2013. október 15., kedd

35.rész

Sziasztok!
Így kedd este meghoztam az utolsó részt!
Még lesz egy Epilógus, mert most annyira könnyezem, hogy alig látom a klaviatúrát, és nem tudtam már tovább írni. De az lesz az eddigi leghosszabb fejezet. Meghajolva  a történet előtt, amely megszületett és megíródódott. De most még mindig nem szeretnék búcsúzkodni.
Nagyon hálás vagyok mindenkinek és nem tudom hogyan köszönhetném meg azt a kitartást, amit tanúsítotok felém. Szeretlek titeket és annyira köszönöm hogy velem vagytok. Ez remélem így is marad.
Puszi
Dasie


Dasie szemszöge:

Minden izmom fájt, amikor felkeltem. Az ablakon át, halványan beszűrődött a nap lágy sugara, árnyékot vetve a bútorokra, ruhákra és rám. El volt borulva, mert a felhők fátyolként fedték be az eget, itt-ott szabad utat  engedve a sugaraknak, amelyek mégis áthatoltak és küzdöttek a szürkés pamacsokkal. A vastag hóréteg ami leesett szinte világít a hajnal derengő fényében. Egyedül feküdtem az ágyban és moccanni is alig tudtam. Az ágynemű szanaszét volt a szobában és ahogy körülnéztem, rögtön pipacsvörös lettem, mert felrémlettek bennem a múltéjszaka történtek. A velem szemben lévő asztalon van a nadrágom, amit oda dobtam hevességemben és összetört egy vázát. Valószínűleg erre emlékeznem kéne. A pólója a csilláron hever, a falon lévő festmény oldalasan lóg. Az ágyról egy takaró ledobva, vagy lerúgva, nem tudom pontosan. A szoba egyik sarkában lévő tükrön az én melltartóm lóg. Teljes kupleráj. Szemeimet lehunyom hogy hogyan is történhetett mindez. A csókok, apró érintések, szenvedély-ajkamba harapok, a vágyra emlékezve-alhasam is emlékszik rá. Ösztönösen összerándul én pedig felnyögnék az érzéstől, ha nem okozna még az is fizikai fáradalmat. Életem talán egyik legszebb és legjobb éjszakája volt. És egy percét sem bántam meg. Érintéseit még mindig a bőrömön érzem, apró csókjai, mozdulatai, csípőmozgása...ahogy kitölt büszkeségével. Újra átélném vele százszor, ha lehetséges lenne. Sohasem hagynám abba vele a szeretkezést. Beletúrok, biztosan zilált hajamba és sikerül végre felülnöm az ágyon. Most tudatosul is leginkább bennem, hogy Harry nincs itt. Pedig hányszor elképzeltem, hogy az első együttlétünk után, majd az ő védelmező karjai közt ébredek. Most pedig csalódtam. Tönkre teszi az egész pillanatot és robban a lelkem, szívem, mindenem. Égek, zihálok és akarom azt, hogy itt legyen velem. Csakis én számítsak és senki más. Lehet hogy önzően hangzik, de végre valahára nem más érzései és nem más élete kerül előtérbe, hanem az enyém. Lassan csúszok az ágy elejére és a talpamat a finom, puha szőnyegre teszem, időzve a felüléssel. Lábujjaim a vékony, apró szálakba fúródnak és erősen szorítom őket össze a fogaimmal együtt hogy kibírjam. Karjaimra támaszkodom és komolyan nevetnem kell mozdulataimon. Mint egy terhes nő, aki már nem bírja cipelni a terhet magán. Ám közben nem csak magamat hallom nevetni. Gyorsan felkapom a fejem, mármint próbálok minél jobban igyekezni a mozdulatban. Szemeimet rá emelem, ő pedig az ajtófélfának támaszkodva áll. Vállával kicsit bedől, míg egyik karján támaszkodik. Testét egyetlen egy fekete Calvin Klein boxeralsó fedi. Szálkás, kissé kigyúrt izmai finoman kirajzolódnak és a halvány fényben is jól kivehetőek. Mellkasán látszik hogy egy kicsit zilál állapotban van még, gyorsabban veszi a levegőt, talán nem rég kelhetett ő is. Arca ellazult, ragyogó. Levakarhatatlan mosoly ül rajta. Angyal szerű kép más. Tökéletes, már-már istenszerű. De nekem elég félistenként is. Lelkem szaltókat ugrik és már is készen áll arra, hogy a nyakába ugorjon, ujjongjon érte. Csakhogy a testem nem igazán engedelmeskedik ennek.
-Segítsek?- jön közelebb és finoman, lágyan az ágy szélére húz. Úgy látszik ez nekünk egy bevált mozdulat, elhelyezkedés. Mindig itt kötünk ki. De most nem guggol le elém, hanem mögém mászik és mellkassal előre, leül. Hátamon érzem kezeit, ahogy húznak magához. Lágyan cirógatja a bőrömet és csendben nyugszunk így kettesben. Puszikat hagy a hajamban és ujjai felfedező hadjáratot indítanak rajtam. Meghitt és boldog pillanat ez. Azt akarom hogy itt és most megálljon az idő és így maradjunk örökké. Örökkön örökké.
-Elmondod tegnap este hogy kerültél ide?- kérdi csendesen, miközben puszit ad a nyakamba. Felhúzom a vállamat kuncogva. De közben fel is sóhajtok, mert tudom el kell mondanom neki, amire nem éppen vagyok igazán büszke.
-Harry, az az igazság hogy megszöktem.- nézek hátra az arcára, amin először nem tükröződik semmi, majd egy csíbészes mosoly ül ki rá.
-Hmmm... szóval rosszalkodtál, mi? A rosszkislányok büntetést érdemelnek.-húzza végig oldalamon az egyik kezét. De én elkapom. Most nem szeretném hogy elterelje a figyelmem. Van egy két dolog amit meg kell beszélnünk, utána folytathatjuk, amire mind a ketten sóvárogva vágyunk.
