33.rész

Sziasztok!
Nem szeretném húzni az időt. Köszönök mindent! És remélem örülni fogtok a résznek és a történteknek! A zenét indítsátok el. Direkt albumot linkeltem be, mivel így nem kell újraindítani, és az egész részt jellemzi a hangulat!

CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGEDRE OLVASD EL! 

Köszönöm!
Puszi
Dasie 

MARCO MENGONI

Harry szemszöge:

Csak az ürességet éreztem és a rettentő hideget, amely a csontomig hatolt. De már ezzel sem foglalkoztam. Egy semmi voltam nélküle, egy rongy, amelyet oda-vissza rángattak már hónapok óta. A lelkemet és érzéseimet biztosan. Nem foglalkoztam azzal hogy a rajongóim mit gondolnak rólam és mennyire csalódnak bennem. Nem érdekelt. Ez voltam én, az érzelem mentes üres ember, akinek el kellett engednie azt, akit a legjobban szeretett. Ironikus nem de? Hogy szerethettem volna olyan rövid idő alatt meg. Biztos csak jobban bevonzott mint a többi csaj, akivel addig összefutottam. Ő más volt. Mint egy hullám úgy csapódott belém az égető bizsergés, amit már rég el kellett volna engednem, felejtenem. Otthagyni a lelkem egy kis szegletében életem hátralevő részére, hogy néha egy-egy pillantást vethessek rá, sanyargatóan és fájóan. Meg kellett tennem, nem másért, csakis érte. Ő miatta tettem mindazt, amit. Nem foglalkozhattam azzal, hogy nekem mennyire fáj vagy mennyire szenvedek miatta. Az sohasem volt előtérben. Magam előtt sohasem az én érdekem függött. Vagy anyáé, Gemmáé, a barátaimé. De én magam soha. 

Sokan állítanak be olyan embernek, aki szereti a pénzt és a nőket. Játszok velük és kihasználom őket, hogy később egy darab semmiként dobjam el őket magamtól, mint egy hajkefét. Sokszor megpróbálok ezzel nem foglalkozni, de én nem az a személy vagyok, aki csak úgy eltudja mindig engedni a füle mellett az ilyen megjegyzéseket. Néha nekem is kijár az, hogy kiálljak magamért, vagy kiadjam magamból mindazt a feszültséget, megbántottságot, fájdalmat, sérelmet és megannyi indulatot, amelyet felsorolhatnék, de biztos vagyok benne hogy egy idő után elveszíteném a fonalat a szavaimnak, gondolataimnak. Én csak egy srác vagyok, aki imádott oviba járni, játszani, énekelni. Akit megtört szülei válása, de mindig próbált erős maradni és kitartani az álmai mellett. Mert mit érünk mi emberek, ha mindent feladunk? Ha minden megpróbáltatást, csak egy gát marad előttünk, amit nem tudunk megugrani? Egyedül, tehetetlenül sodródnék az életben, kitudja hol. 

Csak azt érzem hogy elfáradtam és nem bírom tovább. Annyit küzdöttem, próbálkoztam és hadakoztam már. Sok olyannal is, amelyről a rajongóknak halvány sejtésük sincs. És ez így van rendjén. Miért kéne őket megijesztenem? Talán, azt nem szeretném a legjobban. Lehanyatlok a földre és bámulom magam előtt a könyvespolcot, melyen ezer meg ezer kép szerepel, még sem emlékszem szinte egyikre sem mikor készül. A könyveket tudom hogy szinte az összeset elolvastam, mégis tartalma oly halvány ködként borul elmémre, mint a hajnali köd az utcákra. Fáj és éget ez az érzés hogy egyedül vagyok szentestén. Akkor amikor mindenkinek örülnie kéne és ünnepelni. Ajándékokat bontogatni, frissen sült sütiket enni. A lakást betöltené a fahéj és a narancs illata, melynek eszenciája ellepné az elménket és kissé meg is részegítene mindenkit, ezzel csak fokozva a családias hangulatot. Halk zene szólna, mely megtörné a kellemes csendet és felvillanyozva töltené ki az űrt az emberekben, amely egész évben csak erre a napra áhítozik, vágyakozik. 

Az égők ezer színe tölti be a lakás minden szegletét, a falak a szivárvány minden színében játszanak. A plafon mint egy ezüst égbolt. A fenyő illata az erdőre emlékeztet és hívogat hogy hajoljak közelebb és hunyjam le szemeimet, elrepítve magával egy csodás világba. A saját képzeletembe. 

Egyedül vagyok. Itt is és a lelkemben is. Erről csakis én tehetek. Mindenkit elküldtem hogy boldog legyen és ne az én kifejezéstelen arcomat bámulják egész végig a szeretet ünnepén. Belül tudom, hogy mi is ünnepelnénk. Halvány mosoly árnyéka jelenik meg szám szegletében. Elképzelem ahogy sürögne a konyhában és azon idegeskedne, hogy anyának mi fog ízleni és mi nem. Mit ront el, mi fognak szólni az ajándékainknak és a lelkesedéshez, amely belőle áradna. Istenem mit nem adnék annak hogy még egyszer egyetlenegyszer visszakapjam. Esküszöm sohasem engedném el. Életem végéig fognám a kezét és vele mennék akárhova is menne. Követném talán még az óperenciás tengeren is túl, amilyen szeleburdi, ez is az eszébe ötlene, amire én nem számítanék. Mindenével együtt szükségem van rá. Nem tudok létezni nélküle. Engem ő éltet. 

A sarokban megszólal egy ingaóra, mely jelzi hogy éjfélt ütött az óra. Lassan feltápászkodom és tiszteletem jeléül egyedül, halkan, minden fájdalmamat beleadva énekelem el nemzeti himnuszunkat. Majd kabát nélkül elhúzom a nappali ajtaját, és kilépek az erkélyre. A fűbe lépkedve, mezítláb a hóba süppedek. 

Szemeim tágra nyílnak a csodálkozástól. Ennyi havat kiskorom óta nem láttam. Majdnem a lábszáramig ellep. Egy szál pólóban sem foglalkozom a hideggel. Belül sokkal jobban levagyok már fagyva régóta. EZ semmi ahhoz képest. 

Lehajolok és a kezembe veszem. Az apró kristályok azonnal olvadni kezdenek meleg bőrömön. Végtagjaimat már alig érzem. Lerogyok a földre, a térdeimre és könnyeim záporként zúdulnak rám. Erősen összeszorítom őket és engedem hogy az érzés magával sodorjon. Fejem lassan emelkedik fel a sötét égbolt felé. Majd egy halk mondatot ejtek ki a számon, mely úgy remeg akár egy ima, számomra az is:

-Istenem kérlek engedd vissza hozzám!-tárom szét a kezeimet és újra elkezdek mélyen zokogni. De most már üvöltök is. Kész. Vége. Megőrültem. Majd összerogyok egy pólóban az udvaromon. Arcomon érzem az utolsó hópelyheket, melyek beterítik fehér arcom.

-Harry?-rázza meg valaki a vállam. Először ki sem akarom nyitni a szemeim, mert félek hogy újra csalódni fogok. Hangja mint az angyaloké, úgy hat rám és csilingel. Erősen szorítom össze a pilláimat, hogy ne engedjem el idő előtt.

-Harry, térj magadhoz kérlek!-rimánkodik nekem tovább. Megrémülök, mert egy forró csepp esik elernyedt tagomra.

Szemeim kipattannak és nem hisznek a valóságnak.

-Dasie!-kapom a karjaim közé és erősen szorítom mellkasomhoz. Haja nyirkos, de puha és isteni illata van. Tagjai vékonyabbak mint valaha, de ezzel most nem foglalkozom. Még mindig nem hiszem el hogy tényleg ő az.

-Bi-i-iztos te vagy?-dadogom, miközben fogaim össze-összekoccannak. Már halálra fagytam. Nem tudom mióta feküdhettem kint a hóban egy szál pólóban.

-Igen Harry, itt vagyok!-próbálja magabiztosan mondani, de olyannyira szorítom hogy nem igen kap még levegőt sem, nem hogy válaszolni tudjon rendesen.-Menjünk be!-utasít. Én pedig tudom, hogy bármerre menjen mostantól én követem. Ha az most csak a ház is. Megyek.

Felkapom gyenge karjaim közé és gyorsan megpörgetem. Hangosan, hátravetett fejjel nevet és már-már csodás pillanat és idilli kép lenne, ha nem fáznék szörnyen. Leteszem és megfogom apró kezeit. Majd bemegyünk a finom melegre.

Dasie szemszöge:

Kicsit megfélemlítő és borzasztó látvány volt őt látni az udvaron feküdni. Az ajtót kinyitva a szőnyeg alatt található kulccsal, rögtön hozzá futottam. Először azt hittem már halálra fagyott, de a pulzusa még mondhatni erős és kitartó volt. Combjai még eléggé melegek, hogy mutathassák nekem azt, hogy él. Arca viszont élettelen volt. Szemei alatt olyan sötét karikák rejlettek hogy az egész csodás arcát beárnyékolták. Sápadt volt és az átlagnál jobban le volt soványodva. Ruhái már nem feszültek izmain, lógtak körülötte a hófehér gyepen.

Gyengéden pofozgattam az arcát és talán először azért nem kelt fel, mert nem hitte hogy itt vagyok. Még mindig viaskodtam magamban azzal, hogy biztos jó-e hogy idejöttem. Lehet már túl van rajtam és nem akar vissza az életébe. Főleg azért ne, mert fél attól hogy újra szenvedne. Nem sokáig tehetem meg azt, hogy ezen őrlődöm, mert a karjaiba kap és a következő percek teljesen kiesnek. Édes, mámorító illata, a haja, a nyaka, a bőre-minden annyira hiányzott hogy majd belehaltam. Látom hogy majd meg fagy, ezért beljebb invitálom. Felállunk és a karjaiba kap. Megpörget és én régóta először nevetek fel, úgy igazán. 4 hónap óta először.

Becsukja az erkélyajtót, majd felém fordul.

-Biztos itt vagy, vagy csak képzelem?-jön közelebb és magával húz a kanapéra. Ám én megrázom a  fejem és az emeletre intek.

-Itt vagyok, és ha azt akarod hogy itt is maradjak azonnal át kell hogy öltözz. Nem szeretném ha tüdőgyulladásod lenne.-fogom meg a kezét.

-Jó, de csak akkor ha te is jössz. Nem tudnék most még egy másodpercre sem elszakadni tőled.-lépked a lépcső felé, majd a fokokon is a szobája felé. Belépve elpirulok és leülök az ágyra.

Ő kikap egy pólót és nadrágot a szekrényből, majd kibújik vizes darabjaiból. Nem tudok nem oda figyelni. Magához vonz. Teljes lényével. Majd mikor végez, ő is leül és az ölébe von.

-Hogy kerülsz ide?-suttogja a szoba sötétjébe, ugyanis nem kapcsoltunk villanyt. Így meghittebb.

-Kiengedtek. Én pedig siettem ahogy tudtam.-rajzolok köröket a hasára.

-Istenem, annyira hiányoztál!-von közelebb magához, majd érzem a levegőben azt az erős bizsergést, feszültséget, mely a mellkasunkat összeszorítja és képes lenne felrobbantani. Lenéz a számra és észreveszem hogy én is az övét nézem. A gyomromban már felkeltek szárnyasaim. A torkomban dobog a szívem és kiráz a hideg.

-El sem tudom mondani hogy milyen volt nélküled!-motyogom én is és csak remélni tudom hogy meghallja. De miért ne tenné? Csend van. És meghitt hangulat, érzelem.

Ujjai végig simítanak arccsontomon, majd hajamat fülem mögé gyűri. Én hasonlóan teszek és játszok, hozzá oly közel.

Mind a ketten egyszerre hajolunk a másikhoz közel. Bőrömön érzem már bőre melegségét. A vágy, mely azóta ott lakozik bennünk, most nem képes magát az üregében tartani. Ajkaink már-már találkoznak, de egyikünk se meri meglépni ezt a határt. Félek a karjaiban esek össze az érzéstől, ha újra úgy ér hozzám.

Ujjbegyei nyugtatóan cirógatnak, de tudom és látom szemeiben hogy neki is hasonló gondolatok járnak a fejében. Nyelek egy nagyot és mélyet sóhajtok, mielőtt ajkaink végleg találkoznának.

Majd megtörténik mindaz, mely 4 hónapja várat magára és amelyre az egész testem kívánkozik. Szája először becézgeti az enyémet és csak apró nyomot hagy az enyémen. Az érzést hagyjuk kibontakozni, majd nem tudunk tovább várni. 

