Pillanatnyi lélegzet-Novella

Sziasztok!

Szeretném ha elolvasnátok!

Muszáj volt írnom. Átadnom mindazt a zűrzavart, ami bennem van. Csak olvasd! 

Dasie

Van mikor megihlet egy dal és megindít benned valamit. Amikor úgy érzed, kitörni vágysz és mindenkinek elszeretnéd mondani azt, ami benned rejlik. Átadni azt az érzést, ami benned nyújtózkodik és egyre jobban kitörni készül. Megbolondít és megőrjít egyben, hogy nem tudod elmondani teljes mértékben úgy, hogy mindenki azt érezze amit te. A sírás kerülget és a sikoltásoddal küzdesz ahelyett, hogy leülnél és megbeszélnéd valakivel a gondjaidat. Inkább magadba fojtasz minden bánatot, csalódást. Magaddal harcolsz és a magánnyal. Mert igenis egyedül vagy. Nincs melletted senki és semmi. A lelkedben és a világodban úgy tátong az üresség, mint egy kietlen csarnokban, barlangban az élet. Ahol visszhangot vet minden kitörni készülő csata és harc, vagy megmozdulás. Bármely apró nesz. Ahol nincs más, csak a szenvedés és a fájdalom. Az egyedüllét határa felemészt és magával hurcol, egy sötét rejtekbe, ahonnan nem tudod hogyan is szabadulhatnál Nélküle. De Ő nincs tovább és az a tudat fáj a legjobban, hogy nem is lesz többé. Mert csak te maradsz, egyedül. Majd rájössz, hogy ő sem létezett, csak a reményedben, álmaidban. Ott, ahol próbálsz elbújni, mert már nem bírod a feléd irányuló elvárásokat, a nyomást az élet felé. Sötétség, kín, arcodra fagyó sikoly. Megdermedsz a halottak között, majd rájössz hogy lelked darabjait tépted saját magad ketté. Foszlányok, melyek belőled szakadnak és fekete cseppekként törnek fel a tudatodba, azzal az indokkal hogy bűnös vagy. Mindenkiért. Az életért. Mindent te rontottál el, egy semmi vagy, akivel rongyként bánnak és még a fekete szipoly is jobban esik, mint bármi más abban a pillanatban. A magány képmása, már saját magad vagy és definiálhatnák veled is. Hajad csomókban hullik a kezeidbe, homlokod ráncos, és nem tudni mikor volt olyan sima, ami arra emlékeztetett volna hogy minden rendben és boldog vagy. Szemöldököd íve, már régen a feledés képébe veszett, és ujjaiddal próbálsz rajtuk segíteni, de be kell vallani, eszedbe sem jut. Nem érdekel. Szemeid feldagadva a sírástól, a homályos világban, képzeletben alig látsz. Te magad vagy az árnyék, ami eléd áll. Saját magad kudarca vagy. Az orrod piros a sok fújástól és szád cserepes a sok üvöltéstől és a nedvesség hiányától. Arcod sápadt, nyomott. A testeden már nem is nézel végig, nem mersz belegondolni abba, hogy mennyire elriasztó vagy. Egy gusztustalan alak, aki csak élősködik a földön és mindenkit kihasznál. Aki csak előre akar törni, de nem érdekli kin gázol át. Mindenkivel jóban akar lenni, kibeszélni, kikészíteni, tönkre tenni. Semmivé eltiporni, mint egy szöcskét az útból. Megsemmisíteni lénye egy kis darabját. Majd felujjongani a sikerre. És örülni a foszlánynak, mely újból ott ékeskedik a mellkasodban. Tettek, melyek egymást követik és elhagynak, majd újból visszatérnek hogy táplálkozhassanak belőled. Te élteted őket, te vagy maga a sötétség fátyola, amelytől mindig is menekültél. Tiszta akartál lenni, tökéletes. Vagy talán isten tudja mire törekedtél a korod előtt. Körmeidet szaggatod. Húsod már a velejéig hatol, véred kiserken és te felkacagsz a fájdalmon. Egyre gyorsabban és erősebben téped a bőrt le, addig folytatod míg a kezeid már megállás nélkül remegnek, véred sűrű rubinként hatol végig a légkörön, elédvetítve az életedet, saját magadat. Megrettensz és még jobban gyűlölöd azt, aki vagy. Patkány, egy élősködő. Még a négy fal is többet ér nálad, amely körül vesz. Te magad vagy a fogoly és a természeted a ketreced, amely bent tart és irányít. Azt teszed amit óhajt, és cselekedsz, nem gondolva semmi következményre. Mert az nem számít. Csak a hatalom és az, hogy te kivagy és ki lehet belőled. Majd a vérveszteségtől a földnek ütközöl.

Roskadva fekszel és tépelődsz. Körmeid koszosak a rászáradt véredtől, bőröd színe kivehetetlen a forró, lángoló zuhatagban. Azt sem tudod már mit viselsz, de azt igen, hogy mit nem akarsz. A terhet, amely magával cipel és az emlékeket újra és újra szemed elé vetíti, ezzel is megnehezítve azt, hogy elengedd. Elengedd Őt, aki a részed volt. Egybeforrt lelketek kettéhasadt elvesztésekor. És már csak úgy emlékszel rá, aki kihasznált és elvitt mindent belőled, csak a szenvedést, kínt, küzdelmet és a legrettenesebbet-a magányt itt hagyta neked. Tudta hogy ez lesz belőled, hogy összetörsz, mert gyenge vagy. Nem tudsz kitörni, csak magadba fojtod, majd belefáradsz. Élő hulla vagy, a szó legtökéletesebb formájában. Csakis az ígérete tart életben.

Azt mondta, mindig veled lesz, nem hagy el, szeret és óv. Ehelyett tested lángol attól, amit hátrahagyott neked. Csókja, érintése, suttogása úgy hiányzik mint egy korty víz, vagy mint egy pillanatnyi lélegzet. 

Megsemmisülsz és nem létezel többé. Tested élettelen és mozdulatlan. Egyedül a gondolatod él még, mely rá emlékezik és minden boldog, gondtalan pillanatotokra. Sietve illannak a képsorok egymás után, te pedig nem győzöd követni a több millió foszlányát lelkednek, melyek követik a szárnyalást a múltba és beléd. Apró verdesés, csend. Ígéretek, melyek soha nem valósultak meg. Isten, mondd már meg miért teszi ezt veled? Miért kell neked ezt elszenvedned? Miért kell ezeket a gondolatokat érezned és tudnod? Miért kell mindig neked szenvedni és újra és újra meghalnod a pillanatban?

ELÉG!

Az utolsó képfoszlány is megsemmisül, majd kapsz egy utolsó lélegzetet, mely után kapnál, de már nincs erőd. Nem is volt. Hajlamot érzel arra, hogy kibelezz egy állatot, majd apró darabokra tépd kínodban ,átadva neki azt a szenvedést, mely benned lakozik. Magadat belélehelve. Senki, senki nem tudja mi rejlik halott lelkedben. Csak te kezdesz rájönni. A kemény zord valóság nyilvánul meg a létben. Minden ember kikapcsol és szeme előtt ez az egyetlen kép jelenik meg, szinte robotszerűen: 

az eltátott szájad sikolyra húzva, szemeidben a halállal.