-Később megbüntethetsz, de most beszélnünk kell.-csóválom meg a fejem és veszek egy mély levegőt. Távol voltam hosszú ideig és tudnom kell, hogy mi történt és ő hogy van. Amit tegnap láttam, nem igazán tudok pozitívumra gondolni.
-Nem akarok beszélgetni.- lógatja az orrát, mint egy kisfiú, de belül ismerem már hogy ő is ugyanolyan komolyan gondolja ezt, mint én.
-Szóval, már nem bírtam a bezártságot. Az elején amikor bevittek rá sem döbbentem hogy mi is történt velem, és hol vagyok. Csak az ürességet éreztem. Azt, hogy egyedül vagyok és elhagyatott. Nem jutott semmi olyan eszembe ami kihúzott volna a gondolatokból. Csakis az apám képe jelent meg előttem, ahogy fogdosott. És nagyon arra sem emlékszem hogyan menekültem az érintései elől meg. Hatalmas ürességet érzek és sötétséget még mindig magamban, és fogalmam sincs arról, hogyan tudnám az emlékeimet feleleveníteni. Annyi kérdés kavarog bennem és persze a hiány, amit irántad éreztem. Abban teljes mértékig biztos vagyok, hogy te voltál az a pont a gondolataimban, aki segített visszazökkenni. Egy pont, amiben megtudtam kapaszkodni és erővel ugyan, de magamhoz tudtam térni. Attól a pillanattól kezdve, veled szerettem volna lenni. Ezt másokkal is megosztottam. És ekkor jöttem rá hogy egy szanatóriumban vagyok. Addig, azt sem észleltem magam körül hogy ki vagyok és hol. Csakis te lebegtél a szemem előtt, amiben meg kellett kapaszkodnom. Egyszerűen muszáj voltam, mert éreztem hogy nem ereszthetlek el.- hirtelen kitörésem engem is meglepett, de csak úgy folytak belőlem a szavak, amelyek egy idő után hisztériába csaptak át. A könnyeimet már a számban éreztem, ahogy a sós nedv lefolyt az arcomon. Vállaim rázkódtak és a mellkasára hajtom a fejem. Alsótestem bizsereg, de most nem foglalkozom vele. Szükségem van arra, hogy dédelgessen, megnyugtasson.
-Shhh... nyugodtan sírj. Itt vagyok.- simogatja a hátam.
-Tudom.- válaszolom, majd erősen a szájára nyomok egy apró csókot, melyben próbálok minden egyes pillanatot, érzést süllyeszteni. Most nem sietünk. Csak mi ketten vagyunk. Nem tudom hogy valaha is megtudom majd neki hálálni mindazt, amit ő adott nekem a tudta nélkül.
-Jobb?- kérdezi percekkel később.
-Sokkal.- mormolom.
-Mindent elmondtál amit szerettél volna? Kiengedted magadból?- simogatja meg ujjbegyeivel az arcom, és letöröl még pár kósza könnycseppet. Lassan átgondolva megrázom a fejem. Még nem értem a végére.
-Nem muszáj most folytatnunk. Máskor is lesz még rá időnk.- néz a szemembe jelentőségteljesen. De nem. Én most szeretném elmondani. Túl szeretnék lenni rajta.
-Mindent elfogok most mondani, de utána egy ideig nem szeretnék ilyenről beszélni. Szóval nem engedhettem el a gondolatot hogy te ott vagy nekem és rád van szükségem. Mert szeretlek. Azóta szeretlek, amióta beléptél abba a stúdióba. Ami olyan távolinak tűnik, mégis annyira közel van. És annyira lehetetlen hogy pont ott, pont te bukkantál rám. Egy lányra, aki mindig is oda volt érted, de nem ismert és azt sem tudta kivagy. Annyival lehettem csak tisztában, amit a média írt rólad, de én nem hiszek mindenben nekik, így nem tudtam ki vagy. Éreztem hogy meg kellett téged ismernélek és veled kell lennem. Ezek a gondolatok és emlékek futottak le a szemem előtt, amikor magamhoz tértem és próbáltam rájönni hol is vagyok és merre talállak. De Harry, nem engedtek onnan el. Azt hitték teljesen megbolondultam és soha nem jövök már rendbe. Ó, ha tudták volna milyen jól is vagyok és terveket szövök egy ablakból kibámulva. Amit annyiszor próbáltam feszegetni, még sem nyílt. Majd tegnap újra megpróbáltam és -most nevetni fogsz-kinyílt. Nem is gondolkoztam tovább. Kimásztam. Már az egyik lábam kint lógott, amikor az ügyeletes orvos benyitott és kitágult pillantásokkal méregetett. Kiabálni akart segítségért, láttam az arcán és a mozdulatain, de könyörögtem neki. Térdre estem előtte és elmondtam neki, mindent, de tényleg mindent rólad. Majd halványan elmosolyodott és elhozott idáig. Még most is hihetetlen hogy a munkáját kockáztatta miattam, de szerintem én is ezt tettem volna  a helyébe. És innen már te is tudod, hiszen ott voltál.- mutatok a vállára.
Nem szól és egy pillanatra ledermedek, hogy semmire nem reagál. Minta sokkot kapott volna és nagyon reménykedem hogy nem. Most nem tudnék megküzdeni vele. Magam mellett akarom tudni, vele lenni, nyugodt lenni és boldog. Mégis csak karácsony van.
-Harry?-húzom el a kezeimet az arca előtt, melyen kaján mosoly ül a következő pillanatban. Legszívesebben megütném, de csak horkantok, megcsóválom a fejem és nevetek. Az ölében maradok, a mellkasára hajtom a fejem és úgy szenderedek álomba. A karjaiban, ahol már oly régóta lenni akarok.