Mind a ketten megfeszülünk és hatalmas kezei arcomat megfogják és még közelebb vonják. Ajkai megtalálják az enyémeket és nyelvét érzem az alsó ajkamon. Nem tétlenkedek, engedek neki, így szinte felrobbanok ahogy nyelveink találkoznak és heves, majd lágy táncot járnak egymással. Kezei még mindig vasmarokkal tartanak. Belenyögök a csókba, majd ő is így tesz. Mind a ketten elmosolyodunk, de nem hagyjuk abba. Nem tudjuk. Rengeteg idő eltelik, de csak néha bontakozunk ki, ha levegőt kell vennünk.

Eszembe sem jut őt leállítani. Akarom és magamhoz szeretném láncolni örökre, mindenhogy ahogyan csak lehet. 

Már a hajnal derengő fénye jelenik meg a horizonton, de még mindig sötét van. Lassan fölé kerekedem és lehúzom róla  a pólóját. Elcsodálkozom és le kell hunynom a szemeimet a gyönyörtől, mely már magához kerít a látványtól. Elmosolyodik és visszahúz egy újabb csókra, miközben ő is kigombolja blúzomat. Kissé zihál, miközben melleimhez ér és meg is markolja őket. Hangosan zihálok és hátravetem a fejemet, hangosan nyögve. Teljesen átadom magam az érzésnek. Neki. 

Követelően csókolom, mint aki fél hogy nem kap többet. Mohó vagyok, de az nyugtat hogy ő is. A nadrágját lerántom róla és feszes boxere jelzi számomra, hogy kész van rám. És én is rá. 

Farmeromból gyorsan bújok ki és nem tudom merre dobom a szobában. Valami törik, abban biztos vagyok. Szemei cikáznak a testemen, majd kikapcsolja a melltartómat és a kezeibe veszi melleimet. Szív, harap, csókol mindenhol ahol ér és én nem vagyok biztos benne hogy sokáig bírom még. Kezeim megtalálják méretes szerszámát és finoman végig simítok rajta az anyagon keresztül. Ő bőrömön felmordul és lehúzza a fekete fehérneműmet. Még a halvány fényben is látom hogy szemei ragyognak. Egyiküknek sem kérdeznie hogy biztos-e benne. Tudjuk és érezzük hogy ennek itt és most kell történnie. Minden gondolkodás nélkül. Csakis érzelemmel, vággyal és szenvedéllyel.

Ajkai nőiességemig haladnak, majd lassan érzékien, csodálatosan kezd el kényeztetni, megmutatva hogy ő igen is vágyik rám és ért ehhez. Meg kell mondani, nagyon. Gyengén szív és nyal, majd köröz érzékeny pontomon, mellyel már-már a fellegekhez repít. Hatalmas akarat erő kell ahhoz, hogy nehogy abban a pillanatban élvezzek el a szájával rajtam. A lepedőt markolom és számba harapok, ahogy megérzem először egy majd két ujját bennem. Csípőmet felemelve élvezek el és nyögöm nevét. Vagyis kiáltom. 

-Te jó ég kicsim, nagyon szűk vagy!-zihál, majd feljön egy csókért. Kezeimmel arcát fogom hogy minél erősebben és közelebb tartsam magamhoz.

-Most én jövök.-suttogom izgatóan a fülébe, majd meghúzom egy hajtincsét. Fordítok helyzetünkön és fölékerekedek. A csípőjére ülök és magamat is meglepve, kezdem el az anyagon keresztül kényeztetni. Lassan mozgok előre hátra, hajamat hátra dobva és nyögve. Biztos vagyok benne hogy megőrjítem, de neki is kijár az élvezés.

-Dasie... ki-kicim.-nyögi és hátravetett fejjel nyög. Csodás látvány, ahogy alattam, miattam esik szinte össze. Szét.

Lejjebb húzódok és lassan, érzékien húzom le boxerét. Férfiassága elém tárul és csak egy pajkos mosoly futja tőlem, mielőtt ne venném a számba. Nem sokáig kényeztethetem, mert hangos kiabálással elélvez, a számban. Kisé óckodom tőle, de libidóm az egekben, miközben lenyelem. Mint egy vadmacska nyalom meg a számat, mutatva hogy finom volt. Nyel egy nagyot és felhúz. Lázasan csókol, izzik a bőrünk, mely egymáshoz simul. Kezeink kényeztetik egymást, felébresztve mindkettőnkben az állatot,az érzéki szeretetet, melyet a másiknak adni akarunk. Lenyom az ágyra, majd fölém helyezkedik és megfogja kezeimet a fejem fölött. A nadrágjából kivett óvszert felgörgeti magára. Férfiasságát már a bejáratomnál érzem és  közelebb dörzsölöm magam, mutatva neki hogy csinálja már, mert megőrülök a vágytól, annyira akarom őt. Nagyon lassan és óvva hatol belém, míg meg nem szokom méretét. Lágyan csókol, elfelejtetve a lenti fájdalmat, amit először okoz, majd felvált a fékezhetetlen vágy iránta. Egyszerre nyögünk, amikor kihúzódik, majd vissza. Tempója gyorsabb löketet ad érzéseinknek. Csípője lágyan, finoman mozog, építve bennünk a gyönyört. 

Mind a ketten izzunk mint egy vasdarab. A vérünk iramosan vágtáz az ereinkben. Érzem, hogy hamarosan mind a ketten elérjük azt a pontot, amikor minden felrobban. Löketei egyre gyorsabban és gyorsabban vonnak maguk köré, ujjaival rásegít kitörő gyönyörömön. Csak azt érzem hogy ki-be tölt engem és vezet el a robbanáshoz. Majd érzem hogy megfeszül és én is átadom magam az érzésnek. Egyszerre nyögjük egymás nevét, majd zuhanunk a gyönyörben, mámorban. 

Rám omlik és mind a ketten mély álomba merülünk. Tudjuk hogy sok minden vár még ránk, de a nehezén már túl vagyunk. És felettébb boldog pillanatoknak nézünk még elébe.

Köszönöm hogy elolvastad!

Kérlek írj nekem!

Dasie

My life at the moment

Sziasztok!

Igaz, még nem új résszel jelentkezem, amit nagyon sajnálok, de már készülőben van a posztolás irányába.

Az új részeket leginkább hétvégén szoktam megírni, mert akkor van rá időm. Minden szombat délután bevackolom magam, zenét hallgatok és írok. Ez mindig lenyugtat és egy új világba repít, amelyet egyre közelebb érzek magamhoz. Egy olyan világot próbálok nektek mindig teremteni, amely különleges, nem hétköznapi mégis beletudjátok magatokat képzelni és kitudtok zökkeni pár percre az adott helyzetetektől.

Mindig a legjobbra és valami különlegesre törekszem, hogy az a tucat, amelyet alkotok, ne legyen olyan mint más. Mert távolról sem akarok senkit másolni és azzal tölteni az időmet, hogy olyat adjak át, amelyet száz meg száz más blogon megtaláltok. Általában próbálom beleszőni magam. A saját képzeletemet, álomvilágomat akarom elétek vetíteni. Tudjátok ehhez sokszor erő és hangulat kell. Sokszor vagyok mélyponton és akkor sosem szeretek írni, mert félek attól hogy túlontúl eltaszítanám magamtól az embereket, az olvasóimat, titeket. Pedig ez nagyon távol áll tőlem. Én mosolyt szeretnék rajzolni az emberek arcára, mely festői hangulatot ad, akár pár percre, pillanatra az életetekben. Nem vagyok tökéletes ember és nagyon sok hibám van, melyek elég gyakran felőrölnek és a mély depresszióba kergetnek. Átgondoltam már nem egyszer hogy hogyan is érhetem el azt magamban hogy ezek a dolgok mindig foglalkoztassanak. Nem vagyok nádszálvékony, van rajtam mit fogni. És ez sokszor nekem nagyon fáj, hogy nem lehetek olyan lány, aki csak felkap magára valamit és jól néz ki. Nem. Sokat kell azzal törődnöm hogy én vagyok-e és jól áll-e az adott darab nekem. Követem a divatot, az újra és újra megjelenő stílusokat. De egyet megtanultam talán az elmúlt 3 évben. Hogy nekem egyedi stílusom kell hogy legyen és nem másokat kell másolnom. És ezzel semmi bajom sincsen. Most nem fogok regényt írni erről, azt hiszem az nem ez a bejegyzés, mert ennek teljesen mást szántam és nem a mély depressziómat ami néha gyötör. Nem. El szeretnék mondani, vagyis mesélni nektek pár boldog percet ami történt velem a hetekben. 

Az első, ami talán életem legboldogabb és legviccesebb napja volt, az 2 hete történt. Itt a blogomon megismertem egy lányt, aki később a közösségi oldalon is megtalált engem. Körülbelül április óta beszélgethetünk, szóval egy kis ideje már ismerjük egymást. Rengeteg dolgot tudtunk már egymásról és a nyár folyamán is szerettünk volna már összehozni egy közös találkozót, de sohasem jött össze, mert vagy ő volt táborban vagy én voltam kórházban. De jobb alkalom nem is lehetett volna, mint hogy én felutazok Pest-re és az Arénában közösen megnézzük a This Is Us-t. Bevallom kicsit féltem szombat reggel, amikor felültem a vonatra, hiszen nem tudtam mire számítsak. Hogy ő is egy olyan lány aki csak átver és megjátsza magát a neten, mint oly sokan mások. De bíztam benne és mélyen hittem és tudtam hogy Zorka nem az és nem is olyan, akiben bármikor is csalódhattam volna. És bátran kimerem állítani hogy soha nem is fogom. Talán egy olyan személyre találtam rá, aki a másik felem. Nagyon ok olyan dologra jöttünk rá és merően hiszek abban hogy jövünk még, ami közös bennünk. Nem tudom hányszor hangzott el az a mondat hogy -Igen, nekem is!-vagy -Igen,én is!-

Persze mint minden lánynak, nekünk is megvoltak a bakijaink és jól kiröhögtük egymást, de mi már csak így szeretjük egymást. Ugyi hugi? :)

A filmen együtt nevettünk, énekeltünk, sírtunk és sikítottunk. Volt hogy én döltem az ő vállának vagy ő az enyémnek. Csodás volt. A közös karkötőnk szinte összekapcsolt minket, Örök barátokká. AZ már más tészta hogy valaki azóta lelopta az enyémről a medált, de akkor ő meg pusztuljon meg és legyen vele boldog. De a láncot a mai napig mindennap a karomon hordom.

Ahogy felidézem az eseményeket egyre több dolog jut eszembe. Azt kifelejtettem az elejéből hogy képes voltam eltévedni a Keletiben, de ez már más tészta :D Le sem tagadhatnám néha hogy szőke vagyok.

Lejártuk a lábunkat és rengeteg boltot. Rájöttünk hogy nagyon egyezik az ízlésünk. 

A búcsúzás nehéz volt, de gyorsan lerendeztük, hiszen egyikünk sem akart szerintem sírni :D 

Azóta is beszélgetünk és talán még közelebb kerültünk egymáshoz azóta. A legeslegjobb dolog hogy jövőhéten újra találkozunk és csapunk egy hatalmas shopping napot. Már alig várom. *.*

Egy összevágott kép a napunkról :)

A másik dolog amit szerettem volna veletek megosztani, mert számomra nagyon sokat jelent és egy indok hogy miért nem kaptatok részt ma, az a szülinapom. Ma lettem 17 éves és hogy a barátnőm szavával éljek, az utolsó szülinapom amit még kiskorúként ünnepelhetek. Rólam tudni kell azt, hogy nem szeretem a bulikt és nem vagyok az, aki olyan lenne hogy csapjunk bele az éjszakába és kitudja mi lesz. Félre ne értsen senki. Nem ítélem el azokat akik szeretik. Nyugodtan. Csak akkor mások is fogadják el azt hogy én nem vagyok olyan. Tehát a mai napomat a városban töltöttem és biliárdoztunk 8 barátommal. Talán sohasem volt még ilyen jó és vidám szülinapom. Jó érzés volt a tudat, hogy ez most rólam szól. Hogy mindenki miattam jött el és értem megteszik azt, hogy megküzdenek egy golyóval a biliárdasztalon. Bevallom eddig életemben ha 2x játszottam, így elég bénán kezdtem, de hál'istennek belejöttem valamennyire a végére. Már itt alig volt hangom, hiszen 2 óra hosszát eltöltöttünk ezzel. Azt hiszem 2 meccset játszottunk és egyszer a lányok, egyszer a fiúk nyertek. Így az egál, nem? :)

Majd elindultunk és mindenki már farkas éhes volt. Gondolkoznunk kellett azon, hogy hova is üljünk be, hiszen 9 ember nem mindenhol fér el kényelmesen. Így egy közeli pizzázó mellett döntöttünk, ahol volt szabadtéren is lehetőség arra, hogy a kis csapat teletömhesse a bendőjét. Aha. Gondoltuk mi. Amint leültünk eleredt az eső. Csakhogy, ennél a pizzánál, nem volt csak szabadtéren lehetőség enni. Az volt a megmentőnk hogy a fejünk felett el lehetett húzni a ponyvát, így nem áztunk meg. Na meg nekem az is megdobogtatta a szívemet, hogy akiért odavagyok esernyőt emelt kettőnk felé, így védve magát és engem is az esőtől. Rengeteget beszélgettünk, nevettünk és kiabáltunk. AZt hiszem nyílt mozit adtunk a tulajoknak, de sebaj.

