezni. Újra meg újra és újra.-áll fel indulatában és közelebb jön hozzám. Ezzel teljesen kizökkentve az elszántságomból. Felemeli az állam hogy belenézzek mélybarna szemeibe, melyek úgy csillognak, akár a Hold.

-Muszáj így éreznem.-felelem.

-De miért? Miért nem érzed és cselekszed végre azt amit Te akarsz?-mutat rá a mellkasomra. 

-Éppen azt próbálom tenni.-mutatok a bőrönd felé.

-Tényleg ezt akarod? Elmenni? Elszaladni minden elől és elrejtőzni? A tudat akkor is ott marad!-emeli fel a hangját, így egy kissé megrezdülök.

-Ne haragudj, nem akartalak megbántani sem megijeszteni. De egyszerűen kihozol a sodromból.-sóhajt fel, majd a szemembe néz. Pár teljes percig bámuljuk egymást. Fürkészően keressük a másik gyenge pontját.

Majd egyszerre robban mind a kettőnkben a nevetés. Karjaiba kapaszkodom hogy el ne essek, de így is összegörnyedek.

Kezei puhán érintik az arcom, végig simítva rajta mint a legpuhább selymen. Hajamat fülem mögé tűri, majd felsóhajt. Közelebb hajol és vár. A szívünk egy ritmusra ver, már-már kitörve a helyéről. Számon érzem a lehelletét, még sem húzódom közelebb. Várom hogy ő lépjen, de nem mer. Pár keserves pillanatig visszatudom magam fogni, ám hangosan felnyögöm és számat az ő ajkaira tapasztom. Bensőm felujjong, mintha évek óta ínségben szenvedett volna és csak most jutott a felszabadításhoz.

Zayn szemszöge:

Lépteim hangosan visszhangzanak a falakon, amint a kórház falain belül haladok egyre előrébb és előrébb.  Gondolataim messze járnak, egyáltalán nem itt. Ahol lenniük kellene viszont. Még most sem szeretném elhinni hogy így végződik a kettőnk kapcsolata. Ha megtehetném, akkor visszapörgetném az időt és sok mindenen változtatnék. A legelső talán az lenne hogy megkeresném és nem hallganék a szavaira. Megpróbálnám. De félek attól hogy már túl késő. Nem veszíthetem megint el. Nem engedhetem ki karjai közül újra. Érzem hogy ő hozzám tartozik és küzdenem kell azért hogy erre ő is rájöjjön. 

Nagyon büszke vagyok arra, amit elért, ezzel megmutatva hogy új életet kezdett. De én is részese szerettem volna lenni a új életének. Abban a szerepben akartam lenni, ami felvidítja őt és a legszebb pillanatait vetíti elé az életében. Minden pillanatát elvarázsolni, bearanyozni. A fellegekben járni és csak csókolni finom, puha ajkait. Ajándékokkal meglepni, átölelni, megsimogatni. Az ő szájából akarom hallani a nevem, mely az élvezet felső fokát hozná ki belőlem. Akarom őt és igenis mindent megfogok tenni azért, hogy újra az enyém legyen. Már közel nem érdekel hogy  ellenkezni fog. Nem szállok le róla és örökre vele maradok. Tudom hogy szüksége van rám. Egyszerűen érzem hogy mi egymáshoz tartozunk. Lehet hogy furcsa egy pasi szájából hallani ezt, de így van. Perrie minden gondolatom reggel, délben, este. Minden mikrogondolatom és létem ő érte van. A szívem ő érte ég. Csakis ő tud rajtam segíteni. 

-Doktor úr, várjon!-kiáltom a folyosó végéről. Utolérem a fehér köpenyest, majd megállok vele szemben.-Hogy van?-kérdezek rá a legfontosabbra. Rá.

Ő halványan elmosolyodik hevességemen, majd válaszol nyugodtan, érthetően.

-Jobban van. Az állapotát stabilizáltuk. A kisasszony amint magához tér, már érezheti is a finom illatokat. Mélyet szívhat a valamennyire steril, szmogos londoni levegőből.-vázolja elém a tényeket, és kissé leereszkedik a vállam szavai hallatán. Tudtam hogy nem lesz egyszerű műtét, de Perrie oly régóta szeretné az illatokat érezni, hogy senki nem tudta lebeszélni a komplikációs beavatkozásról. 

-Köszönöm.-hálálkodom.-Bemehetek hozzá?-kérdezem, talán túl buzgón is. 

-Menjen, de ne izgassa fel túlságosan. Még néhány óra nyugalomra van szüksége. Kezet rázunk és neki már mennie is kell.

Lenyomom a kilincset és halkan lépkedek a fehér szobában. Szőke haja a párnán szétterülve, szemei lehunyva. A szobában máris az ő illata terjeng. Talán vanília, de nem vagyok benne biztos. De abban igen, hogy bárhol, bármikor felismerném.

Halkan foglalok helyet az ágy melletti széken. Nem szeretném felébreszteni, nyugalomra és alvásra van szüksége. Nem egy olyan szerencsétlen állatra, mint én, aki ilyen meggondolatlan dolgokra készül, ami talán a legnagyobb őrültség a világon. De szeretem, és tudom nem tudnék nélküle élni. 

-Szia!-köszön halkan. Hangja rekedtes, de még így is csilingel.

-Szia!-köszönök vissza, majd megfogom a kezét.

-Mit keresel te itt?-vonja fel a szemöldökét.

-Hallottam hogy itt vagy és amúgy is beszélni szerettem volna veled.-magyarázom.

-Halljuk.-köszörüli meg a torkát. Majd egy pillanatra megreked és a levegőbe szagol.-Óh, Te Jó Isten!-kiált fel és hirtelen felül az ágyban. Odaugrok hogy még véletlenül se essen semmi komolyabb baja. 

-Mi a baj?-hagyom hogy megkapaszkodjon a karjaimban. Hirtelen felém hajol és a mellkasomba fúrja a fejét.

-Hmm.. milyen finom illatod van!-jelenti ki, én pedig elnevetem magam, majd köré kulcsolom a kezem. Újra együtt vagyunk. Egymás karjaiban. Örökre így akarok maradni. Már csak a válaszán múlik.

Köszönöm hogy elolvastad!

Kérlek írj kommentet!

Dasie