Harry szemszöge:

A karjaimban van, alszik és csendes. Mint egy tündér, aki elfáradt és végre hazatért. Mindent elmondott nekem, pedig szinte nem is kértem tőle. A dolgok, amik nekem szörnyűek voltak, most gondoltam csak arra, hogy ő neki is egy kínszenvedés volt, de talán szükség volt erre. És nekem is. Tegnap egy élő roncs voltam. Egy szánalmas gyenge férfi, srác vagy ahogy tetszik. Elhagytam magam és átadtam magam a fájdalomnak. Már nem tudtam megbirkózni azzal, hogy ő nincs velem. Nem szívunk egy levegőt és nem mutathatom ki neki, mennyire de mennyire szeretem őt. De így van. Mindenemet feláldoznám érte. Akár az életemet is. Persze ezek nagy szavak, de én ezt érzem és azt akarom hogy ez így legyen. Mi egyek vagyunk. Bizonyítja az is, amit percekkel ezelőtt elmondott nekem. Istenem, fogalmam sincs hogyan tudnám megvigasztalni és átadni neki azt a sok együttérzést, oltalmazást és szeretetet, amit iránta érzek magamban és amire szüksége van hogy tudja. Egyikünk élete sem könnyű. Az enyém sem és az övé sem. De kié az? Hol van olyan család, szerelem ahol nincs gond és veszekedés? Sehol. Mindenhol létezik feszültség. Csak a pillanattól függ hogy milyen. Vagy felforr tőle a levegő vagy lehűl mint egy jégcsap. Az egyik forróságot és telt érzést ad, míg a másik ürességet, hideget. Semmit. És szerintem mi is ilyenek vagyunk, emberek. Hangulattól függ hogy mit teszünk,érzünk. Mi mellett tartunk ki és van-e bennünk remény, amely sokszor az életet tarthatja bennünk. Mindig biztosnak kell lennünk benne és kapaszkodni belé, hogy sohase hagyjon el minket. Mert akkor igazán magunkra maradunk. Magányos, semmi emberek. De ki akarna egyedül lenni? Ki vágyik arra, hogy más legyen, külön, egyedülálló, reménytelen? Senki. Aki azt is gondolja magáról, hazudik saját gondolatainak, hozzáállásának, érzéseinek. Kitartásának. Tudom, hogy én sem voltam elég kitartó és csak a reményem maradt meg, amit nem tudom hogy maradt bennem, de a hóban fekve, csakis arra tudtam gondolni hogy mi még találkozni fogunk és soha nem engedjük majd el a másikat. És tessék, a következő pillanatban felbukkant és már a nappaliban voltunk. Később pedig égett a lelkem, a szívem. Felrobbantam. Olyan éjszakánk volt, amit soha életemben nem fogok elfelejteni. Mindig is csak ő fog létezni számomra.
A szőke haja, a mogyoróbarna szeme, gyönyörű arca. Kecses mozdulatai, a csilingelő nevetései, szavai. A léte. Az, hogy van nekem.
 Mert mindennek meg van a maga szabálya és rendelete. Olyan mint a mi történetünk. Sokan csak nevetve és szánalmasan megcsóválják a fejüket arra, hogy ilyen nem létezik ahogyan mi találkoztunk. Hisz, mikor fordul elő olyan, hogy pont rám van szüksége? Hogy egy sztár, akiért rajong csak úgy rátalál, rábukkan. Lehetetlenség. A valóéletben bizonyára. De kimondta hogy ez az? Senki. Ez az én és az ő világa. És az is marad. Örökre. Remélem.

