Epilógus

Story of My Life

 Darcy szemszöge:

Falevelek borítanak mindent és taposok rajtuk végig miközben a járdán sétálok. Fölöttem felhős az ég, és fel kell sóhajtanom. Itt egy új nap, és haza kell mennem. Nehéz és fájó szívvel válok el a bentlakásos iskolámtól, de már a szüleim is nagyon hiányoznak. És a testvérem. Olyan nagyon régen láttam őket, mégsem bántam meg hogy eljöttem ide. Megalapoztam azt, hogy boldog jövőm legyen és ne kelljen a hírnévre fognom azt, hogy elértem valamit. Mert abba belefáradtam, és gyerekkoromban elég volt eltűrnöm az állandó kamerákat, amelyek végig kísérték minden pillanatomat. Igazság szerint biztos vagyok abban, hogy most is figyel valaki. Mindig ott vannak. Nem tudok elbújni előlük, akárhogyan is próbálkozom. Számomra sokkal fontosabb volt a jövőm annál, hogy hagyjam hogy iskolába sem tudtam járni a lesifotósok és a megrohanó rajongók miatt. Hiszen én voltam Harry Styles lánya, Darcy Styles. Egy elérhető célpont voltam, amelyet megláttak és kapni akartak belőle egy darabot. Ha az akár csak egy aláírás is volt. Mindig lelkiismeretfurdalással írtam alá a cetliket, képeket. Mert nem az enyém volt a siker. Nem engem szerettek. Hanem az apámat, majd később az anyámat. Tudtam jól és éreztem rajta is, hogy megsínyli ez, de szerette és szereti is apát. 

Mindent nekik köszönhetek. Mert ha nem bíztak volna meg bennem és nem támogattak volna, akkor nem járhattam volna Észak-London egyik legdrágább és legnevesebb bentlakásos iskolájába, amit sikeresen elvégeztem. És most hazafelé tartok, ugyanis a szüleim különleges alkalmat tartanak. Meglepődtem amikor felhívtak és elő álltak az ötletükkel, de én nem szólhattam bele. Csak támogattam őket, és megígértem hogy ott leszek. A gépem elé akartak jönni, de tudtam hogyha igent mondok sohasem jutunk el arra a partira. Így most itt sétálok London utcáin, mert nem szerettem volna ezt a pár sarkot gyalog megtenni. Megkértem a taxis-t hogy hamarabb tegyen ki. Sapka van a fejemen, így elrejtem kusza, göndör hosszú hajamat, mely a legjobban hasonlít szeretett apámra. Fejemet előre hajtom, így smaragdzöld szemeim sem kerülnek senki elé. 

Lassan megérkezem, de sehogyan sem tudom rávenni magam arra, hogy bemenjek ebbe a hatalmas házba, ahol gyerekkorom boldog perceit töltöttem szeretetben, és mindent megkaptam amit csak akartam. Mondhatom azt, hogy elkényesztetett gyerek voltam, de anyáéknak csak nagyon nehezen sikerült engem összehozni, így azt hiszem mindennél boldogabbak voltak, mikor egyszerre két csöppséget is kaptak. De a tesóm teljes ellentétem volt. Ő nem húzódott vissza, nem tanult olyan jól és inkább érdekelték a pasik mint a tanulás. Vele mindig is többet veszekedtek anyáék, de azt hiszem lassan neki is benő a feje lágya. 

Felnézek a szobám ablakára, amely előtt egy sötét függöny van elhúzva. Pontosan úgy, ahogy én hagytam. Ilyenkor nagyon hiányoznak és százszor megbánom hogy elmentem. De tudom, hogy nem volt rossz döntés, és nem sokára hazajövök. Végleg. Vagy csak időre, még nem tudom. Majd eldől reménykedem erősen. 

Beírom a hosszú számkódot a kapunál, ami kattan egyet és megengedi hogy belépjek rajta. A kert ugyanolyan gyönyörű mint mindig és anya virágai itt-ott megtalálhatóak, melyek emlékek ezreit juttatja eszembe. A kikövezett úton haladok a nagy bejárati ajtónk felé, de meg-meg állok beleszagolni a levegőbe, vagy csak elmélkedni. Olyan jó itthon lenni. Olyan sok idő után. 

Halkan kopogtatok, és a táskám szíját tördelem ujjaim helyett idegességemben. Belülről már hallom a halk, lágy zenét, és rögtön tudom hogy apa egyik lemezét rakták be. Vagyis a banda egyik lemezét. Az utolsót.

Az ajtó kinyílik és rögtön megpillantom anyukámat egy gyönyörű bézs színű ruhában. Mintha rá szabták volna. De hát ezt is tették. A saját cége, vállalata. A magazinja mellett és a saját márkája mellett ebbe is belefogott. Bejött. Csodáltam a kitartásáért, az ötleteiért, az életéért. Nem volt neki egyszerű, senkinek sem az. De ő megcsinálta, képes volt rá. Én is az akartam lenni. 