Sikerült nekik elérzékenyíteniük, hiszen az ajándékaim, amiket kaptam tőlük, mind-mind én vagyok. Feltétel nélkül örültem mindennek, talán jobban is mint kellett volna.

Ez lett volna az én kimerítő összefoglalóm és helyzetjelentésem. Remélem nem haragszotok rám és megértitek hogy most kicsit kikellett a hétköznapokból lépnem és velük tölteni ezt a néhány órát, amelyet az írásból faragtam le. Ígérem bepótolom és behozom a lemaradásomat, amint tudom.

Köszönöm hogy elolvastad! Köszönöm a barátaimnak és barátnőimnek. Köszönöm annak a személynek, aki ezt soha nem fogja olvasni, de én mégis itt kijelenthetem hogy sokat jelent a számomra és megdobogtatja szívem. Annak, aki felnyitja a szemem, akkor, amikor kell és nem engedi hogy hülyeséget csináljak.

És végül, köszönöm nektek olvasóim, akik eljutattok olyan örömökhöz hogy kitartotok mellettem és érdeklődtök irántam és az én firkálmányaim iránt.

Ti vagytok a legjobbak és higgyétek el. Mindenkiben él és lappang egy olyan személy, aki rabul ejti majd az ő hercegét és boldoggá teszi. Amely alkot egy egyedit és csodát. Mert mint ti vagytok drága olvasóim.

Kellemes pihenést a holnapi naphoz. És hatalmas ölelés és kitartás a sulihoz.

Az ajándékaim *.*

Dasie

32.rész

Sziasztok!
Tudom hogy nem hosszú és nem vagyok hű magamhoz. Viszont már nagyon szerettem volna közzé tenni nektek. Ha számotokra úgy elfogadható akkor többet lennének részek, de akkor viszont nem ilyen hosszúak. Benne lennétek? Vagy vártok a hosszabbra? A ti döntéseteket!
Köszönöm a sok cserét, a feliratkozóimat, a látogatóimat, a kommentjeiteket! Fantasztikusak vagytok!
Remélem élvezitek a sulit és kibírjátok a napi küzdést! De higgyétek el, ha most még nem is, később majd örültök neki :)
Kitartást!
Puszi
Dasie

AJÁNLOTT ZENE

Dasie szemszöge:

A párás ablakon tekintettem ki a nyugodt, csendes utcára. Nem járt erre senki és az volt a legjobb hogy azt sem tudták hogy én kivagyok vagy mit is keresek itt. Idegen voltam, akire félve néztek. Akitől még tartottak, mert tudták mit gondoljanak rólam. Kitűntem, de ez kicsit sem zavart, sőt. Az eddigi tökéletes életem szertefoszlott és átvette a helyét a fájdalom és az a sok értelmetlen dolog ami velem történt. A legnagyobb ellenségemnek sem kívántam azt, amit én átéltem azon az estén. 

Tudom hogy megakarta tenni, de még most is beleborzongok abba, hogyha a szemem elé vetődik egy-egy kép, vagy a szavai felrémlenek. Sikítanom kellett volna, viszont semmi nem jött ki a torkomon. Lefagytam és remegtem mint a nyárfa levél. Az életem lepergett a szemem előtt, amit nem nagyon értettem, hiszen nem haldokoltam. Annál sokkal jobban fájt a tudat, hogy azt teszi velem, amit. Fogalmam sincs arról, hogy ő felfogta-e azóta mit is művelt. Hogy tudatában volt-e annak, amit tesz. Borostája szúrt amikor az állát végig húzta a nyakhajlatomon. És ezt az érintést, még mindig ott éreztem ahányszor csak eszembe jutott. A bőröm bizsergett a félelemtől és az undortól, amely már belém ivódott. 

Próbáltam kiszabadulni a karjai közül. Egy idő után erősebben rángattam a végtagjaimat és mindent beleadtam abba, hogy kiszabadulhassak a karjai közül és elmenekülhessek. Belül már azon tanakodtam-amint sikerült kicsit magamhoz térnem-hogy, hogyan szabadulhatnák ki. Az ajtón semmi esélyem kimenni, hiszen zárva volt és biztos voltam benne hogy nem fogja nekem mosolyogva átadni a kulcsokat. Ha egyáltalán itt azzal működik. Apám sznobizmusából kiindulva azt is megmertem kockáztatni, hogy még az ajtóknak is külön volt egy kódrendszere. Erre még a karomat is odaadtam volna. Szeretett hivalkodni azzal, amije van és hencegni is a pozíciójával. 

A második lehetőségem az ablak volt. Tudom hogy az első emeleten voltunk, de talán ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Vagy választhattam azt, hogy hagyom magam neki. De semmiképpen sem szerettem volna átélni. Így is elég lelki trauma, hogy megpróbálta. A jobb kezét egyik mellemen pihentette és a pólómat próbálta egyre lejjebb húzni, míg a bal kezével próbált ellazítani, nem sok sikerrel. A testemet sajnos nem tudtam irányítani, így az érzésbe beleremegtem ahogyan ujjai végig futottak a mellbimbómon, meg-megcsavarva azokat. Hangos zihálásomra, csak egy hahotázással felelt és bátran szorított közelebb majd ültetett fel az íróasztalára. Jobb helyzetem nem is lehetett volna. Nem tétovázhattam, rögtön ágyékon rúgtam. A fájdalomtól összegörnyedt, de szemeiben harag és düh vegyült koromfeketén. Kihasználva a pár pillanatot, míg próbálta összeszedni magát, felugrottam és a legközelebbi ablakhoz léptem. Könyökömmel kitörtem az üveget és nagyot sóhajtva ugrottam le, nem számítva arra hogy lent egy hatalmas betonplacc vár rám. Utolsó emlékem a kétségbeesett nevem kiáltása a szájából. És itt elhomályosodott előttem a világ. És nem maradt más csak én és a sötétség. Mint kiderült jó sokáig a barátja voltam az öntudatlanságnak.

Nem tudom mennyi idő telhetett el a balesetem óta, de egyik nap a fény szólított magához, hogy talán ideje lenne felkelnem és újra élnem az életem. Először nem szerettem volna visszatérni. Minden olyan békés és nyugodt volt. Nem volt baj, nem voltak emlékeim, teljesen tudatlan voltam mind a történtek, mind az életem kapcsán. Csak én voltam. Még a nevemre sem emlékeztem, de ez egy cseppet sem zavart. Szerettem így lenni és ha kívánhattam volna örökké lebegtem volna ebben a nyugvó állapotban. Persze voltak visszahúzó elemek és pillantások a valóságba. Egy fiú rémlett nekem, nem is, egy srác. Az ágyam előtt térdepelt és összekulcsolt kezekkel sírt. Keservesen zokogott egy lány ágya előtt. Sokáig nem tudtam, majd rájöttem hogy ez csakis én lehetek. Ez a kép sokszor felderengett előttem, talán hónapokon keresztül, de figyelmen kívül hagytam, hiszen jobb volt lebegni, könnyűnek lenni. 

Ahogy telt az idő-megjegyzem, ott, akkor én nem észleltem semmit abból hogy bármennyit is múlt volna-többet jelentek meg előttem ezek a képek, villanások és már nem csak a srác szerepelt rajta. Egy csont sovány nő ült még az ágyam mellett sokat és olvasott vagy beszélt hozzám. Érdekes volt hogy ezt mindig hallottam. Ha beszéltek hozzám, az állandóan visszarepített. Végig hallgattam könyörgésüket, sóhajaikat, imáikat, de először nem is értettem mit akarnak. Később, nagyon hosszú idő múlva rájöttem hogy nekem vissza kell mennem. Mert közöttük a helyem és az életemnek folytatódnia kell.

A kórházban amint magamhoz tértem, nem hagytak nyugodni és mindenféle kérdés repkedett felém. Azt sem tudtam hova kapjam a fejem és melyikre válaszoljak, amikor belépett egy fiatal, magas orvos az ajtón és hangosabban csendet kért, majd mindenkit kitoloncolt a szobából.

-Hogy vagy? Ugye tegezhetlek Dasie? Nem sokkal vagyok nálad idősebb.-állt meg az ágyam mellett a mappájával a kezében, majd körmölni kezdett, de fogalmam nem volt arról hogy mit is írhat már most. 

-Pe-ersze.-próbáltam válaszolni, ám a hangom inkább tűnt rekedtnek és zajnak, mintsem válasznak. Olyan érdekesen csengett a nevem a szájából. Furcsa volt újra hallani, érzékelni. Az egész annyira más volt és nehéz. Még a levegővétel is keményebb volt, nem oly légies, mint ahol eddig voltam. A napfénye besütött az ablakon és bántotta a szemeim, viszont a bőrömet átitattam vele. Próbáltam minél több D vitamint magamba szívni.

-Hogy érzed magad?-rántott vissza a valóságba az orvos hangja. Szemeim hirtelen pattantak ki. Reakcióm valószínűleg megijesztették, mert rögtön közelebb hajolt és végig simított a karomon.-Nyugalom. Nincs semmi baj. Jól vagy.-a karomon felállt a szőr az érintésére és a levegő is megfagyott körülöttem.

 Dermedt voltam. Nem akartam hogy megérintsen. Senki érintését sem tudtam volna elviselni magamon. Ő egy orvos, én pedig a betege voltam.Emlékeim áttörtek a gáton az agyamban, amely eddig a gondolataimat és minden eddig történtet elfedett. Sikítani akartam. Rángattam a kezeimet, lábaimat. Csak megakartam szabadulni attól a szörnyű kíntól, ami körülöttem zajlott. Visszaakartam kapni a rendes, normális életemet. Egy senki akartam lenni. Beleharaptam az orvos karjába és kiakartam ugrani az ágyból, de az erős kezei visszarántottak.

-Engedjen el! Nem akarom hogy hozzám érjen. Engedjen el! Nem hallja? Eresszen már el!-rángatóztam, de nem engedett. Az ágyba tett vissza, majd egy fehér ampullából felszívott egy kis anyagot az injekciós tűbe. Karjaim és bokáim már leszíjjazva terültek szét az ágyon. Moccanni sem tudtam. A branülömön keresztül beadta nekem az anyagot. Szinte teljesen biztos voltam benne hogy nyugtató volt. Mert a következőt pillanatban pilláim újra elnehezedtek és mély, álom mentes világba zuhantam.

És most itt vagyok. Még mindig az ablakon bámulok kifelé. A hó már hatalmas pelyhekben hullik és lassan karácsony. El sem tudom hinni hogy ennyi idő eltelt azóta. Jó, mondjuk augusztusban , amikor leugrottam arról az erkélyről, 3 hónapos kómába kerültem. Majd mikor felébredtem, pár nap múlva ide szállítottak. Nem akartam egy szanatóriumban tölteni a karácsonyt, amely a szeretet ünnepe. Anyáékkal és Harry-vel akartam megünnepelni. Ajándékok után akartam futkosni. Idegeskedni az ünnepi vacsora miatt. De az orvosok nem bíztak bennem, így nem engedték hogy kitegyem a lábam. A rokonaim nem látogathattak meg már egy hónapja. Nem beszélhettem velük. A világ elvolt tőlem zárva, csakis egy kis rést hagytak meg nekem. Ezt az ablakot, amelyet minden egyes nap nézek. Bámulok ki rajta és figyelem a külvilágot. Ami, meg kell hogy mondjak nagyon unalmas, hiszen senki nem jár erre. Az épületet amúgy is egy nagy parkra épült, és egy pad tárul mindig a szemem elé. Embereket csak akkor látok, ha valaki kimegy a friss levegőre, vagy az itt dolgozó nővérek, orvosok, ritkán látogatók megfordulnak erre. 