Köszönöm hogy elolvastad!
Kérlek írj nekem pár sort!
Köszönöm *.*
Dasie


5 megjegyzés:

  1. Drága, egyetlen Dasie!
    Nem találok szavakat. Egyszerűen, annyira fenomenális, hogy el sem tudom mondani...:)
    Zseniális vagy Dasie és minden gratulációm a tiéd.
    A történetedre akkor, találtam rá, amikor a 14. résznél tartott. Azóta nagyon szeretem egyik kedvencemmé vált a blog.
    Nagyon sajnálom, hogy vége, mert tényleg egy csodás blog volt. Mind kinézetben és mind tartalmilag.
    Ez a rész méltó befejezése volt ennek a még egyszer zseniális történetnek.
    A vége felé (a blognak) nagyon összekuszálódtak a szálak, de mostanra minden kitisztult.
    Nagyon-nagyon-nagyon szeretem az írásodat és blogod Dasie!!!
    Remélem lesz még ilyen blogod...;)
    Rengeteg puszit, ölelést küld neked a te: Zsófid <3
    U.i.: Azt hiszem én vagyok az 1. kommentelőőőőő! <3<3
    U.i: szeretlek Dasie, mert írtad ezt a blogot és szeretem ezt a csodás blogot (<3 I want you babe <3 )
    <3<3<3

    VálaszTörlés
  2. Szia Dasie!
    Fogalmam sincsen hol is kezdjem ezt a véleményt, hiszen valamitől elbúcsúzom. Sosem szerettem azt, hogyha egy ilyen tökéletes blognak mint a tied, vége szakad, hisz amit írsz minden héten ad valamit számomra, valami kis darabot ami feldob, elszomorít vagy éppen reményt kelt bennem. Az utolsó sorok olvasása közben is, már könnyek gyűltek a szemembe a végén pedig mikor végeztem, elolvastam és tudatosult bennem, hogy tényleg vége, eltört a mécses és zokogásban törtem ki. Mindig is imádtam a történeteidet és ez is egy olyan dolog volt, amit nagyon szerettem, és rossz, hogy ennek vége és talán úgy érzem magam mint egy kisgyerek akitől az anyukája elvette a kedvenc játékát. Az utolsó rész tökéletes befejezése, lezárása volt ennek az egész dolognak és minden a helyére került és mindent a kellő perspektívában láthattunk. Talán az ad egy kis örömöt számomra, hogy a másik történeted fut és merem remélni, hogy az idő múlásával elődrukkolsz még ilyen izgalmas, eseménydús történettel mint amilyen ez volt. Imádtam a történetet és imádlak téged is. Nagyon szépen köszönöm, hogy leírtad nekünk mindezt. Egy szó mint száz, gratulálok neked amiért létrehoztál egy ilyen kis csodát!
    Puszi Petra

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jó lett! Imádom. Olvasás közben van egy fura érzés a hasamban és ez annyira jó.Bár fogalmam sincs hogy mi. IMÁDOM!!!<3

    VálaszTörlés
  4. Én nem hiszem el most komolyan befejezted? Nem akarom hogy vége legyen annyira imádom a történetet :D annyira jó lett a vége is mint az egész elejétől a végéig :D ez az egyik blog amin mindig izgatottan vártam a következő részt
    nagyon tehetséges vagy
    bár reméltem hogy sosem fejezed be sajnos mégis vége lett :(
    nem tudom hogy mit mondjak a végére mert azt már nem mondhatom hogy sies a következővel úgyhogy szia <3

    VálaszTörlés