-Kicsim! - húz rögtön be és megölel. -  Hogy vagy? - fogja kezei közé az arcomat és hüvelykujjával finoman megsimogatja.- Gyönyörű vagy kislányom! - húzott közelebb magához megint. Pár percig egymás karjaiban álltunk és nekem már a szemem is könnybe lábadt, előjött érzelmeim miatt. Nagyon szeretem anyukámat.

Szipogva kibújtunk egymás öleléséből, majd levettem a cipőmet és a nappaliba tartottam. Hatalmas házunk fénypontja talán a nappalink volt, melyet anya saját maga álmodott meg és minden egyes pillanatban itt volt az építkezés során. Apa agyára ment állandóan, hisz ő aggódott érte, hogy valami baj történik vele. Nem egy kisebb, nevetségesebb vitájuk volt emiatt. De sohasem veszekedtek komolyabban. Ha össze is kaptak valamin, mindig csendesen, éjszaka a szobájukban rendezték le úgy, hogy mi ne észleljünk belőle semmit. Így is volt. Ezeket mind anya mesélte el nekem mikor már kezdtem nagyobb lenni. 

- Engedd már el az én hercegnőmet asszony! - jött elő édesapám, akin semennyire sem látszott meg a kora. Az öltözködése változott meg, de ugyanúgy ragyogtak a szemei és haja göndören kunkorodott a fején, mint egy szénaboglya. Elegáns öltönyt viselt nyakkendővel. Arca ragyogott mikor meglátott és ő is rögtön nagy kezei közé zárt. Az én drága, szerető szüleim. Ők jelentenek nekem mindent. Semmiért nem adnám fel őket és bizonyítani szeretnék nekik, hogy büszkék legyenek rám.

- Hurrá! Megjött az unalmasság! - fogadott szerető hugicám, ugyanis én voltam az idősebb 3,5 perccel. Lassan 19 éve.

- Én is örülök neked! - vigyorogtam rá, mint a vadalma.

- Mégis minek örülsz? - fújtatott keresztbe font karokkal. Hozta a formáját. Anyáék egy elegáns partit tartanak, erre lejön egy fekete, mintákkal díszített, deszkás trikóban, szakadt farmerban és egy csizmában. Ez az én testvérem. Mert hiába, én kiöltözöm és megadom a tiszteletet, ő ezzel hódít a hírnévnek, biztosra véve hogy őt bizony megjegyzik a pletyka lapok. És nincs is más célja. 

- Na gyere ide, te vadóc! - zártam karjaim közé őt is, és megszorongattam. Majdnem köhögő rohamot kapott, miközben próbált kiszabadulni, de nem engedtem. Nekem ő is hiányzott.

- Engedj már el! - fújtatott mérgesen.

- Még mindig olyan vagy mint egy mérges kiscica! - ütöttem bele a vállába. Tudtam hogy ezt utálja.

- Nem vagyok egy tetves dög! - válaszolta, amit nem nagyon kellett volna apa közelében.

- Kislányom, nem megmondtam már neked hogy ne beszélj csúnyán! És ne szidd a macskát! Az egy szent állat! - pirított rá a lányra.

- Ja, Egyiptomban. De nem Angliában.- mormogta az orra alatt, mert nem merte mindezeket apa szemébe mondani. Nem csodálom.
- Mit mondtál kisasszony? - húzta vissza a karját a testvéremnek, majd a szemébe nézett. És egyszerre nevették el magukat. Le sem tagadhatnák egymást. Ahogy senki a családban. Igazi Style-ok vagyunk.

Mint minden pillanat és esemény elrepült az életünkben. Zayn és Perrie életéről nem sokat tudtunk már. Ők eltűntek és lehet hogy apa néha beszélt velük, de én sokáig nem találkoztam velük. Anyukám rokonai boldogok voltak. Emily-ről senki nem tudott senki. És sokáig féltünk ettől. Apa mindent bevetett hogy megtalálja őt, de senki, soha nem bukkant a nyomára. Majd egy nap, csak úgy belobbant az életünkbe azzal hogy segítségre van szüksége. Én nem tudtam erről a dologról többet és nem szerettem volna kérdezősködni. Az sohasem az én műfajom volt. Sok minden jött és ment. Semmi nem volt állandó sajnos. De ez szerintem mindenki életében így van. Sokat mesélhetne mindenki egy-egy pillanatáról vagy csak egy megmosolyogtató és váratlan meglepetésről. Mert az élet tele van meglepetéssel. Soha nem tudhatjuk hogy mikor hova bukkanunk, vagy milyen lehetőségeket kapunk. Amikkel vagy élünk vagy nem. A döntéseink fogják alakítani az életünket. A jövőnket és mindent ami velünk kapcsolatos. Jövünk megyünk mi emberek. Szeretünk utálunk, de biztos valamit érzünk. Aztán találunk valakit, aki megváltoztatja a sorsunkat. Felborul bennünk az egyensúly és egy kusza gombolyag lesz belőle, ami sokszor hihetetlen. De ez az élet.
 Köszönöm hogy velem tartottál egy egész történet folyamán!

Nem tudom hogyan hálálhatnám meg!

Köszönöm!

Dasie