Tudtam hogy nem igazán jól reagáltam a magamhoz térésem után a kezelésekre, és másokra. Idegileg kész voltam, és nem tudtam feldolgozni azt a tényt, hogy az apám meg akart erőszakolni. A gyomrom még most is megremeg, de attól függetlenül vágytam arra hogy Harry a karjaiba zárjon. Talán sohasem leszek túl rajta teljesen. Mindig az emlékeimben fog élni az a délután. Nem tudom mi lett az apámmal. Azt sem tudom hogy a testvéreim megszülettek-e. Azt hogy Harry most éppen hol van. Csak reménykedni tudtam hogy nem felejtettek el engem és még néha azért gondolnak rám.  Mert én még élek.

Harry szemszöge:

Nem tudtam tétlenül a folyosón ülni, mikor tudtában voltam annak, hogy végre magához tért. Hosszú, keserves hónapok után végre láthattam a tágra nyíló gyönyörű szemeit. Ám azokból nem a szeretet és a megnyugvás sugárzott, nem is vártam el ezt tőle. A zavartság és a tudatlanság köszöntött vissza. Éreztem hogy nem ismert fel, de csak abban bízhattam hogy ez egy átmeneti állapot és újra önmaga lesz. A tétlenség megőrjített, de már megtanultam magamban kezelni a fékezhetetlen düht és magányt. Senki sem sejtette hogy mi is játszódik le a családunkban, vagy a mi kettőnk kapcsolatában. Nem is akartam hogy bárki tudomására jusson. A média elől próbáltam elrejteni a fájdalmamat. Semmiképpen sem szerettem volna hogy kitudódjon a Dasie családjában történtek. Az édesanyja nem szerette volna elmondani hogy mi is történt és a mai napig sem tudom, hogy miért lett ez a csodálatos lány öngyilkos. Mert ebben a hitben élt mindenki. A rendőrök nyomoztak, de semmi jelét nem találták annak hogy dulakodás, esetleg bántalmazás történt volna. Az édesapja nem bírta így látni a lányt, így ő a munkába temette a bánatát és mindig utazott. Minden ügyet ő maga intézett, annak ellenére hogy megszületettek az ikrei.  De nem érdekelte őt a gyerekei. Lassan a szemem előtt vált nyilvánvalóvá, hogy elhagyja őket és nem jelentkezik. Azt hiszem Louis édesanyja, Johanna segített neki a mindennapokban és ha kellett, néha vigyázott a kicsikre. Én sokáig nem mertem elmenni. Okoltam magamat hogy visszautaztam Amerikába. Ha én vele lettem volna és nem hagyom magára, akkor most is együtt lennénk boldogan. 

De én már régen nem hittem abban, hogy nyugodt, boldog életem lehet. A békés szavakat, már akkor kitöröltem a memóriámból, amikor nagyobb sikereket értünk el és robbanásszerűen betörtünk a zenei piacra. Most már levegőt is alig tudok venni úgy, hogy ne tudjanak róla. Mindig, mindenhol megtalálnak. Bosszankodhatnék és bevallom őszintén sokszor idegesít is, de akkor mindig mérlegelem a dolgokat. A rajongóink juttattak minket oda, ahol most vagyunk. Ő miattuk lehetünk sikeresek, ő értük írunk dalokat és adunk ki bármilyen promóciós terméket. Mindig is arról álmodtam hogy megvalósíthassam az álmaimat és másokat szórakoztathassak. Éreztem hogy én a színpadra születtem és ott a helyem. Álmaimban sem képzeltem volna, hogy ezzel együtt, a zenével, kapok egy második nagy családot, akire mindig, bármilyen körülmények között számíthatok. És lehet hogy vannak hullámvölgyeink és az életünk sem teljesen tükörsima, gond mentes. De imádom az akadályokat, amiken túl kell jutni ahhoz, hogy megkapjuk amit megérdemlünk és amire vágyunk kitudja mióta.

De most mindez lényegtelennek tűnik a szemem előtt. Bánom hogy nem tölthettünk több időt. Hogy nem mutathattam meg neki hogy mennyire is szeretem. Nem éreztethettem vele hogy mennyire fontos nekem. Zavar és rettentően dühít hogy nem tudtam hamarabb lépni felé. Pedig pont én nem arról vagyok híres hogy beszari lennék, mégis nem akartam elrontani. Nem szerettem volna hogy kicsúszik a kezeim közül, és nem lehet az enyém. Magamnak akartam. Megakartam kapni minden módon ahogyan csak lehetséges. Akartam a szerelmét, a szeretetét, a lelkét, a testét. Mindenét. Magamhoz akartam láncolni. De most mégis hogyan tehetném? 

Fél mindentől. Nem ismer fel. 

Hirtelen hangos kiabálásra lettünk figyelmesek, én pedig rögtön az ajtóhoz szaladtam. Nem lehetett elfordítani a kilincset, pedig próbáltam betörni és széttörni. Nem ment. Borzalmas látvány volt azt figyelni ahogy az ágyhoz láncolja, majd bead neki valamit, amitől a teste rögtön elernyedt és elaludt. Vagyis, nagyon reméltem hogy csak elaludt. Feszült végtagjaimra egy kéz kulcsolódott és fejtette le a kilincsről, ugyanis folyamatosan rángattam. Beakartam jutni hozzá. Beszélni szerettem volna vele, ahogyan eddig is tettem és tudtam nagyon jól hogy hallja, csak nem tud rá válaszolni. Magamhoz akartam szorítani. Megvédeni mindentől és mindenkitől. 

De nem engedtek be hozzá. Sem akkor, sem napok múlva. Őt pedig elvitték. Fogalmam sem volt hová. Csak arra kértek hogy felejtsem el és próbáljam elfogadni azt, hogy ő már nem önmaga és nem az enyém. Én nem vettem be ezt a maszlagot. Tudtam, nagyon jól tudtam hogy Dasie nem adná fel ilyen könnyen. Utána akartam menni. De nem engedtek. És csak is úgy tudtak visszatartani, hogy azt mondták érte meg kell hogy tegyem. 

Mit szólnátok az ilyen hosszúságú részekhez? Várom a véleményeket! Köszönöm hogy elolvastad! Xoo

31.rész

Sziasztok!
Csak pár pillanatra léptem fel, hogy meghozzam nektek a következőt. Azt hiszem tegnap este sok mindent kifejtettem és kitört belőlem.
Nagyon köszönöm akik biztatnak és írtak nekem pár kedves mondatot. Nagyon jól esett.
Remélem tetszeni fog.
Kicsit más. Kicsit új. Bocsánat a végéért, előre is!
Komizz! Köszönöm :)
Puszi
Dasie

Hope/Perrie szemszöge:

-Szia!-integettem a kamerába, az ágyamon elnyúlva. Amint a képe megjelent előttem, végig nézhettem rajta. Arca, mint általában borostás volt, szemei mélyen csillogtak, amiben ellehetett merülni, mint egy sötét, titkokkal teli barlangban. Haja az égnek meredve állt és adta meg arcának jellegzetes vonalát. 

-Szép estét!-válaszolt ő is.

-Nálad este van gondolom. Itt még nincs olyan késő. Olyan 3-4 körül lehet. Ott mennyi van?-kérdeztem rá, beindítva a beszélgetést.

-Hajnali 1 múlt.-húzta el a száját, majd egy nagyot ásított.

-Úristen.-kerekedtek el a szemeim.-És nem vagy fáradt?-aggódtam.

-Nem rég ért véget a koncertünk. De nem. Már hozzászoktam.-vonta meg a vállát.-Milyen napod volt?-kérdezett rá. Én pedig csak megvontam a vállam. Nem szerettem volna neki elárulni min is estem át. Mennyit váltottam. Saját magamat meghökkentettem.

-Átlagos. Neked biztosan érdekesebb.-válaszolt.

-Áhh... egész nap bent ültünk a buszban, vagy bementünk próbálni. Mozdulni nem tudtunk a rajongóktól.-húzta el a száját.

-Sajnálom.-mondtam teljesen őszintén.

-Nem kell. Igazából ők a legfontosabbak nekünk, hiszen nélkülük sehol sem lennénk. Ők adnak nekünk biztatást, biztos pontot, lelkesítést, ihletet. Egyszóval ők a banda.-magyarázta.

-Értem. És...és miért kerestél engem?-tértem rá a lényegre. Nem szerettem volna azonnal rávetíteni ezt a kérdést, de már nem bírtam magammal.

-Mert hiányzol. Minden nap rád gondolok és egyszerűen nem tudom hogy tehetném hogy ne így legyen. Nem tudom hogy űzhetnélek ki a gondolataimból.-nézett a szemembe a kamerán keresztül.

-Zayn..én nem tudom mit mondjak.-halt el a hangom.

-Semmit. Kérlek ne mondj semmit. De gondold át. És válaszolj egy kérdésemre.

-Jól van.

-Te is gondolsz rám?-tette fel az ő érdeklődését, amire gondolom várta a választ. Ami ott lebegett kettőnk között egy ideig.

-Sokat gondolok rád Malik. De amit tettünk a másikkal, csak rossz volt.-ráztam meg a fejem.

-Mi lenne ha újra kezdenénk? Ha újra megpróbálnánk? Hidd el, más lenne. Kérlek.-ragyogtak őzike szemei.

-Nem tudom Zayn.-sütöttem le a tekintetem és néztem más irányba. 

-Csak gondold át kérlek. Csak ennyit.

-Jól van.-vágtam rá, mielőtt meggondolom magam.-Inkább beszéljünk másról.-mosolyodtam el, ahogyan ő is.

Dasie szemszöge:

Sebesen szelem át az utat szüleim háza felé, ahol még nem is jártam amióta beköltöztek. Mekkora hazugság volt az is, amikor azt mondták majd együtt kiválasztjuk és vesszük meg. Bár nem lepődtem meg. Mindig ezt csinálták. A telefonban hitegettek és biztattak, de a valóság mindig másként szülte ki magát. Untam hogy ezt csinálják velem. Belefáradtam abba hogy titkok között éljek és bármit megtehessenek velem. Elegem volt abból hogy szinte az egész életem csak egy nagy ígéret volt állandóan az ő szájukból. Bármit is állítottak és vázoltak elém, az biztosan nem úgy teljesült be. Ez nem tudhattam mitől lehet. De beleuntam abba hogy csak szórakoznak velem. Az igazság az hogy én is felnőttem és máshogy látom már a dolgokat. Nem lehet velem játszadozni, mint egy bábbal. Nekem vannak érzéseim, van életem, amibe nem járkálhatnak ki-be, ahogy kedvük tartja.

A házak között cikáztam és a számot kerestem, amit sms-ben kaptam meg édesanyámtól. Egy tenger melletti utcába csöppentem, ahol a villák egymást érték. Már nem is csodálkoztam hogy a szüleimnek ilyen fényűzésre van szükségük. Míg én New Yorkban elvoltam a kicsi, poros lakásomban, ők sohasem jöttek fel hozzám. Inkább elhívtak kávézni, csakhogy ne kelljen nekik belépni az én lakrészembe. Irtóztak attól hogy én nem luxus körülmények között lakok, hanem szeretem a hangulatos kis légteremet, ahova megannyi kedves élményem kötődik a mai napig is. Egy részemnek a mai napig hiányzik az az életem is. Milyen más volt. A házat keresve egy régi emlék elevenedik meg szemeim előtt.

-Tyler kérlek ne!-nevetek átfutva a pékség másik sarkába. A lisztes kezeivel lassan közelített felém és próbálta a hajamba szórni az apró szemcséket. Fekete pólóban voltam, nem nagyon szerettem volna lisztesen New York utcáira lépni. Védekezésképpen a kezeim magam elé húztam, ezzel is hárítva hogy közelebb kerüljön a pólómhoz. Míg én arra számítottam hogy előröl fog támadni, nagyon naivnak bizonyultam. Kezei körbeölelték a csípőm, így már biztos voltam hogy a fehér anyag rám került. Én meg utazhatok a metrón koszosan. Nem tartottam magam sznobnak, de azért szerettem tisztán és rendezetten kinézni. Lehelletét a nyakamon éreztem és már alakartam húzódni, de nem tudtam mert kezei még mindig fogva tartottak.

-Elengedsz? Így is eleget tettél a vágyadnak! LISZTES LETTEM!-kiáltottam nevetve az arcába, amikor megfordultam a karjai között. Fekete haja az égnek meredt és kék szemei ragyogtak a jókedvétől. Kezei még mindig a derekamon pihentek. Elég furán éreztem magam, hisz mi sohasem voltunk együtt. A legjobb barátomnak tartottam és úgy tekintettem rá, mint a bátyámra. Sohasem tudtam hogy ő talán többet is érezne irántam. Bevallom őszintén hogy reménykedtem a nem válaszban, mert ezzel elrontani a barátságunkat igen idegörlő lenne. És mindig is ezért sajnálkoznék. Ő volt a másik felem. A jobb oldalam. 

-Ha azt mondom hogy sohasem eresztelek mit csinálsz?-kötekedett. Cöcögve megráztam a fejem és közelítettem az arcához. Hallottam hogy elakad a lélegzete és elgyengül. Én nevetve kibújtam az öleléséből, majd a lisztes tálhoz szaladtam. Délután volt, nem nagy forgalmunk volt már. Gyorsan beledugtam a kezem egy tál mézbe és nem érdekelve hogy ragad az arcára kentem. Pupillái nagyra nyíltak és visszavágótól csillogtak.

-NEM!-harsogtam.-Ezt azért kaptad, mert lisztes lettem.-távolodtam el megint. 

-De azt könnyen megoldjuk. Én mindenhol ragadok. És pocsékolod a drága édességünket.-biggyesztette le a száját.

Nevetve közelebb mentem és megálltam a székek között, melyek arra szolgáltak hogyha valaki éppen meginna egy kávét, utána küldve egy kis édességgel, akkor helyben is eltudja fogyasztani.

-Van egy ajánlatom. Nem adom vissza az előbbit. De akkor teljesítenek kell a feladatot.- jelent meg hirtelen mögöttem és suttogta hirtelen a fülemben. Nagyot ugrottam közelségétől és haragjától.

-És mi lenne az?-fontam össze a kezeimet a mellkasom előtt és kihívóan néztem rá.

-Le! Kell! Nyalnod! Az! Arcomól! Amit! Rákentél!-hangsúlyozta ki a szavakat egyenként.

-Mi?-hökkentem meg.-Én ezt biztosan nem csinálom meg.-ráztam a fejem hitetlenkedtem.

-Már pedig megfogod.-vonta meg a vállát egyszerűen. És a pólómmal szemezgetett.

-Muszáj?-húztam el a számat.

-Igen!-kiáltott fel és már elém is ugrott egyik oldalát elém tárva az arcának.-De ugye nem recés és hideg a nyelved?-kérdezte meg még hirtelen.

-Dehogy!-ráztam meg a szemem összefont szemöldökkel. Majd közelítettem az arca felé.

Nevetve ráztam meg a fejem és a számban éreztem a méz édes, émelyítő ízét. Hiányoztak az ilyen pillanataink. Főleg az, amikor ő ott dolgozott az apró pékárukkal telepakolt boltban. Néha én is beálltam mellé segíteni és úgy néztünk ki mint a borsó meg a héja. Erről az idézetről mindig Ty kedvenc filmje jut eszembe. Forrest Gump. Istenem hányszor nézette meg velem. És én azóta is minden egyes mondatára emlékszem. 

"A mama mindig azt mondta..."-ugrik rögtön be, a legtöbbet elhangzott mondat a filmből, melyet Tom Hanks annyiszor elismételt. És Tyler is mindig ezt motyogta, ahányszor az anyukája üzent nekem valamint. Mindig így vezette fel. Én pedig hitetlenkedtem és a hasamat fogtam a nevetéstől. Egy idő után hozzászoktam és alig vártam hogy belekezdjen a Forrest-es monológjába. Nem csodálkoztam volna talán azon sem, hogy ő egyszer egy olyan házat vesz, olyan kocsija lesz, mindig nyírja majd a füvet és Doctor Pepper üdítőt iszik ha szomjas. Megszállottja volt az üdítőnek is, és emlékszem egyszer szereztem neki aláírással magától Tom Hanks-től. Napokig magával cipelte mindenhova, velem együtt és elújságolta hogy neki van a legédesebb barátnője barátilag. Mosolyognom kell ezen a kijelentésén is, hiszen mindig mindenkinek így mutatkoztunk be. A barátnője vagyok barátilag, ő pedig a pasim barátilag. Senki sem értette, csak mi. De ez így volt rendjén. 

Akkor talán az arcába röhögtem volna valakinek, ha azt mondja hogy mi nem mindig leszünk így egymás mellett. Elfogunk szakadni és magunk mögött hagyunk egy fontos kapcsolatot. Mert valljuk be, az volt. A másik felem volt. Ő ismert a legjobban. De ez elmúlt. Ő tovább állt és valóra váltja végleg az álmát. De nélkülem. Összeszorítom a jelenetet amikor kitudódott hogy ő elmegy, mert kapott egy lehetőséget.

-Dasie!Dasie!-csapkod valaki egy magazinnal a reggel kellős közepén. A hasamra fordulok és nem törődve Tyler küzdésével próbálok tovább aludni. Meg kell mondjam sok sikerrel megy is. Már hozzászoktam az ilyen kelésekhez.

-Nah! Most az egyszer kellj már fel asszony!-ütögeti az ágyat a fejem mellett és mondja ki azt a szót, amit tudja hogy nagyon utálok. Nem is értem miért.

-Hogy mit mondtál?-ültem fel hirtelen, így megszédültem és visszaestem.

-Asszony.-ugratott tovább. Én pedig felpattantam és párnával kezdtem ütögetni. Kivette a kezemből, az ágyra dobott és fölém telepedett leszorítva úgy, hogy meg sem tudtam moccanni.

-Szóval meghallgatsz?-kérdezte a szemeimbe nézve.

-Van más választásom?-vágtam vissza.

-Nincs.-vigyorodott el.-Na, akkor. Tudod ki hívott fel reggel?-csillogtak szemei.

-Nem, de gondolom te mindjárt elmondod.-ásítottam egy nagyot.

-Moshatnál fogat.-fintorodott el.

-Ember, rajtam fekszel. Felébresztettél és még kötözködsz is?-vontam fel a szemöldököm, majd próbáltam kiszabadulni, semmi sikerrel.

-Nyögd már ki az édes szerelememre.-nyafogtam.

-Elhívtak Párizsba és kapnék egy kávézót, ami csak az enyém lenne.-hadarta el és hunyta le a szemeit.

-Hogy mi?-estem kétségbe, de egyben majd szétcsattantam a boldogságtól.-Komolya?-néztem szemeibe.

-Igen!-bólogatott, mint egy kis kutya.

-Nagyon örülök. És gratulálok. Tudom hogy neked ez mennyit jelent.-öleltem meg szorosan. 

-Én annyira még sem örülök.-rázta meg a fejét, miközben a hátamat simogatta.

-De miért nem?Hisz ez volt mindig is az álmod!-csodálkoztam el szavain.

-Igen, de így itt kell hogy hagyjalak. Dasie, te vagy a legfontosabb az életemben. Mindenkinél jobban szeretlek és nem tudom hogy tudnék elmenni nélküled.-fürkészett, én pedig lefagytam.

-Nem, nem mondhatod ezt.-ráztam meg a fejem és lefejtettem magamról a karjait. Ő utánam kapott és a mellkasára vont.

-Te is tudod hogy szeretlek.-suttogta a fülembe, én pedig beleremegtem a szavaiba. 

-Tudod hogy ezt nem szabadna nekem mondanod.-sóhajtottam el a szavakat válaszként.

-De miért nem?-fordított maga felé és simította a kezeit az arcomra.-Én teljes szívemből szeretlek  Dasie. Te nem szeretsz engem?-kutatott a szemeim után.

-Persze hogy szeretlek. Mint egy barátot. Mint egy testvért. Ahogy mindenkinek mondjuk.-húzódtam el.

Ő lehunyta a szemeit és nem mondott semmit. Csak elengedte a derekamat, kezeimet. Lehajolt és egy puszit hintett a homlokomra. Majd lassan és céltudatosan kilépett a szobámból. New York-ból és az életemből. 

Utána is beszéltünk még. De az csak telefonon történt meg. És nem sokáig. Lassan 4 hónapja nem hallottam róla, és közel a félévhez hogy nem láttam. Fájt, de tudom hogy én is tehetek róla. Hisz ellöktem magamtól azt az embert, akinek sokat számítottam. És ezért nagyon rosszul éreztem magam. Az én hibám volt az hogy rendesen nem is tudtuk megbeszélni a dolgokat. És tudom, hogy neki már elege lett abból ahogyan én viselkedtem akkoriban. Sajnáltam, de a múlton nem tudtam változtatni, a jelenemben pedig nem tudom hogy fért volna meg egy Harry és egy Tyler. 

Lassan araszoltam és megtaláltam a szüleim hodályát. Nem csodálkoztam hogy egy hatalmas kövekkel kirakott kerítés fogadott. Középen volt egy fekete vasrács kapu, ami előtt meg kellett állni és a mikrofonba bemondani a neved hogy beengedjenek. Azonosítottam magam hogy tényleg én vagyok a lányuk és tovább hajtottam a rezidenciára. Hatalmas park fogadott, ami között vezetett a kocsi út, majd előttem megláttam egy szökőkutat. Elhajtottam mellette és a ház, bocsánat, villa előtt megálltam. Az ott várakozó inas rögtön odaugrott és elkérte a kocsim kulcsait, hogy majd ő leparkol helyettem fáradjak beljebb. Egy másik pingvinbe öltözött férfi ért mellém és megkért hogy kövessem. Nekem sok volt ez a giccs, pukedli és önteltség. Besétáltunk a hatalmas faajtón, aminek biztos vagyok benne hogy a kilincse is többet ér, mint egy átlagos család havi rezsije. Egy nagy előtér fogadott. Fehér, fekete és bordó színek uralkodtak. Velem szemben lépcső mutatta a felfelé vezető utat, jobbról és balról pedig különböző szobákba lehetett bejutni. A lépcső mellett egy gyönyörű fekete zongora helyezkedett el, illetve a csillár volt a középpont ebben a helyiségben. Ki kellett bújnom a cipőmből, majd kaptam egy fehér, kövekkel kirakott papucsot és tovább vezettek. Benyitottunk az egyik ajtón és gondolom a nappali tárulhatott a szemeim elé, ugyanis a szüleim itt tartózkodtak. Egy-egy kanapén foglaltak helyet, kezükben egy-egy újsággal, magazinnal. Ez a szoba is hatalmas volt, mint a másik. 3 ülőgarnitúra vonzotta a szemet a szobára, egy hatalmas kandalló, üvegszekrények, üvegasztal, egy italos pult és hatalmas képek tarkították a falat. Hányingerem támadt eközött a sok kacat között. Mintha egy antikváriumba kerültem volna és a góré próbálja megvetetnie velem a legdrágább bútorait. 

-Szervusz Kislányom!-állt fel édesapám, és jött oda hogy két puszival és egy öleléssel köszöntsön.

-Szia apa!-válaszoltam hidegen. Ő felsóhajtott és visszaült a helyére. Édesanyámat nagyon nem hatotta meg a jelenlétem olvasott tovább. Hát igen. Ő teljesen máshogy viselkedik a jelenben, személyesen, mint a telefonban.

-Szia anya!-köszöntem tisztelettudóan és bátorkodtam leülni az ülőgarnitúra egyikére.

-Minek köszönhetjük a látogatásodat?-nézett fel az újságjából köszönés nélkül. 

-Szeretnék veletek néhány dologról beszélni.-mondtam el.

-Mégis miről? Pénzre van szükséged?-kérdezte az apám.

-Nem, nincs szükségem a pénzedre, van munkám is. Ha esetleg rá is szorulnék biztos lehetsz bennem hogy nem te lennél az első aki megtudnád.-nevettem fel.

-Ezt mégis hogy érted lányom? És hogy engedhetsz meg ilyen hangnemet magadnak a szüleid felé? Ez engedethetlen. Haza kell költöznöd. Rossz hatással volt rád ez a város úgy látszik. Na meg a közeg. Abban biztos vagyok.-vázolta elém az anyám a véleményét. Még azt le is nyeltem hogy engem szidott, de azt nem engedtem meg hogy Anne-t ócsárolja.

-Anne néni a legjobb ember a világon, akivel valaha is találkoztam.-válaszoltam neki.

-Adsz az igazára, az ő stílusában beszélsz. Ellenszegülsz az édesanyádnak és még feleselsz is. Hova süllyedsz még kislányom?-emelte fel erőteljesebben a hangját.

-Szívem, nyugodj meg. Még ártasz nekik.-ült le mellé apa és a kezére tette az övét. Majd dühösen rám nézett.

-Most mi a baj? Alig szólaltam meg.-tártam szét a kezeim és undorodva néztem rá. A tudat, a gondolat hogy ő...

-Térj a lényegre. Miért jöttél?-kérdezte már kevésbé barátságosan. Valószínűleg észrevehette a szemeimben lévő lenézést felé. És a gúnyt. Azt biztos.

-A minap felhívtak engem hogy megtalálták anyám holtestét és haza kéne utaznom.-vázoltam eléjük a helyzetet.

-Honnan kellett hazautaznod? Tudtommal Londonban laksz.-vágta hozzám anyám.

-Amerikában voltam, de ez úgy sem érdekel titeket. Inkább válaszolnátok a kérdésemre hogy miért hitték azt hogy az én anyám fekszik ott holtan és hogy az apámat nem lehet elérni?-emeltem fel talán kicsit túlontúl is a hangomat.

-Ne merészelj velünk kiabálni kisasszony. Ne felejtsd el, hogy mi vagyunk a szüleid akik felneveltek és nem fordítva.-vágta hozzám a kemény szavakat apám.

-Úgy beszélek ha akarok. Nem ti neveltetek fel, hanem a dadám. Válaszoljatok már a nyomorult kérdéseimre és hagy húzzak el innen. Fusztrál ez a hely.-húztam kisebbre magam. Olyan kicsinek és jelentéktelennek éreztem a hatalmas falak között magam.

-Nem igazán tudok a kérdésedre feleletet adni, hiszen édesanyádnak semmi baja nincsen. Egész héten itthon volt vagy a babáknak vásárolt. Egy este volt, mikor megszálltunk egy hotelben, ugyanis a konferenciám elhúzódott, így ott maradtunk.-aha. Mármint a kufircolásod húzódott el. Értem én.

-Akkor mégis ki mondhatta azt hogy az az én édesanyám. És te miért nem vetted fel a telefonodat közel két napig?-tettem fel számomra a legkönnyebb kérdést.

-Elérhető voltam mindig kislányom.-hazudott a szemembe. A mocskos féreg.

-Dehogy voltál. Próbáltalak hívni, de nm tudtalak elérni.-mondtam én is neki. Ha ő így, én is így.

-Biztos rossz számot hívtál drágám. Az utóbbi időben nem igen érdeklődtél utánunk.-vette fel a sértődött maszkját.

-Mintha ti annyira megerőltettétek volna magatokat.-vágtam rá flegmán.

-Ne beszélj így tovább!-kiabált az anyám.

-Jó, nekem ennyi elég volt. Legyetek boldogok. Egyedül ezeket a kicsiket sajnálom. Jobb szülőket is kaphattak volna. De ezennel remélem velük foglalkozni fogtok.-álltam fel a helyemről és kiviharoztam.

A kocsimra vártam hogy hozzák vissza, amikor az apám ragadta meg a csuklómat és húzott vissza a házba, egy külön szobába.

-Hogy merészelsz így beszélni velünk?:-fröcsögte a szavakat az arcomba.

-Szerintem kettőnk közül, neked kéne válaszolni. Mocskos hazudozó, aki megcsalja az anyámat.-vágtam a képébe, mire lemerevedett.

-Hogy merészelsz megvádolni engem ilyesmivel?-vörösödött el a feje, valószínűleg a méregtől. Vagy a szégyentől, de ez már más kérdés.

-Nem vádollak. Nagyon jól tudom hogy megcsaltad. És azt is tudom hogy kivel. Hisz most az ő barátjával járok.-nevettem keresztbe font karokkal. Élveztem hogy alázhatom. 

Hirtelen az ajtó mellett termett, bezárta és mellém vetődött. Lefogta a kezeimet az egyik kezével, a másikkal pedig a derekamat szorította meg. Kezeimet merevedő férfiasságára vezette.

-Kissé megváltoztál, nem gondolod lányom? Szép adottságokkal áldott meg a sors, az biztos. Az én vérem. És most belekóstolok, ha nem bánod.-harapott a nyakamba. Sikítoztam és próbáltam kiszabadulni a szorításából.

-Nyugodtan kislány. Hangszigetelt szoba.

KINEK VAN MÁR? ÉN MA VETTEM :D

30.rész

Sziasztok!
Hát hazaértem és meg is érkeztem a következő résszel.
Nagyon köszönöm a sok feliratkozót és komolyan könny szökött a szemembe amikor láttam hogy mennyien jártok itt!
Ez nagy lökést adott hogy elkezdjem írni ezt a részt!
A nyereményjáték nyertesét holnap kihirdetem és felveszem vele a kapcsolatot hogy minél hamarabb hozzájuthasson ehhez az apró ajándékhoz.
Megszeretném még köszönni azoknak akik kommenteltek! Nagyon sokat jelent nekem mikor tudom, hogy mit gondoltok az adott részről, gondolatról.
Nem is szaporítom tovább a szavakat!
Jó olvasást és élvezzétek még ki ezt a másfél hetet!
Puszi
Dasie

Harry szemszöge:

Gyorsabban szedtem a levegőt, miközben a konyha pulton támaszkodtam. Tenyereimmel erősen kapaszkodtam beléjük és már-már félő volt hogy eltörnek. Mégis valahogy a gondolataimat nem ez foglalta le. Szemeimet csukva tartottam és minden erőmmel azon voltam hogy vissza fojtsam a vágyam. Nem volt könnyű, sőt. Olyan elbaltázott hülye vagyok. Miért kellett visszautasítanom? Örülnöm kéne hogy ő is kíván úgy engem. Akkor meg mi a fene ütött belém? Most megbántottam, pedig belül érzem hogy csak neki akartam jót. Nem szerettem volna elsietni vele a dolgot. Különlegesen szerettem volna az első alkalmat eltölteni vele. Nem úgy hogy magára kell hagynom rögtön utána. Nem így képzeltem el. És most bármennyire is haragszik rám, örültem hogy nem mentünk volna tovább. Vajon mit érezhet most? Csak remélni tudtam hogy nem törtem össze teljesen és megtud nekem bocsátani. Gondolom másnak ez semminek tűnhet, de nem szeretném ha ez is viszályt indítana vagy csak mély árkot ásna köztünk. Feszültség kúszna máris a tökéletes kapcsolatunkba, amit úgy éreztem hogy szinte még el sem kezdődött. Sajnáltam, mert megfogadtam hogyha egyszer az enyém lesz, akkor megmutatom neki hogy mennyire szeretem. De mégis hogy tehetném? Nagyon kevés időm van arra is hogy együtt töltsünk pár percet, órát. Nekem el kell mennem. Bevallom őszintén az is fáj, hogy nem jön velem, viszont megértem. Neki van itt egy élete, amit nem rúghat föl rögtön miattam. De annyira szeretném állandóan a karjaimban tartani és lágy, szerető szavakat suttogni a fülébe, éreztetve hogy nagyon, de nagyon fontos nekem. Sőt, annál sokkal több.

Mélyet sóhajtva kinyitottam a szemem és kinéztem az ablakon. El volt borulva, így a felhők szürkésen beborították a légkört. Lehangoló volt látni hogy még az idő is a kedvemet tükrözi. Az eső halkan csepergett, ami már-már megnyugtatóan hatott volna rám, mint oly gyakran, ám most még ez sem segített. Lassan és komótosan mentem föl a lépcsőn hogy a karjaimba vonhassam és bocsánatot kérjek. A fürdőszoba ajtó hangosan csattant, ezzel tudtomra adva hogy Dasie ott tartózkodik. Oda sétáltam és leültem az ajtó elé.

Pár percig vártam, amíg hallottam hogy a csap folyamatosan folyik, majd elzárul. Pillanatokkal később kilépett vörös arccal és itt-ott csapzott hajjal. 

-Dasie, én...-ugrottam fel elé és megfogtam a kezét, de ő kifejezéstelen arccal kirántotta azt.

-Ne érj hozzám!-sziszegte és elindult a szobám felé.

-Nagyon sajnálom.-mentem utána. Leült az ágyra és a padlót figyelte lesütött szemekkel. Csak megrázta a fejét.

-Kérlek Harry. Csak mondd meg kérlek!-nézett fel könnyes szemekkel.

-Mit mondjak el?-guggoltam le elé. Ez a pillanat kicsit emlékeztetett arra, amikor pár napja még a hotel szobában voltam így előtte. Akkor arra kértem hogy legyen a barátnőm, most pedig csak azt szeretném hogy megbocsásson.

-Csak mondd ki hogy nem kívánsz. Sokkal egyszerűbb lenne nekem. Mint hogy így őrlődöm.Kérlek.-csuklott el a hangja. Meghökkentem. A fejemben ütögettem magamat hogy, hogy lehettem ilyen barom. Mégis hogy gondolhat ilyet magáról? 

-Hé, kicsim. Nézz rám.-fogtam meg az állát és emeltem fel hogy szemeim megtalálják az övét.-Elmondhatatlanul kívánlak. Minden egyes porcikám sóvárog utánad. A bőrödért, az illatodért, az érintésedért, a csókjaidért.-suttogtam el a fülébe miközben a karjaimba húztam.

-Akkor miért löksz el magadtól?-motyogta a pólómba.

-Nem löklek el, csak nem szeretnélek kihasználni. Mondtam már hogy szeretném ha különleges lenne. Mellesleg melletted szeretnék maradni ha megtörténik. A karjaimban tartani, együtt aludni el.-csókoltam végig a nyaka és az arca vonalát, melybe beleborzongott.

-De olyan rossz mikor visszautasítasz.-mondta. 

-Nekem is. Talán a legrosszabb dolog amit tennem kell. Vagyis nem is amit kell, de nagyon nehéz neked ellen állni elhiheted.-simogattam meg a derekát, mire ő elkapta a kezem.

-Hagyd ezt a abba és ne kínozz.-mondta a számhoz közel mosolyogva. -Vagy én is kínozni foglak, de szerintem azt nem szeretnéd.-suttogta, mire én felnyögtem és elborultam a padlón. Ő csendesen kinevetett én pedig megkönnyebbülve sóhajtottam fel.

Az arcomat felemeltem és a tekintetemmel őt kerestem. Nem volt az ágyon. Felkönyököltem, majd felakartam állni hogy megkeressem. Nem sok helyre tűnhetett el, hisz csak egy kisebb mosdó nyílt a szobából, na meg a gardróbom. Lassan feltápászkodtam, de akkor egy kéz nyomott vissza, eltakarva a szemeimet. 

-Mit csinálsz?-kérdeztem meglepődve.

-Miért? Mit szeretnél? Mit csináljak veled?-haladt végig a testemen mint egy kígyó. Rám tapadt mint a selyem. A bőre hasonlóan bársonyos volt. Ziháltam.

-Hmmm? Miért nem szólalsz meg?-haladt vissza a számhoz, majd a kezével levette a szememről a kendőt. Pupilláim kitágultak és nagyot kellett nyelnem hogy nehogy felnyögjek. Fehérneműben volt előttem. A falatnyi darabok alig takarták vékony testét. Domborulatai olyan ellenállhatatlanok voltak, hogy nehezen bírtam magammal. A késztetés hogy levetkőztessem és örömet szerezzek neki uralta a testem. A vágy, hogy nevemet a szájából halljam... még a gondolat is kibírhatatlan volt. Csókjáért nyújtózkodtam, de ő felállt.

-Azt hiszem lassan indulnod kellene.-tudtam mire megy ki a játék. Most visszakapom azt, amit én tettem meg vele. Nem hibáztattam. De  miért pont most kell elmennem? Olyan szívesen folytatnám most ezt. Mindketten megadnánk a másiknak amit csak szeretne. Alattam nyögne és biztos vagyok benne hogy én sem bírnám ki hang nélkül. 

Felültem újra és most már fel is álltam. Éreztem hogy a nadrágom feszül és a boxeremben egyre kevesebb a hely, de most még arra sem volt időm hogy könnyítsek magamon a fürdőben. És az elég átlátszó is lenne. 

-Valami baj van?-emelte rám a szemeit. Szemében pajkosság csillogott. Szerettem mikor ilyen csenevész, játékos. Szerettem ezt az oldalát. Szerettem az egész lányt. Szerettem Dasie-t.

Dasie szemszöge:

-Én azt hiszem megyek és felöltözöm.-indultam el a gardrób irányába, ahol az előbb gyorsan ledobtam a ruháimat. Most nem kapta el a karomat és nem húzott vissza a karjaiba. De meg is értettem. Mindjárt el kell indulnia és így is alig tudja magát türtőztetni, mint én. A gondolat mosolyt csal az arcomra, hogy mi lenne ha most maradhatna. Hmm... ábrándozok inkább egyenlőre másról.

Magamra kaptam egy madaras pulcsit és egy fekete nadrágot. Kiléptem és szemeimmel végig pásztáztam a szobát, de nem volt ott. A nappaliban találtam rá, ahol a telefonjával babrált. 

-Mit csinálsz?-huppantam le mellé.

-Follow spreet-et tartok.-mutatta felém.

-Bejelentkezel az enyémen is hogy többet tudjunk követni egyszerre? Biztosan örülnének neki.-mosolyogtam rá.

Felém fordult hitetlen arccal és megrázta a fejét.

-Mondd, hol voltál eddig?-tárta szét a kezeit, telefonját az ölébe ejtve.

-Jól van már. Nah tessék itt van. Lépj be!-nyújtottam oda a telefont.

Vagy fél óráig elszórakoztunk ezzel. Örültem hogy segíthettem és pár rajongó arcára mosolyt csalhattam. Boldog voltam, viszont féltem hogy mi lesz ha kiderül hogy mi ketten együtt. Remélem elfogadják és nem törnek ki gyűlölködésben és őrjöngésben.

-Lassan mennem kell, ha el akarom érni a repülőt.-fordult felém és az ölébe húzott. Átkulcsoltam és a mellkasára dőltem.

-Nagyon fogsz hiányozni.-motyogtam kockás ingébe. Kezei nyugtatóan fel-le jártak a hátamon. Szerettem így lenni. Ilyen közel hozzá.

-Ahogy te is nekem. -szorított még szorosabban magához, majd puszit lehelt a homlokomra.

-Írsz majd nekem és felhívsz?-néztem fel smaragdzöld szemeibe.

-Ezt kérdezned sem kell. Az agyadra fogok menni az állandó üzeneteimmel.-nevette.

-Dehogyis. Kíváncsi leszek minden egyes pillanatodra!

-Mennem kell. Most már tényleg.-állt fel és húzott magával.

-Mehetek veled?-kérdeztem meglepődve.

-Persze.-mosolyogta.

-És ha meglátnak?-hangom idegesen remeg.

-Akkor meglátnak. Ne foglalkozz vele. Szeretlek és csak ez számít.-fogja meg a kezem, majd elindulunk az ajtóhoz. Felveszünk egy-egy jacket, majd a cipőnkbe bújunk és kilépünk az ajtón.

A kocsihoz sétálunk, ami a garázsban pihen, majd beülünk a sötétített üvegű Range Rover-be. Kitolatunk, majd megvárjuk míg az elektromos kapu bezárul.

-Mi lesz addig a kocsiddal ha most elmegyünk vele?-tárom elé a kérdésem.

-Arra gondoltam hogy addig vigyázhatnál rá.-néz felém a kormány mögül.

-Komolyan? Vezethetem?-fordulok felé csodálkozva.

-Persze. De vigyázz, mert ha bármi baja lesz, te kapsz érte.-szisszen fel játékosan.

-Hű.. Köszönöm.-bambulok el csodálkozva.

-Nincs mit.-mondja nevetve és megragadja a kezeimet.

A reptér felé csendben tesszük meg az utat. Közénk borul a lassú búcsú tudata. Nem akarjuk elengedni egymást, viszont tudjuk hogy nincs más választásunk. Vele kéne mennem. Tudom. De annyi mindent meg kell még tudnom. Annyi kérdés van, amire alig várom a válaszokat. Titkok, melyek a figyelmem elveszik attól, akinek szentelném.  Itt kell maradnom.

Megérkezünk, becsekkolunk és elvezetnek minket egy külön terembe, ahol várakozhatunk. Még megdöbbenek hogy milyen jól és igényesen bánnak Harry-vel.

20 perc az indulásig és lassan fel kell szállnia a gépre.

Nehezen engedjük el egymást. Kifejezni nem lehet hogy mennyire fog az egész lénye hiányozni, ami szinte már belém ivódott.

-Nyugtass meg hogy minden rendben lesz és vigyázni fogsz magadra.-fogja kezei közé az arcom.

-Igyekszem.-mosolygok bágyadtan.

-Ígérd meg hogy elmondod hogy mit tudtál meg, jó?-fürkészi az arcom.

-Rendben.-motyogom.

-Akkor jó. Most pedig gyere ide.-szorít magához és szenvedélyesen megcsókol, bele adva mindent. 

Lihegve válunk el egymástól, amikor a hangos bemondó már sokadjára hívja fel a figyelmünket hogy pár perc múlva a gép fel száll és Harry-nek ideje lenne már a repülőn lennie.

-Szia.-csókol meg utoljára.

-Szia.-motyogom én is.

Majd felkapja a táskáját és elindul. Nem tesz pár lépést, visszarohan és újra a karjai között vagyok. 

Hope szemszöge:

Nem tudom elhinni hogy újra írt nekem. Hogy szüksége van rám. Rám. Aki egy nagy büdös ribanc és mindent megtenne azért hogy végre felfigyeljenek rá. Akkor mégis miért pont rám van szüksége? Ezt nem érthetem és nem is fogom megérteni még ő el nem árulja nekem. Nevetek magamban hogy komolyan mindig kifogom ezeket a gyökereket. Viszont csodálkozom is, hiszen ő tudja mit tettem. Mindvégig tudta. És most mégis írt nekem. Én pedig boldogan írtam vissza. Fura, de nem azért hogy őt is kihasználjam, hanem mert ő megért. Ismer régóta és úgy látszik nem ítél el, annak ellenére sem hogy tudja mit tettem. Milyen vagyok/voltam. Megváltozhatnék, bár nem lenne könnyű. Lehetnék újra a régi. Nem csak belülről, hanem a nevem is lehet az, amit anyáék adtak nekem. Mégis, miért fáj annyira kimondani magamban is hogy Perrie? Miért félek ettől a névtől? Miért gyengít el hacsak meghallom a gondolataimban vagy bárhol máshol.Hogy süllyedhettem ilyen mélyre hogy megcsaltam Harry-t és nem sajnáltam? Lefeküdtem egy nős és idősebb férfival? Hánynom kell magamtól. Az már csak hab a tortán hogy a nő gyereket vár és nem mellesleg Harry új barátnőjének az apja. Ha minden kiderül, te jó ég, milyen botrány lesz. De az már nem az én gondom, én kiléptem. Nem akarok azzal a férfival többet találkozni. Elég volt. Nem bírom tovább a sok erőszakoskodást, sem azt, hogy úgy bánik velem mint a lábakapcájával. 

Itthon ülve jövök rá arra, hogy nem akarok olyan lenni mint az anyám. Aki közel az 50-hez úgy öltözködik esténként mint egy kurva és mindig más pasikkal látom. Nem csodálkozom hogy apám ott hagyta. Más akarok lenni. Akire felnéznek, akire büszke lehet bárki, akit nyugodtan követhetnek a fiatalok, mind öltözködésben, megjelenésben, stílusban, viselkedésben. Új ember akarok lenni. Muszáj megváltoznom, elegem van abból hogy mindenki gyűlöl és utálkozik felettem. Le kell nyugodnom, a földre kell szállnom és élnem kell az életemet. De ez csak úgy megy ha elengedem a múltam, amin sajnos már nem tudok változtatni. Az az enyém és én voltam. Megtörtént és nem tudom már visszaforgatni, hogy máshogy döntsek azokban a pillanatokban, percekben. El kell hagynom ezt a viselkedést, öltözködést. 

Először is ki kell dobnom ezeket a ruhákat. Hány ingerem támad a falatnyi daraboktól. Feltápászkodok a lépcsőről és a szobám felé indulok. 

Elhúzom a gardróbom ajtaját és elkezdem válogatni a ruháimat, aminek a 90%-át kidobom és egy zsákba teszem. Tudom hogy több ezer fontnyi ruha foglalta el eddig a szekrényem, de talán lefényképezhetném őket és eladhatnám az ebay-en. Mégis csak jelentenek nekem valamit és nem tudom csak úgy kidobni a szemétbe. Ezzel elvagyok egy darabig, majd nyitok egy új fiókot és elkezdem árulni a temérdeknyi ruhának nevezett anyagokat. Márka, méret, ár szerepel mindegyik mellett. Élvezem ezt csinálni. Nem mintha annyira szükségem lenne a pénzre, mégis tetszik a dolog. Beleunva a várakozásba, felhúzok egy hosszú fekete farmert, egy madaras pulcsit, cipő, táska, fülbevaló, egy kis parfüm, majd elindulok a fodrászomhoz. 

A kocsimból kiszállva mély levegőt veszek és belépek. 

-Szia Chanel!-lépek az agyon tetovált, mégis iszonyúan aranyos csajhoz.-Ráérsz most? Nem zavarok?-

Ahogy rám tekint, kicsit felvonja a szemöldökét. Hát igen, kicsit máshogy festek. A hajam kiengedve laza tincsekbe, nagyon kevés smink és takaró ruha. Más vagyok, de ez nem meglepő az előző lépéseimhez.

-Persze. Mit szeretnél most? Zöld, esetleg fekete?-keresgél máris a festékek között.

-Nem, inkább lehetne arany barna, amire ha rásüt a nap, akkor sötét szőke. Semmi extra.-vonom meg a vállam és leülök az elém tolt székre.

-Biztos vagy benne? Jól átgondoltad?-szorítja össze a szemöldökét.

-Igen, túlságosan is. Csak csináld, míg meg nem gondolom magam.-nevetem. Ő ismét meglepődhet, hisz kedves vagyok és nevetek. Igen új, hogy nem ordítozom hogy nekem mi kell és mi nem jó.

-Jól van és hogy vagy? Minden rendben veled?-kezd el beszélgetni bátortalanul, de a beszélgetés felpörög és mind ketten végig nevetjük a közel 3 órás munkát.

-Na hogy tetszik?-fordít a tükör felé. Kinyitom a szemem és meghökkenek. Teljesen más színben pompázom és ragyog az arcom. 

-Csodás lett! Köszönöm!-ugrok a nyakába és fizetek. 

Örömömben hazaindulok és nem érdekelve hogy anyámnak milyen kedve van, szorosan megölelem.

-Minden rendben kicsim?-tágul nagyra a pupillája.-Mit csináltál a hajaddal?-fogja a kezei közé.

-Nem tetszik?-biggyesztem le a számat.

-Dehogynem. Nagyon szép vagy!-simogatja meg a karom. 

-Akkor jó.-nevetek és kiveszem a táskámból a telefonomat, ami éppen jelzett hogy sms-em érkezett.

"Fel tudsz lépni Skype-ra?"

Nekem több sem kell repülök a szobám felé, majd gyorsan az ágyamra huppanok és belépek.

Mosolyogva integetek a kamerába, amikor látható a képe és a szívem nagyot dobban hogy ott van ő is újra.

Ha csak messziről is. De ott volt és rám várt. 

Köszönöm hogy elolvastad! *.*

29.

Drága olvasóim!

Mivel kitörlődött a szombaton írt részem, így ma nekiálltam újra írni. Nem ez a leghosszabb, de minden benne van ami a folytatáshoz kell.

Nagyon szeretném megköszönni nektek a sok támogatást. Rengeteget jelent.

Akik pedig jelentkeztek a nyereményjátékra, nagyon köszönöm nekik is. Viszont akik még nem tették, mégis szeretnének, azok a héten még megtehetik. :)

Köszönök mindent!

Dasie

Dasie szemszöge:

A csengő hangos sivítására lettem figyelmes és az álom rögtön kipattant a szememből, ahogy meghallottam mellette a kiabálást is.

Felugrottam, elfelejtve azt hogy Harry kezei körülkulcsoltak és szaladtam le az ajtóhoz. Közben magamra kaptam egy köntöst és a kulccsal babrálva sarkig tártam az ajtót.

A következő pillanatban Lux visított fel hogy hajoljak le hozzá. Körülkulcsolta a nyakamat és megpuszilta az arcomat. Az álom a szememből rögtön elillant és átvette a boldogság.

-Mit keresel itt kicsi lány?-állok fel vele a kezeimben.-Hol van az anyukád?-kérdezem.

Az igaz hogy mi hazajöttünk, de a többieknek még Amerikában kéne lenniük.

-Ana minjárt jön.-mondja kicsit furán a szavakat. De mit is várjunk még egy ilyen tüneményes kis csöppségtől.

Hallom hogy valaki robog le a lépcsőn. Mikor meglátom az én istenemet, rögtön szélesebb lesz a mosoly az arcomon. Kissé fáradt még az arca és a szemével is hunyorít, ezzel kimutatva hogy nem rég kelt fel és bántja a fény.

-Fuss oda Harry bácsihoz és keltsd fel.-suttogtam a kis szőkeség fülébe.Ő boldogan ugrott le és szaladt.

-Hajjjjiiii bácssiiiiii!-visította. Harry pedig felnyögött, majd a karjaiba kapta.

-Mióta nevezel te engem bácsinak?-vonta fel a szemöldökét, én pedig visszafogtam a kitörő nevetésemet. Jól néztek ki. Harry egy szál boxerben, karjaiban egy tüneményes kislánnyal. Szép jövő kép.

-Ő súgta nekem.-mutatott rám.

-Áruló.-mentem közelebb és csikiztem meg.

-Szóval bácsi mi?-harapta meg a száját a göndör és szemei szikrákat szórtak, de nem ám a haragtól, hanem a sötét vágytól. Izmaim megfeszültek ahogy csak ránéztem. Nem tudtak még mozdulni sem.

-Ühüm.-suttogtam egy perccel később. Nem tudott rá felelni mert kopogtak az ajtón.

Visszalépkedtem és sarkig tártam.

-Szia Lou!-köszöntem és beljebb tessékeltem. Ő szorosan megölelt és együtt bementünk a nappaliba.

-Azért jöttem hogy megtudjam hogy mi a fenéért jöttetek haza? Szerencsétek hogy nem Paul jött.-rázta meg a fejét.

Harry-re néztem és bólintottam hogy nyugodtan mondja el. Nincs miért eltitkolnom. És amúgy sem igazolódott be, aminek nagyon örülök, mégis izgat hogy akkor anyáékkal mi van és mégis ki kezdte azt latolgatni hogy az én anyám halt meg. Azóta sem lehet elérni őket, pedig többször is megpróbáltam én is Harry is, de semmi.

-Dasie kapott egy hírt hogy lehetséges hogy az ő édesanyja halt meg, így muszáj volt hazajönnie. Én pedig jöttem vele. Nem akartam magára hagyni olyan állapotban. De kiderült hogy még sem róla volt szó.-mondta el Harry a tegnap történteket.

-És jól vagy? Minden rendben veled?-nézett rám.

-Persze. Miért ne lennék?-vontam meg a vállam. Igaz is volt. Jól voltam, csak kicsit zavarodott. Na jó, talán nem kicsit, hanem nagyon, de ezt nem akartam senki nyakára akasztani. Mióta megkaptam Hope-tól azt az e-mailt, minden megváltozott, úgy mondhatni felgyorsult. Hisz ha valaki azt mondja nekem hogy Harry Styles lesz a pasim, kiröhögöm. Vagy hogy az x-faktor stúdiójában belefutok a One Direction-ba, akkor is. Az már mellékes hogy ők találtak rám, de mindegy. Emlékek, emlékek, melyekre így visszaemlékezve csak mosolyog az ember, mégis sokszor kívánja hogy visszatérhessen. A valóra vált álom, hogy a Vogue szerkesztőségébe engem is bevettek, az hogy Anne néni végre újra boldog és nem süllyedt megint mély depresszióba. Mert van a mi fáj és van ami nem. Van, ami örökre bennünk marad és van, amit örökre elfelejtünk és ott marad abban a pillanatban amikor megtörtént. Elhagyjuk, mintha csak egy apró morzsa lenne, és sohasem tudhatjuk meg utána milyen jelentőse is lehetett volna az életünkben.

Mi lenne most velem ha még mindig New Yorkban lennék? Csak ülnék a lakásomban, vagy már felvettek volna valahova dolgozni? Ezt nem tudhatom és soha nem is fogom megtudni, hisz eljöttem és nem tudom vissza fogok-e valaha is menni. Hogy akarok-e, az már más kérdés, de már sokkal több minden köt ide, mint oda. Bár a barátaim hiányoznak rettentően, akik ugyan nem voltak valami sokan, de azért mégis. Ott van Tyler is. Kitudja mi van vele Franciaországban. Megszegte az ígéretét, mert azóta sem hívott többet. Hiányzott. Elmondhatatlanul. Régen olyanok voltunk mint a testvérek. El sem lehetett választani minket egymástól, de most, mintha nem is léteznék. És ez fáj. Mert mit is vétettem én ellene hogy ennyit érek? Megbántottam valamivel? Vagy nekem kéne hívnom őt?

-Itt vagy kicsim?-ölelt meg oldalról Harry. Megráztam a fejem visszatérve a mély gondolataimból a jelenbe. Annyi minden történt már és olyan hamar, viszont érzem hogy sok minden lezáratlanul kering a jelenben és utat tőr magának a jövőmbe is.

-Persze, ne haragudjatok. Kicsit elgondolkodtam.-veszek egy mély levegőt.-Kimegyek a konyhába. Kér valaki valamit?-állok fel, menekülve a kérdések elől.

Nem kérnek semmit én pedig lassan lépkedek a konyha felé. Öntök magamnak egy pohár vizet és nagyot sóhajtok. Mély levegőket veszek, majd kiveszek a szekrényből egy csomag kekszet Lux-nak. Mivel ez Hazza lakása, még nem tudom hogy sok minden hol van, de sikeresen megtalálom. Mosolygok az Oreo kekszeket látva, amiből Harry úgy szereti kienni a krémet. Tányérra rakom és egy üveg narancslével visszatérek. Nem tudom hány óra és mennyit aludhattunk Hazzával, de pihentető volt.

Lerakom a kerek üvegasztalra a tányért és a narancslevet, poharakkal, majd lehuppanok Hazza mellé, aki az ölébe húz. Lágyan cirógatja a hajam és puszit ad a homlokomra.

-Ma vissza kell mennünk Dasie.-mondja.

-Mégis hova?-nézek fel rá.

-Amerikába. Tudod ma lesz egy koncertünk. Így is kihagytunk egyet, de ma bepótoljuk.-magyarázza.

-Én nem mehetek vissza veletek.-válaszolom.

-Miért nem?-néztek rám mind a ketten értetlenül. Meg tudtam érteni, viszont nekem maradnom kellett.

-Meg akarom tudni hogy hol vannak anyáék és a szerkesztőségbe is bekellene mennem, valamint Anne-t is megszeretném látogatni.-mondtam el elképzeléseimet.

-És velünk mi lesz?-suttogja Harry. A szemébe nézek, amelyek rabul ejtenek és már válaszolnék amikor Lou felpattan és karjaiba kapja a kekszet majszoló tündérkét.

-Mi most megyünk. Rengeteg dolgot kell még addig elintéznünk. Jók legyetek. Harry 6 óra múlva a reptéren.-adja ki a parancsot szigorúan, majd megpuszil minket és elmegy.

Mi pedig ott maradunk kettesben, egymást ölelve a gondolatainkba merülve. Egyikünk sem tudja mit kéne tennünk, mi lenne a helyes.

-Szóval mi lesz kettőnkkel?-szakítja meg a csendet mély dörmögős hangjával.

-Mi lenne? Majd hívjuk egymást és ott van az internet is.-nézek a szemeibe, melyek rabul ejtenek.

-De az nem olyan. Nem tarthatlak a karjaimban, nem nézhetek rád a koncerteken, nem csókolhatlak meg akkor amikor akarlak.Nem kényeztethetlek úgy ahogy én szeretnélek.-Minden egyes állításánál feltérképezi a testem. Lehelletét érzem a testem minden egyes porcikáján, remegek ettől a bensőséges, mégis oly lassú és érzéki érintésétől.

-Tu-tudom, de engem is meg kell értened.-lihegem a szavakat.

-Én nem is számítok neked?-mormolja teljesen komolyan. Hitetlenkedve megcsóválom a fejem és szembe vele ülök az ölében. Kezeim közé fogom az arcát.

-Te vagy mind közül a legfontosabb, de nem szeretnék úgy veled lenni hogy ezek a dolgok gyötörnek és vonják el a figyelmem, ahelyett hogy veled foglalkozhatnék. Érted?-gyűlnek könnyek a szemembe, melyet ő hüvelykujjával letöröl.

-Persze, de akkor is nagyon fogsz hiányozni.-ölel meg.

-Te is nekem. Kimondhatatlanul.-ölelem vissza.

-Szeretlek.-mormolja lágyan a fülembe.

-Én is szeretlek.-suttogom vissza.

Pár órával később már a bőröndjébe pakolunk vissza. Ruháit gyorsan kimostam és most azért drukkolok hogy megszáradjon mire el kell indulnia. Érzem hogy kötődünk egymáshoz és olyan felnőttesen viselkedünk, pedig közel sem vagyunk még olyan tapasztaltak és együtt sem régóta. De mintha évek óta ismernénk egymást. Ha mosolyog az én arcomra is rögtön mosoly szökken, ha éppen én elgondolkodom akkor ő diszkréten csinál valami mást és csendben marad. Én  a ruháit pakolom ő a tisztálkodó szereit. 

-Minden megvan?-ülök le az ágy szélére, amit már egy selyem pléd takar, hogy ne legyen koszos az ágynemű.

-Szerintem igen. Amit meg itt hagyok, majd veszek vagy utánam küldöd. De szerintem veszek.-kiabál ki a fürdőből.

-Mit csinálsz még?-állok fel. Ugyanis az előbb már megfürdött és fel is öltözött. Az utóbbi 4 órában a kanapén ültünk egymás karjaiban és filmet néztünk vagy elszenderedtünk a másik vállán. A lényeg csak az volt hogy együtt legyünk még egy kicsit. És így is feledhetetlen volt. Csendes, nyugodt és romantikus. Együtt voltunk és örültünk hogy hosszú idő után ez így van.

Beléptem a fürdőbe, aminek az ajtaja amúgy is nyitva volt. Éppen fogat mosott. Én megálltam az ajtóban és onnan figyeltem mit csinál. A tükörben rám nézett és elmosolyodott. Eléggé vicces látványt nyújtott fogrémes szájjal, de így is nagyon édes volt. Befejezte, majd odasétált mellém. Csak a szemeit néztem és nem vettem észre hogy a fogkeféje még a kezében van. Fogkrémesen.

-Harry ugye nem akarod azt rám kenni?-kezdtem távolodni, de az én szerencsémmel megbotlottam a küszöbben, így hátra estem. Hazza pedig fölém mászott.

-Kérlek ne kend rám.Kérlek!!

-Ugye tudod hogy így lehetetlen neked ellenállni.-hajolt a fülemhez.-Főleg mikor így kérlelsz.-simogatott oldalt, mire én nyögtem egyet és felemeltem a csípőm. Ő felvonta pajzánul a szemöldökét és megcsókolt.

Szenvedélyesen. Mindent beleadott és kezdett a levegő megint vibrálni kettőnk között. Téptük egymást ajkait, keze pedig le-fel vándorolt testemen. Érzéki érintései mély vágyat keltettek bennem és nem igazán tudtam hogyan is foghatnám vissza. Fordítottam a helyzetünkön és én másztam fölé. Kezeimmel a hajába túrtam, majd a pólója alá nyúltam. Izmos hasa megfeszült az érintéseim alatt és kirázta a hideg.
Hirtelen elszakadt ajkaimtól és a nyakamba temette az arcát.
-Ennek nem most van itt az ideje.-szedte gyorsabban a levegőt és felült, lesöpörve magáról engem.
Ledermedtem. Nem kíván engem és nem kellek neki. Istenem. Csakis én lehetek olyan szerencsétlen aki beleszeret valaki olyanba, akinek nem kell. Még mindig a földön ültem teljesen letaglózva és nem tudtam megmozdulni és megszólalni sem. Ő már lent volt a földszinten, míg én itt kuksoltam a padlón. Lábaim, kezeim remegtek mint a kocsonya és elfogott a keserves zokogás. Próbáltam vissza fogni hogy Harry meg ne hallja és remélem ez többé kevésbé sikerült.
Egy idő múlva trappolást hallottam a lépcső felől, így gyorsan feltápászkodtam és a fürdőbe szaladtam. Megmostam az arcom és a tükörbe néztem.

Ezzel a képsorozattal engem megöltek*.*

Gratulálok Hazza a legszexibb pasi címért és a legszebb mosolyért.*.*

                                                                                                                        Köszönöm hogy elolvastad!